– Sehunie, most lebuktál! – kiáltott Minseok, mire Sehun elejtette a kezében tartogatott kulcsokat ijedtében. Hetek óta csinálta azt, hogy miután Minseok lelépett Jongdae-hez, ő ugyanezt tette, csak éppen más valakihez vezetett az útja. Mivel otthon úgy kezelték, mint egy gyereket, kénytelen volt kiszökni, hogy a kedvesével lehessen. Minseok minden este leellenőrizte, hogy alszik-e már, és amikor a léptei elhaltak, Sehun kimászott az ágyból, és már otthon sem volt. Ezen az estén valami hiba csúszhatott a számításba, mert amikor éppen elhagyta volna a házat, Minseokkal találta szemben magát, aki mindentudóan mosolygott.

– Hyung… Meg tudom magyarázni… Vivinek fáj a hasa, és Yixing felhívott, hogy vigyük el dokihoz. Szóltam volna neked, csak annyira siettem, hogy még nem tudtalak felhívni.

– Akkor komolyabban vizsgáltassátok ki azt a kutyát, mert elég beteg lehet, ha mindennap orvoshoz kell vinni. Azt hitted, olyan hülye vagyok, hogy simán át tudsz verni?

– Végig tudtad, igaz? De Baekhyunnak ne mondd el, mert ki fogok tőle kapni, amikor hazajön. Szobafogságra ítélsz, vagy esetleg más büntetést szabsz ki rám?

– Idén nem kaphatsz mást karácsonyra csak virgácsot! Na idefigyelj! Baekhyun és én nagyon örülünk annak, hogy boldog vagy, szóval nincs mitől félned, csak ne titkolózz. Teljesen normális, hogy te is a barátoddal akarsz lenni, de ugye vigyáztok? Tudod, mire célzok…

– Ne már, hyung! Ugye nem akarsz nekem szexuális felvilágosítást tartani? Kiábrándítalak, mindent tudok. Nem fogok úgy járni, mint ti, mert láttam már egy s mást a neten, arról nem is beszélve, hogy Baekhyun naponta tart élménybeszámolót, amikor unatkozik. Úgyhogy fel vagyok készítve, de amúgy még nem került rá sor… Yixing egy tündér, de komolyan. Hetek óta együtt alszunk, de egyszer sem próbálkozott be. De nem fogom tovább kínozni, meg magamat sem, úgyhogy holnap estére tervezem a nagy alkalmat. Megtennéd, hogy vigyázol Vivire? Mert olyan, mint egy féltékeny kisgyerek, és folyton közénk férkőzik.

Sehun belefeledkezett Yixing őrjítő táncába, és realizálta, hogy képtelen lesz véghezvinni, amit tervezett. Chanyeolhoz hasonlatosan romantikával akarta elárasztani a lakást, amíg Yixing lezuhanyozott volna próba után, de nem bírta tovább visszatartani a hormonjai tombolását. Talán túl sokáig kérette magát, aminek az lett a vége, hogy kiéhezett tigrisként vetette magát a megszeppent fiúra. Kezdetben csak táncoltak, aztán a mozdulatok túl erotikussá váltak ahhoz, hogy megmaradjanak a szimpla tánc kifejezésnél. Yixing ugyanúgy hitetlenkedett, mint amikor szerelmet vallott neki, de Sehun egyre merészebb helyeken kalandozó keze hamar elvonta a figyelmét a gondolkodásról. Úgy egymásba gabalyodtak, hogy Yixing már azt sem tudta megmondani, Sehun hol ér hozzá, a szájuk egy pillanatra sem vált el egymástól, és azt pontosan tudta, hogy mocskosul élvezi a helyzetet.

– Úristen! Emiatt a srác miatt szakítottál a bátyámmal? Mondjuk, megértelek, miatta én is dobnám a pasimat. Ti csak nyugodtan folytassátok, mintha itt sem jártam volna! – Yifan húga olyan gyorsan távozott a próbateremből, amilyen hirtelen felbukkant. Yixingnek lelkiismeret-furdalása támadt, hiszen órára jött volna, de az önmarcangolásra ismét nem kapott sok időt. Miután Sehun okulva a hibájából bezárta az ajtót, a fiú elé térdelt, de ezúttal nem azért, hogy megkérje a kezét. Yixing elég kényelmetlenül érezte magát, mivel a kemény próba után csöpögött róla az izzadtság, a lábai pedig remegtek az izomláztól.

– Hé, lazíts! Teljesen felesleges lezuhanyoznod, mert gondoskodom arról, hogy nemsokára még izzadtabb legyél. – Yixing a falhoz támasztotta a hátát, mert különben tényleg nem bírt volna talpon maradni attól, amit Sehun művelt vele. Sehun nem elégedett meg azzal, hogy egyszer érezte Yixing forró lüktetését. Egy-kettőre függővé vált, és a pokolba kívánta magát, amiért nem okozott neki örömet sokkal korábban. Szerencséjére a táskájában lapult mindaz, amire szüksége volt, és keresgélés közben meglepetten tapasztalta, hogy a barátja megint tettre készen simul hozzá hátulról. Annak ellenére, hogy Yixing félholt volt a fáradtságtól, azt akarta, hogy Sehun is érezze őt, ezért nem adta meg magát a csábító pihenés lehetőségének. Kissé ügyetlenkedett Sehun övének kicsatolásával, a fiú viszont arra sem pazarolt időt, hogy levegye magáról a nadrágot, félig letolt állapotban ölelte magához Yixinget. A kedvese a csípője köré fonta a lábát, és Sehun alig bírta túlvészelni azt az időt, amit a felkészítésére szánt. Amikor megérezte Yixing forróságát maga körül, ráébredt, hogy hazaért. Addig nem tudta otthonának nevezni a Földet; élvezte, amit kínált neki, és minden lehetőséget megragadott arra, hogy jól érezze magát, de ettől kezdve vált végérvényesen azzá a hellyé, ahova tartozott. Egy romantikus összebújást tervezett a szerelmével, de az élet felülírta az akaratát, viszont tudta, hogy Yixingnek nem a külcsín és a körülmények számítanak, hanem az, hogy vele lehet. Ahogy neki is. Mert a Földet az tette otthonává, hogy Yixing karjában volt, amikor a csillagok lustán az égre kúsztak, és hogy az ő ajkai előbb cirógatták a bőrét a felkelő Nap sugarainál. Yixingből pedig minden feszültség és kétely kiszállt, amikor ezredjére kiálthatta Sehun nevét, amit az addigi együttlétei után magába fojtva kellett a párnájába zokognia. A végén mámorosan terültek el a padlón, ahonnan másnap reggelig fel sem álltak, egyrészt azért, mert fáradtak voltak hozzá, másrészt azért, mert ott folytatták a hancúrozást.

Sehun boldog volt, és amit ennél is fontosabbnak tartott, hogy Yixinget is boldoggá tette. Odaköltözött hozzá, mert a fiú szülei egy ideje már nem laktak otthon, így Jongdae becuccolhatott Minseokhoz. Baekhyun meg a világot járta Chanyeollal, de nyilván nekik is lesz lakásuk, amikor hazatérnek, mert megkeresték a rávalót a turné alatt. Baekhyun mindennap felhívta a testvéreit, és ilyenkor konferenciahívással mindhárman össze tudtak kapcsolódni. Az a vad ötlete támadt, hogy összehozhatnának egy olyan koncert sorozatot, ahol Chanyeol meg ő hangszeren kísérnék Minseokot meg az ő kis énekesmadarát, amire Sehun és Yixing táncolhatnának. Baekhyun persze mindig nagyban álmodott, és már a show elemeket is kitalálta, meg hogy még több zenészt és táncost fog maguk köré toborozni.

– Szerintetek látjuk még valaha Jongint? – tette fel Sehun a félve őrzött kérdést az egyik telefonbeszélgetésük alkalmával. Egyetlen dolog volt, ami miatt a boldogsága nem lehetett teljes, hogy nem tudta, mi van Jonginnal. Már nem fűzték hozzá gyengéd szálak, de akármi történjen, mindig az egyik legfontosabb személy fog maradni az életében. Baekhyun tőle szokatlan módon mélyen hallgatott, de Minseok megpróbált erőt önteni belé.

– Hinned kell, Sehun-ah! Ha nem hittünk volna, ha a szerelmeink nem hittek volna bennünk, most nem lehetnénk itt. Én hiszem azt, hogy fogunk még vele találkozni. Te se add fel a reményt!

Drága Lay!

Senkinek sem merném ezt elmondani, de te egy különleges személy vagy, és a hatodik érzékem azt súgja, meg fogsz érteni. Nem találkozhatunk többé, de azt akarom, hogy tudd, ez nem a te hibád. Csodás táncos és oktató vagy, nagyon szívesen tanulnék tőled, de el kell mennem egy olyan helyre, ahonnan nincs visszaút. Ha tehetném, magammal vinnélek, de ezen a helyen az emberek nem tudnának életben maradni. Más vagyok, mint te, más, mint bárki, akit ismersz, és te vagy az egyetlen, aki miatt én is emberré szerettem volna válni. Az utunk másfelé vezet, de ígérem, minden karácsonykor meg foglak látogatni. Nem láthatsz majd engem, de ha hiszel, ha sosem adod fel a hited, tudni fogod, hogy ott vagyok melletted. Talán most azt gondolod, hogy egy ostoba kölyök sorai ezek, aki még arra se vette a bátorságot, hogy személyesen búcsúzzon el tőled, de ismersz, nehezen tudom kifejezni az érzelmeimet, és úgy gondoltam, levélben jobban fog menni a fogalmazás. Kérlek, vigyázz Vivire, és mindig emlékezz rám, mert én soha nem foglak elfeledni téged. Lehet, hogy rosszul mutattam ki, de a legjobb barátommá váltál, és mindig az is maradsz. Őrizd meg a mosolyomat!

Sehun

Yixing századjára olvasta el a levelet, aminek a betűi egyre jobban elmosódtak a szemei előtt, mert a papír már nehezen bírta elviselni a tengernyi könnycseppet. Sosem sírt, mert Sehun nem örült volna annak, ha szomorkodott volna, de amikor elővette a tőle kapott üzenetet, nem tudott ellenállni a bensőjében szunnyadó bánatnak. Mostanában egyre ritkábban akadt a kezébe a kissé kuszán írt szöveg, de ezen a napon nem szabadott volna felidegesítenie magát. Az élete fordulóponthoz érkezett, és lezárni készült azt az időszakot, amikor hitt a csodák beteljesülésében. A szavak valódi értelmét nem sikerült megfejtenie, hiába olvasta el kezdetekben tízszer naponta. Mindenesetre amióta megismerte Sehunt, különös érzés fogta el, amikor a szemébe nézett, és e miatt nem kételkedett abban, hogy egy olyan helyre szólította az élet, ahonnan nem tudja felhívni őt vagy e-mailt írni neki. Senkinek sem beszélt erről, mert amúgy is kívülállónak tartották az iskolában, csak a kutyájának hozta fel esténként a témát, aki heves farok csóválásba kezdett, amint meghallotta Sehun nevét. Amikor először olvasta a sorokat, Sehunék lakásában lelt rá a reggel, és annak padlóján tört rá egy olyan egész testét rázó sírógörcs, aminek azt hitte, sosem lesz vége. Egyedül maradt egy olyan lakásban, ami nem volt az övé, mégis otthonának tartotta arra a rövid időre, amit benne tölthetett. Amikor valamennyire összeszedte magát, gondosan bezárta az ajtót, és a kulcsot a lábtörlő alá rejtette. Biztos volt benne, hogy üresen fog árválkodni, amíg nem talál új lakókra, és a történtek után messzire elkerülte a környéket. A fájdalmán csak Vivi osztozott vele, hiszen Sehunt is gazdájaként szerette, és Yixing néha úgy érezte, hogy a kutya jobban hiányolja a fiút, mint ő. Vivi volt az egyetlen, aki megértette, min megy keresztül, ezért egy darabig senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Aztán az édesanyja bemutatott neki egy terapeutát, akinek a módszerei reményt adtak arra, hogy teljesen meggyógyuljon a sérült lába, és így profi táncossá válhasson. Annak idején elutasított mindenféle gyógymódot, mert nem hitt egyikben sem, de ezúttal elfogadta a kínálkozó lehetőséget. Sehun azt akarná, hogy próbáljam meg, gondolta, ráadásul legalább a figyelmét is lekötötték az elvégzendő gyakorlatok.

Arra azonban nem számított, hogy a terapeuta, aki kezdő volt a szakmában, és csak pár évvel volt idősebb nála, szintén a saját neméhez vonzódik, pontosabban szólva magához Yixinghez. Amikor ezt felfedezte, abba akarta hagyni a kezelést, de olyan jól haladt a javulás útján, hogy nem okozhatott csalódást a szüleinek, és… Sehunnak sem. Amikor a férfi vacsorázni hívta, igent mondott, mert úgy gondolta, ennyit igazán megtehet a fáradozásáért cserébe. Amikor a vacsora után megcsókolta őt, a túlzott alkoholfogyasztásnak köszönhetően még tetszett is neki a dolog, de később megbánta, hogy nem Sehuntól kapta az első csókját. Járni kezdtek, mert úgy érezte, amíg a férfi társaságát élvezi, nem annyira depressziós, de minden intimebb pillanatban azt kívánta, bárcsak mással élhetné át az új élményeket. Karácsony közeledtével nem bírta tovább, és szakított a párjával, mert nem akarta, hogy Sehun valaki más oldalán lássa, amikor eljön meglátogatni őt. Yixing nem látta Sehunt, de érzékelte, hogy ott van. Vivi őrült módjára rohangált egy láthatatlan pont és közte, ezért arra a következtetésre jutott, hogy a kutya látja azt, amit ő nem. A semmire mosolygott, és nem érdekelte, ha valaki észreveszi, és bolondnak nézi emiatt. Aztán mesélni kezdett. A kapcsolatán kívül mindent elmondott Sehunnak, de amikor a monológja végére ért, már ő is megkérdőjelezte saját épelméjűségét.

A következő évben Yixing újra járni kezdett egy fiúval, akit újra dobott karácsony előtt, és úgy tűnt, képtelen kiszállni ebből a mókuskerékből. Az évek alatt négy hosszabb távú kapcsolata volt, és három olyan, aminél pár nap után rájött, hogy inkább egyedül van, mint rossz társaságban. Az egykori terápia sikeresnek bizonyult, ami abban nyilvánult meg, hogy néhány hónapja megnyithatta saját tánciskoláját. A Lay’s Dream tanulói elsősorban gyerekek voltak, de egyre inkább kezdett népszerűvé válni a saját korosztálya körében is. Yixing egyik álma valóra vált, de továbbra sem tudott megfeledkezni a másikról, legalábbis mostanáig.

Első tanítványai egyike egy kamaszlány volt, akit a bátyja vitt el az órákra. A fiú kezdettől fogva szimpatikus volt Yixingnek, és hamarosan arra lett figyelmes, hogy a srác a húga mellé állva próbálja elsajátítani az általa mutatott lépéseket. Yifan szintén kínai volt, ezért amikor beszélgettek, az anyanyelvüket használták, ami tetszett Yixingnek, de nem ezzel vette őt le végleg a lábáról. Ő volt az első, akinek a jelenlétében teljesen megfeledkezett Sehunról, és úgy érezte, eljött a továbblépés ideje. Idén nem fogja eljátszani azt, amit az előző karácsonyok alkalmával, sőt, be fogja mutatni a családjának Yifant. Az izgatott készülődés után várakozón ácsorgott a klub előtt, ahova együtt érkeztek volna, de mivel a barátja többszöri hívására sem válaszolt, nélküle indult el. Amíg várt, végigfürkészte a tömeget, és megállt benne az ütő, amikor a tekintete Yifanra tévedt, aki éppen egy másik fiút próbált lekapni. A srác mozdulataiból látszott, hogy nincs ínyére a dolog, szabadulni akart, de Yifan erőszakkal szorította magához, és készen állt arra, hogy a fiú beleegyezése nélkül vegye el azt, amit akar. Yixing alig tért magához a sokkhatás alól, amikor feléjük indult. Az a pasi, akivel végre új életet kezdhetett volna, megcsalni készült őt, ráadásul egy olyan valakivel, aki nem volt partner a dologban. Vele mindig kedvesen bánt, elképzelni sem tudta, hogy van egy sötét oldala is. A sokk azonban ezerszeresére nőtt benne, amikor közelebb érve meglátta a barátja prédájának arcát. A döbbenettől lecövekelt, és hol Yifan őrülettől eltorzult vonásait tanulmányozta, hol a halálra rémült Sehun tekintetébe mélyedt. Amikor Yifan észrevette, hogy Yixing csupán egy méterre áll tőle, elengedte az áldozatát, és fittyet sem hányva rá, magyarázkodni kezdett, de Yixing nem hallotta a bocsánatkérő szavakat. Sehunt nézte, aki továbbra is megszeppenve a falhoz lapult, és akinek a felbukkanása egy csapásra kitörölte belőle azt, amit valaha Yifan iránt érzett. Egyébként sem valószínű, hogy megbocsátotta volna, hogy a barátja meg akarta csalni, de így minden más értelmet kapott. Yifant elküldte a francba, aki annyira meglepődött azon, hogy ilyen dühösnek látja a mindig bűbájos Yixinget, hogy nem is próbált ellenkezni. Yixing lassan odasétált Sehunhoz, és a kezét nyújtotta felé.

– Tudtam, hogy vissza fogsz jönni… – suttogta megbabonázva, de gyorsan észbe kapott, és hozzátette: – Persze nem miattam, hanem Vivi miatt. Nagyon hiányoztál neki. – Yixing mellkasát szétfeszítették a ki nem mondott szavak. El akarta mondani, hogy neki is borzasztóan hiányzott, magához akarta szorítani, végre megcsókolni azt, akit mindvégig szeretett volna, de tisztában volt azzal, hogy ennek még nincs itt az ideje. Sehun alapból egy lassú víz, partot mos típusú ember volt, ráadásul most vált majdnem erőszak áldozatává, természetes, hogy nem fogja a nyakába vetni magát. De Yixing szerencsére híres volt a türelméről, és ha addig tudott várni, amíg a fiú nem volt mellette, ezután száz évet is vár, ha kell. Kézen fogva léptek ki az éjszakába, ahol nyugodtabban tudtak beszélgetni, távol a klub zajától.

– Nem haragszol rám? Muszáj mindig ilyen kedvesnek lenned? Nem szeretnél hozzám vágni egy hajszárítót? Vagy legalább pofozz fel… – kezdte halkan Sehun.

– Ha ez minden vágyad, teljesíthetem, de előtte… – Yixing remélte, hogy ezzel nem lépi át azt a bizonyos határt, és szorosan magához ölelte a fiút. Sehun először ledermedt, de a percek múlásával felengedett, és végül nemcsak ellazult Yixing karjaiban, hanem ugyanolyan erősen ölelt vissza. Yixing egyszerre szeretett volna nevetni és sírni, a széltől is megóvni Sehunt, de közben olyan vadul szeretkezni vele… Na, várjunk csak! Addig még nagyon hosszú és kihívásokkal teli út vezet. Különben meg Sehun világosan fogalmazott a levelében; a legjobb barátjának nevezte, semmi másnak. Ez is egy baráti ölelés, nem kell többet belemagyarázni.

– Nem félsz tőlem? – mormolta Sehun a nyakába, amíg ő ütemesen simogatta a hátát.

– Csak attól félek, hogy megint el fogsz menni – vallotta be Yixing a távolba révedve.

– Nem fogok elmenni – jelentette ki határozottan Sehun, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Istenem! Többet nem mosok arcot! Yixing szégyellte magát a tini lányokat felülmúló reakciója miatt, de ez az apró tett többet jelentett neki, mint az összes eddig kapott csókja.

Először történt meg Sehunnal, hogy nem tudott aludni. A nappaliban ülve bámulta a tévét, és az is szokatlan volt, hogy fogalma sem volt arról, mi történik a filmben, amit elvileg nézett. A testvéreivel ellentétben ő nem kereste fel Yixinget, amint a Földre ért, csupán ki akart kapcsolódni, azért ment el arra a szórakozóhelyre. Álmában sem gondolta volna, hogy találkozni fognak, pedig nem ódzkodott a viszontlátás lehetőségétől, de még nem állt készen rá. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza a Jonginnal kapcsolatos érzéseit, amik ezen az estén dupla akkora súlyú teherként nehezedtek a vállára. Hiányzott neki minden nap, minden órájában, és sokszor nem tudta elképzelni, hogy volt képes ott hagyni őt. Az a fájdalom, ami akkor hasított belé, amikor Santa Myeon közölte, Jongin nem jöhet velük, azóta sem múlt el, ahogy az utolsó együtt töltött pillanatok kísértése sem csillapodott.

– A többiek visszamehetnek a Földre, és ezentúl ott élhetnek a szerelmeikkel – közölte nyugalmat erőltetve magára Sehun azon az ominózus napon.

– És te nem mehetsz? – kíváncsiskodott Jongin, mialatt Sehun tincseivel játszott.

– Én nem vagyok szerelmes, úgyhogy mi értelme lenne? Különben sem hagynálak itt.

– Sehun… Jobban ismerlek saját magadnál, és lehet, hogy magadat be tudod csapni, de engem nem. Tudtad, hogy néha Yixing nevét motyogod félálomban? És amikor róla mesélsz, teljesen megváltozik az arcod. Nem tudom, szerelmes vagy-e belé, mert én… nem ismerem azt az érzést, de az biztos, hogy jó hatással volt rád, és hogy hiányzik neked.

– De ha elmegyek, akkor te fogsz hiányozni. És mi lesz veled itt egyedül?

– Ugyan, miért lennék egyedül? Itt van Santa Myeon, meg a több száz manó társunk – mosolygott Jongin, de a mosolya annyira üresnek hatott, nem volt olyan szemet kápráztató, mint azelőtt. Sehun elhatározta, hogy visszatér a Földre, de nem a saját boldogsága vezérelte, hanem az, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megváltoztassa Jongin sorsát. Nem volt terve, nem kért senkitől segítséget, de addig nem nyugodhatott, amíg ő boldogtalan volt. Sehun úgy érezte, számára lehetett volna Jongin a boldogság, de ez fordítva nem volt igaz, ezért sem maradt mellette. Neki másra volt szüksége, és mivel annyira szerette, el kellett engednie, meg kellett adnia számára az esélyt, hogy azzal a másikkal legyen. Ennek a kivitelezése sok fejfájásba fog kerülni, de Jonginért mindenre képes volt. Mielőtt azonban végső búcsút vettek volna egymástól, Sehun magához húzta Jongint, és megtette azt, amiről régóta álmodozott. Több száz évnyi létezés után először csókolózott, és nem bánta, hogy ezt manó formájában tette, mert mindent ugyanolyan intenzíven érzékelt, mintha ember lett volna. A manók nem érezhettek, amíg SM Townban tartózkodtak, az ő lábai mégis megremegtek, a szíve versenyre kelt az idővel, ami a közelgő indulását sürgette, érezte Jongin meglepettségét, ami hirtelen szenvedélybe fordult át, egy útnak induló könnycseppet a szeméből, ami Sehun szívében vert gyökeret, hogy ott továbbélve emlékeztesse első és egyben utolsó csókjuk csodájára. Sehun egyszerre akart menni és maradni, addig csókolni Jongint, amíg az ő emlékei is kitörlődnek, hogy tiszta lappal kezdhessenek mindent. – Légy boldog helyettem is – kérte Jongin, mielőtt elengedte tétovázó barátját.

Sehun nem teljesíthette Jongin kérését addig, amíg őt nem látta boldognak. Yixing ölelésébe veszve azonban először érezte úgy, hogy jól döntött, amikor a Földet választotta. Megrészegítette az a mámorító illat, amit nem tudott megnevezni, de amire talán az „olyan Yixinges” volt a leghelyesebb kifejezés. Szomorú lett, amikor a fiú azt hitte, csak a kutya miatt jött vissza, de nem találta a megfelelő szavakat arra, hogy a tudtára adja, milyen fontos számára. Megmentette attól, aki rá támadt, és egyszer talán képes lesz megmenteni a kétségek fojtogató hálójából is. Sehun abban is különbözött a testvéreitől, hogy amíg ők tudatosan kerülték a kiválasztottjaikat az elmúlt évek során, ő minden pillanatot kihasznált, amíg a Földön lehetett. Yixing nem látta őt, de mivel ismerte a furcsaságait, biztos volt benne, hogy érzi a jelenlétét. Amikor a fiú a kutyája bundáját simogatta, Sehun a kezére helyezte az övét, és Yixing mosolya bizonyította a feltételezését. Amikor pedig mesélni kezdett neki, mindent megadott volna azért, ha együtt élhették volna át az élményeket. Ő is mosolygott, bár ezt a fiú nem láthatta, és búcsúzásul mindig arcon csókolta. Yixing azt hiszi, ma este tett ilyet először, de mennyire téved! Azt kérte tőle az elválásukkor, hogy randizzon vele a következő évben, és Sehun szerette volna teljesíteni a kívánságát a tőle telhető legjobb módon.

Jelenleg a két élet peremén egyensúlyozott; szíve egy darabja SM Townba szólította, másik része pedig ismeretlen érzéseket kezdett táplálni Yixing iránt. Lehet valaki egyszerre két személybe szerelmes? Biztos lehet, na de miért pont vele történik ilyen, amikor mindenki azt gondolja róla, hogy nincsenek is érzései? Fej vagy írás? Ha feldobna egy érmét, az biztosan az élén egyensúlyozva állna meg, további kétségek közt hagyva őt. A válasz még túl mélyen élt benne ahhoz, hogy meglássa a szívébe vésett nevet.

– Tudjuk, hogy beszéltél Kyungsoo-val, hogy tisztára mosd előtte Jongin nevét. Ez nagyon kedves tőled, de nem foglalkoznál egy kicsit a saját életeddel is? – kérdezte Minseok másnap reggel. Sehun kényelmetlenül érezte magát, mert a bátyjai úgy ültek vele szemben, mintha egy kihallgatáson lettek volna. Még Baekhyun is komolynak tűnt, ami igazán megrémítette.

– Ha Sehun nem megy Yixinghez, akkor mi hozzuk ide neki a fent említett személyt, mert újra nevetni akarunk látni, és mert szeretünk! – jelentette ki Baekhyun, miután Minseok a hosszantartó mondanivalója végére ért. Sehun lerázta magáról az őt ölelgető karokat, ugyanakkor örömmel járták át Baekhyun szavai, mert kishitűsége révén mindig azt hitte, hogy nem népszerű a testvérei szemében. Aztán értelmezni kezdte, amit a fiú mondott, és majdnem lefordult a székről, amikor megszólalt a csengő. Ezek komolyan idehívták Yixinget?

Sehun az ajtóhoz akart sietni, hogy megakadályozza a vulkán várható kitörését, de Baekhyun a helyén tartotta, amíg Minseok nyájasan fogadta a vendéget. Yixing vidáman bemutatkozott a többieknek, Sehun pedig csak egy biccentést eresztett meg felé, mert nem volt hajlandó mások előtt megölelni. Zavartan fészkelődött, legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, de nem hagyhatta magára a fiút. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben zajlik, étellel, itallal kínálták, és kedves bájcsevegést kezdeményeztek a semmiről, de Sehun félelmei bebizonyosodtak, amikor a testvérei átlényegültek szülő szerepbe, vagy inkább bíróvá váltak.

– Mik a terveid a jövőre nézve? Sok kapcsolatod volt már? Mit tennél, ha Sehun bajba kerülne? Szerinted, Sehun helyesebb nálam? Miért ért véget az utolsó kapcsolatod? Ha választanod kéne Sehun és Rain közt, melyiket választanád? Mit érzel pontosan Sehun iránt?

– Elég! Yixing és én most elmegyünk randizni! – kiáltott fel Sehun, és már rajta is volt a kabátja. Yixing készségesen válaszolgatott a felváltva elhangzott kérdésekre, de Sehun az utolsóra nem akarta hallani a választ, mert anélkül tudta, mi lenne az, hogy a fiú kimondta volna. Amíg nem volt száz százalékosan biztos a saját érzelmeiben, nem halhatta Yixing válaszát hangosan kimondva. Baekhyun arcán diadalittas vigyor terült el, mintha az egész játék arra ment volna ki, hogy az idegesítő témák Yixing karjaiba kergessék. – Ne haragudj a viselkedésük miatt! – szabadkozott Sehun kiérve a lakásból.

– Miért haragudnék? Én nagyon jól szórakoztam. – Persze, hiszen Yixing soha, semmin nem húzza fel magát… – Viszont nem kell randiznod velem. Tudom, hogy csak azért mondtad, hogy lekoptathasd őket, amúgy a gondolatától is kiráz a hideg. Lógjunk együtt, nem kell semmilyen címkét aggatni rá. – Sehun hajlott arra, hogy végre hivatalos keretek közt töltsék együtt az időt, bár az tény, hogy a menekülés hajszolta bele. Nem tudta mire vélni Yixing reakcióját, de hálás volt neki azért, hogy nem erőlteti rá a dolgokat. Korán volt még, úgyhogy az egész nap előttük állt, amit majd meg kell köszönnie a tesóinak, mert ha ők nem avatkoztak volna közbe, akkor szokásához híven a négy fal közt kuksolt volna a laptopja társaságában.

Első útjuk egy fodrászatba vezetett, mert Sehun eltökélte, hogy szivárványszínűre festeti a haját. A hazájában az egyhangú fehérség uralta a mindenséget, nemcsak a hó miatt, a ruháik sem pompázhattak különböző színárnyalatokban. A szalonba lépve Sehun rögtön visszafordult volna, ugyanis az egyik fodrász srác majdnem fellökte, amikor Yixinghez rohant. Az egész hely zengett az affektálós beszédstílusától, amitől előbb tépte volna ki a haját, minthogy befestesse. De nem volt menekvés, a pasas lenyomta őt az előtte lévő székre.

– Lay drágám, nem is tudtam, hogy új szerzeményed van! Nagyon kis cuki, bár a fiúk terén mindig is jó ízlésed volt. Tavaly velem kavart egy ideig, mesélte? – Sehun nem állt szóba a fickóval, és teljesen kiakadt azon, hogy Laynek szólította Yixinget. Azt a nevet ő adta neki! És hogy járhatott egy ilyen alakkal? A nyálgép meg ő tűz és víz voltak; hogy lehetséges az, hogy Yixingnek két ennyire különböző ember bejöjjön? Ő már két perc elteltével vakarózni kezdett a stílusától, és szörnyen érezte magát attól, hogy a keze a haját érinti.

– Nem vagyunk együtt – jelentette ki Yixing, és Sehun a tükörben látta, hogy felcsillant a srác szeme. Persze, biztos rástartol Layre, most, hogy kiderült, szabad préda. De ő nem fogja ezt végignézni! Miért is nem kérte meg Baekhyunt, hogy fesse be a haját? Ő ért az ilyesmihez.

– Akkor az enyém lehet? Nemcsak az ollóval bánok ám jól, cukorfalat. A kezemet arra teremtették, hogy boldogságot okozzak az embereknek minden téren. Fél óra, és lejár a munkaidőm. Utána szívesen megmutatom neked, hogy mivel vettem le Lay cicát a lábáról. – Amikor Sehun felpattant, felrúgott egy útjában álló kukát, és nem törődve azzal, hogy a fólia csíkok még ott virítanak a fején, rohamléptekben hagyta el a poklot. Yixing nevetése hangzott fel mögötte, aki arra kérte, hogy lassítson, de nem volt kedve a jó pofizáshoz. A fejére húzta a sapkáját, és egyenesen haza indult, de meglepetésére Yixing utolérte, és megfogta a karját.

– Amikor kavartunk, még csak tanult, fogalmam sem volt róla, hogy itt dolgozik. Gyere, hadd tegyem jóvá! – Yixing egy teabárba vezette, ami jó ötlet volt, mert azon a kis távon is majd’ megfagyott. Odabent kellemes meleg fogadta őket, és Sehun belemerült az itallap tanulmányozásába, mert nem tudott dönteni a sokféle íz közül. A helyiségben kavargó illat és nyugodt atmoszféra teljesen ellazította, szinte egy másik dimenzióba repítette, ahonnan Yixing hangja rántotta vissza, aki azonban nem hozzá beszélt. Sehun kinyitotta a szemét, és a pincérrel találta szemben magát, aki olyan szemeket meresztett Yixingre, amitől ő jött zavarba. Akár le is léphetnék, hogy nyugodtan flörtöljenek egymással.

– Emlékszel, amikor még együtt teázgattunk? Ezerszer megbántam már, hogy olyan könnyen elengedtelek. – Szóval ezt a barmot is ismeri! Sehun nem rendelt semmit, mert felfordult a gyomra a perceken át tartó bájolgástól, de Yixing figyelmen kívül hagyva a durcizását, kért neki egy olyat, amilyet ő is ivott. Sehun morcosan meredt a bögrére, érintetlenül hagyva azt.

– Nem fogom meginni! Biztos vagyok benne, hogy megmérgezte, hogy ne legyek neki útban!

Yixing hosszas kérlelésére Sehun beleegyezett, abba, hogy menjenek el korcsolyázni. Annak ellenére mondott igent, hogy sosem próbálta még ki ezt a sportágat, ahogy mást sem, de ha túl korán ment volna haza, hallgathatta volna a többiek papolását, úgyhogy két rossz közül a jégpályát választotta. Utálta a telet, a havat, a jeget, sokkal inkább terpeszkedett volna egy forró nyári napon a tengerparton egy koktéllal a kezében és egy szalmakalappal a fején. Na jó, a kalapot talán mellőzné, de az tuti, hogy a szemét nem venné le Yixingről, miután naptejjel jól bekenné enyhén lebarnult bőrét. A keze talán be sem érné annyival, hogy csak a hátára vigye fel a krémet… Sehun gondolatban fejbe vágta magát, miközben a korcsolyát csatolta fel a lábára. Hogy fantáziálhat a félmeztelen Yixingről, és miért találja olyan vonzónak azt az opciót, hogy az ő ujjai hűsítenék le a fiú felforrósodott bőrét? Vajon Yixing is szokott ilyenekre gondolni? Saját magának feltett kérdésére a válasz egyértelmű igen volt, de most az előtte álló kihívásra kellett koncentrálnia, úgyhogy egy időre félretette a dolgot. Yixing a jégre segítette, és folyamatosan instrukciókkal látta el. Sehun görcsösen kapaszkodott a kezébe, és minden erejével azon volt, hogy két lábon maradjon, mert különben a fiút is magával rántaná. Kezdett belejönni, kezdte elfelejteni, hogy hideg van, és hogy nemrég még nem is merészkedett volna fel a jégre. Valójában nem is a korcsolyázást élvezte, hanem azt, hogy Yixing szája be sem állt közben; ha nem beszélt, akkor a hangszórókból dübörgő dalokat énekelte túl. De egyszer minden jó véget ér, és ebben a mesében a gonosz szörny egy újabb ex képében érkezett meg. Odamanőverezett melléjük, és hasonló áradozásba kezdett, mint a teázós pasi. Amikor belekarolt Yixing szabadon lévő karjába, Sehunnak végleg elege lett, és ügyetlenül a pálya széléhez bukdácsolt. A palánkhoz támaszkodva nézte, ahogy a páros olyan összhangban és olyan könnyedén siklott a jégen, mint egy lágy tavaszi fuvallat, ami a búzamezőket cirógatja. Sehun fejbőrét hirtelen csípni kezdte a le nem mosott hajfesték, a lábát nyomta a korcsolya, éhes volt, a keze pedig fázott Yixing érintése nélkül. Elhatározta, hogy elhagyja a jeget, de ahelyett, hogy a palánkba kapaszkodva jutott volna el a céljáig, vakmerően a pálya közepe felé tartott. Folyamatosan a lába elé fókuszált, de egy óvatlan pillanatban felnézett, pont akkor, amikor a ki tudja hányadik ex Yixing felé hajolt. Sehun megingott, és nem tudta tovább kontrollálni az egyensúlyát. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy egy kislány száguldott felé, aki nem úgy tűnt, mintha meg tudna állni, de az utolsó lélekjelenlétével sikerült balra hasítania, így épphogy kikerülte a gyereket, de az esést semmiképpen nem tudta kivédeni.

– Hé, jól vagy? Miért nem vártad meg, amíg visszaérek? Amúgy… meg akart csókolni, de gondolom, azt nem láttad, hogy én elutasítottam. Olyan buta vagy, amiért féltékenykedsz. – Sehun könnyezett a fájdalomtól, ami minden tagját gyötörte. Nehogy már Yixing azt higgye, hogy miatta sír! A fiú nagy nehezen felállította, aztán letámogatta a jégről, és most a karjaiban tartva duruzsolt a fülébe. Sehun a pokolba kívánta az egész napot minden szereplőjével együtt, és semmi másra nem vágyott, mint egy kiadós, nyugtató alvásra.

–  Na, hogy ment? – kérdezte Minseok és Baekhyun kórusban az ajtóban állva. Ezek végig itt vártak? Yixinghez sem szólt hazafelé, most is csak átmenetileg függesztette fel a némaságát.

– Szarul! Bővebben: über szarul! És kérlek, ne zavarjatok legalább huszonnégy órán át!

Néhány nappal később Sehun Yixing házában találta magát, mert némi duzzogás után elvonási tüneteket produkált, amit a fiú hiánya idézett elő. Kimozdulni nem akart, mert szentül hitte, akárhova mennének, Yixing exek potyognának az égből. Kellemesen elvoltak otthon: játszottak Vivivel, Yixing megmutatta neki a legújabb koreográfiáit, társasoztak… Sehun már épp haza indult volna, amikor egy nem várt hóvihar csapott le a városra. Képtelenség volt ilyen időben az utcára merészkedni, ezért kénytelen volt Yixing házában tölteni az éjszakát, amire az első reakciója az volt, hogy inkább átmegy a szomszédba.

– Most mit akadsz ki? Gyerekkorunkban is aludtunk már együtt, mégsem rontottalak meg.

– Jó lenne, ha továbbra is visszafognád magad, mert egy év híján még mindig kiskorú vagyok.

– Na és melyik időszámítás szerint? Amúgy meg kinőttem az alvajárást, úgyhogy ne aggódj!

Sehun álmatlanul bámulta a plafont, és azt kívánta, egy éjszakára bárcsak újra járkálni kezdene Yixing, hogy végül mellette kössön ki. A ház ugyanolyan volt, a berendezés sem változott, mégsem tudta lehunyni a szemét, mert hiányolta a lazán átvetett karokat a testén, az egyenletes szuszogást a füle mellett, és talán magát még jobban meglepte, mint a fiút, amikor bemászott mellé. Yixing automatikusan átölelte őt félálomban, és a mellkasára hajtotta a fejét.

– Azt hiszem, azért múlt el az alvajárásod, mert átszállt rám – súgta Sehun, mielőtt a fiú elaludt. Ő továbbra sem tudott átjutni az álmok birodalmába, a havazást bámulta az ablakon keresztül. Azon az éjszakán valami megváltozott benne. Ahogy egyre több hópehely hullott alá, annál inkább felolvadt a jégpáncél, ami a szívét borította. Mielőtt visszajött volna a Földre, szándékosan fagyasztotta le, mert nem akart még egyszer szerelembe esni. Eddig a szerelem a szenvedéssel volt egyenlő számára, és a múlttal együtt a szenvedést is maga mögött akarta hagyni. Azt hitte, menni fog, hogy ezután a szíve csak azért fog dobogni, hogy jelezze, életben van, nem pedig egy más valakiért. Hogy is gondolhatta, hogy képes lesz ellenállni, amikor Yixing maga volt a megtestesült napfény, amelynek kitartó sugarai nem adták fel a harcot, amíg a jég alá nem hatoltak, így elérve hozzá. Régebben Sehun morcosan nézte volna végig a hóesést, de azt is kezdte megkedvelni, mert a nélkül nem ragadt volna itt, és további napok vesztek volna kárba. Annyira más volt ez az érzés, mint amit azelőtt tapasztalt. Jongint létezése első pillanatától kezdve ismerte; ő volt a végső mentsvára, a biztonságot jelentő pont, ez az új felfedezés viszont izgatottsággal járta át, energiát pumpált a vérébe, aminek köszönhetően az éjszaka közepén kiugrott volna az ágyból, hogy világgá kürtölje, mit érez. Azt akarta, hogy mindenki tudja, hogy mindenki vele örüljön.

– Szeretnélek megkérni valamire, de tudom, hogy ki fogsz akadni, úgyhogy eddig nem mertem felhozni. Gyere el velem Kínába, és hadd mutassalak be a családomnak úgy, mint a pasimat. A nagymamám már elég idős, nincs sok ideje hátra, és folyton azon aggódik, hogy nem fogok magamnak társat találni. Azt szeretném, ha megnyugodna, mielőtt… tudod…

– Kínában is vannak exeid? Mert akkor nem megyek! Ellenkező esetben számíthatsz rám. – Yixing furcsállta, hogy Sehun rezzenéstelen arccal mondott igent, és nem kellett győzködnie.

– Tudják, hogy meleg vagyok, szóval ebből nem lesz probléma, csak azt szeretnék, hogy ne legyek egyedül. Azokat, akikkel eddig jártam, nem ismerték. Yifant akartam nekik bemutatni idén… – Sehun már tudta, hogy mit jelent az, hogy meleg, mert az internetes böngészések alkalmával néha olyan oldalakra tévedt, amiken elég sok mindent látott. Visszagondolva, amikor ezeket a videókat nézte, sosem Jongin jutott eszébe, hanem Yixinggel képzelte el azt, hogy hasonló dolgokat művelnek. Sehun a mosogatóba helyezte a reggelizős táljukat, hogy hátat fordítva Yixingnek ne kelljen a szemébe néznie.

– Megbántad, hogy szakítottál Yifannal? Én… igazán nem akartam bezavarni a képbe.

– Ugyan már! Nem voltam szerelmes belé, ahogy a többiekbe sem. Na és te? Volt valakid?

– Voltam már szerelmes, de… ő mást választott, én meg hoppon maradtam.

Yixing mindig is érezte, hogy Sehun reménytelenül szerelmes valakibe, ezért hárítja folyton a közeledését. Nem arról volt szó, hogy a lányokhoz vonzódott, és ezért utasította el, hanem mert mást szeretett, és ez még rosszabb volt. A repülőn ülve Kína felé csalódottan bámult maga elé, amíg Sehun kisgyerek módjára élvezte az utazást, mivel még sosem ült repülőn. Yixing nem szeretett utazni, mert ezek az utak azt jelentették számára, hogy kis idő múlva újra meg kell tennie, ami pedig azt eredményezte, hogy ki tudja, mikor fogja viszontlátni a családját. Az élete véget nem érő búcsúzások halmazából állt, amit csak egy társ tudott volna megszakítani, de nem volt olyan szerencséje, hogy megtalálja azt, akit a nagymamája megjósolt neki kisfiúként. A nagyija egy valódi boszorkány volt; a faluban mindenki hozzájárt, ha meg akarta ismerni a jövőjét. Yixinget nem érdekelte, hogy mi fog vele történni, de olyan hat éves lehetett, amikor a nagymama kártyát vetett neki, és közölte vele, hogy lesz egy fiú, aki meg fogja változtatni az életét, aki a végzete lesz. A szülei teljesen felháborodtak azon, hogy ilyesmivel tömi tele a gyerek fejét, és amikor tizennégy évesen bevallotta nekik, hogy meleg, a nagyit okolták, amiért azzal hülyítette, hogy egy fiú lesz számára a nagy Ő. Yixing nem hitt a jóslatokban, de amikor megismerte Sehunt, felcsillant benne a remény. Az eltelt évek azonban bebizonyították, hogy a szerelme továbbra is egyoldalú, hiszen a fiú nem közeledett hozzá, apró jelét sem mutatta annak, hogy barátságnál többet érezne iránta. És most az is kiderült, hogy mást szeret, úgyhogy végleg lemondhat róla. Persze inkább barátként legyen mellette, mint sehogy, hiszen amióta visszajött, boldogabb volt, mint az összes kapcsolatában együttesen.

– Oppa, nem azt mondtad, hogy Yifannak hívják a barátodat? Még képet is küldtél róla… Te egyszerre két fiúval is jársz? – Yixing felkapta a méltatlankodó kislányt, és megpörgette a levegőben. Abban az autóbalesetben, amiben megsérült a lába, senkinek nem esett komolyabb baja, de kiderült, hogy a másik autóban ülő ikerpárnak nincsenek szülei, és éppen az egyik árvaházból szállították át őket a másikba. Yixing szülei egy jelnek vélték a balesetet, és örökbe fogadták a lányokat, bár nem töltöttek velük sokkal több időt, mint a saját fiukkal. De legalább egy szép házban nőhettek fel, és mindent megkaptak, amit csak kiejtettek a szájukon, ami egy árvaház esetében nem lett volna így. A kicsik gyorsan átpártoltak Sehunhoz, Yixing pedig köszöntötte a nagymamáját, aki le sem tudta venni a szemét a barátjáról.

– Ő az! Ő van megírva a sorsodban, hát megtaláltad! – A nagymama arcán elragadtatott mosoly játszott, de Yixing nem vette komolyan a megjegyzését. Bárkit hozott volna magával, a nagyi ugyanígy reagált volna. A lényeg, hogy ő azt higgye, Yixing határtalanul boldog.

– És mit dolgozol, Sehun? – érdeklődött Yixing anyukája az étkező asztalnál ülve.

– Én… postás voltam. Tudják, kiszállítottam a csomagokat a címzetteknek, meg ilyesmi. Természetesen csak félállás volt suli mellett. De felmondtam. Jelenleg az a legfontosabb elfoglaltság az életemben, hogy a fiukat szerelemmel halmozzam el. – Ó, ez a mondat annyira nem volt Sehunos! Vajon napok óta készült arra, hogy ilyen nyálas szövegeket tudjon nyomatni? A szüleinek mindenesetre tetszett a válasz, az ikrek meg konkrétan elolvadtak.

– Szereted a kínait? – kérdezte a nagynénje, és egy jó nagy adag ételt pakolt Sehun tányérjára.

– Nem szívesen általánosítanék. Egyetlen kínait szeretek, aki itt ül mellettem. – Na jó, ha így folytatja, le fognak bukni, mert ilyeneket még az apja sem mondott az anyjának.

Ebéd után az ikrek befogták Sehunt élő póninak, mert a plüssöket nem találták olyan érdekesnek, ami miatt Yixinget irigység töltötte el. Nem elég, hogy Sehunnak nem kell, még a húgai is leváltották. Ugyanakkor Sehun olyan aranyosnak tűnt velük, hogy el tudta volna képzelni, hogy minden alkalommal elkíséri, és ő mosolyogva nézi a bohóckodásukat. De ez a látogatás nem fog többet megismétlődni, mert nem használhatja ki Sehunt. Nem rángathatja ide, csakhogy bebizonyítsa, nem ítéltetett örök magányra. Sehun még azt is hagyta, hogy a lányok kisminkeljék, és Yixing minél tovább nézte őket, annál szomorúbb lett.

– Oppa, gyere, két lovacska kell, hogy versenyezni tudjunk! – Yixing engedelmesen a hátára kapta az egyik apróságot, és rajtra készen várt a sípszóra. Egy lépés előnnyel ők nyertek volna, de a Sehun hátán lovagló kislány belekapaszkodott a testvére karjába, így akarta őt visszarántani, hogy ne érhessenek célt, aminek az lett az eredménye, hogy mindannyian a padlón kötöttek ki. Yixing Sehunon, rajta az ikrek, akiknek a vidám kacaja lassan Yixinget is magával ragadta. Sehun pont abban a pillanatban nyomott egy csókot a szájára, amikor villant a vaku, hogy az anyukája megörökítse a mókázásukat. Yixing lemerevedett, aztán rájött, hogy ez a csók szintén a színjáték része volt, és csak a kamerának szólt. Oscar díjat neki!

– Sehun összerúzsozta oppát – nevetgéltek a lányok, de Sehun tekintete komolyra váltott.

– Kijönnél velem egy percre? – Yixing biztosra vette, hogy Sehunnál most szakadt el az a bizonyos cérna, amit eddig olyan gondosan kordában tudott tartani. Elege lett a kicsik nyaggatásából, abból, hogy az anyukája folyton etetni akarta, abból, hogy az apja unalmas történeteit kellett hallgatnia, de főleg abból, hogy el kellett játszania a hősszerelmest.

– Köszönöm, hogy elkísértél. Remekül alakítasz, majdnem én is bedőltem neked – Yixing erőltetetten felnevetett, miközben tényleg megijedt a Sehun szemében bujkáló komolyságtól.

– Veled fogok jönni legközelebb, és azután is. Belezúgtam a kishúgaidba, a mamád főztje pedig isteni. Mi csak a tesóimmal vagyunk, de ez egy igazi hangos, élettel teli család. – Hát ez remek! Sehun még a családját is jobban szereti nála, szép kis jövőkép. Sehun valaki másra vágyik, amíg ő utána epekedik, de azért, hogy találkozhasson a családjával, hajlandó később is eljátszani azt, hogy járnak. Fel kéne keresnie az élete forgatókönyvének íróját, hogy behúzhasson neki egyet. Mialatt magában pufogott, hirtelen megérezte Sehun kezeit a tarkóján, amik közelebb húzták a gazdájukhoz. Sehun ajka ismét az övére vándorolt, de ahelyett, hogy örült volna, úgy ledöbbent, hogy ellökte magától a fiút.

– Mit művelsz? Most nem lát senki, nem kell játszanod! Így is eleget tettél már…

– Szeretném végre normálisan megcsókolni a pasimat, de ha ehhez engedélyt kell benyújtanom, akkor adj egy tollat, és írok egyet. – Jézusom, Sehun tényleg rá kacsintott?

– Túl sokat ittál apámmal, azért hordasz össze ennyi badarságot. Gyere, menjünk vissza…

– Nem gondoltam, hogy egy szondát is magammal kellett volna hoznom, hogy higgy nekem! Mégis mi bajod van? Azt hittem, erről álmodoztál, mióta megismertél.

– Igen, vagyis nem! Úgy nem akarok smárolni veled, hogy közben mást szeretsz.

– Miért kell félreértelmezned a szavaimat? Attól, hogy kínai vagy, még ismerhetnéd a múlt idő fogalmát. A „voltam” azt jelenti, hogy már nem vagyok szerelmes, legalábbis nem belé.

– Te most nyelvtan órát tartasz nekem? – Yixing annyira felhergelte magát, hogy megjelentek az első könnycseppek a szemében. Az a rohadt hó meg szakadatlanul hullott, úgyhogy kábé semmit nem látott. Így nem tudott felkészülni arra, amikor Sehun kissé vadul rántotta magához, hogy átfagyott ajkát végre felmelegíthesse. Yixing próbált küzdeni ellene, de ezúttal a fiú nem törődött a hadonászó kezekkel, amik el akarták távolítani attól a csodálatos helytől, ahova tudat alatt ezer éve vágyott, pár napja pedig már tudatosan szomjazott rá. Sehun szája megremegett, mert a beteljesülés örömkönnyeket csalt a szemébe, amit Yixing persze annak tulajdonított be, hogy biztos azért szomorodott el, mert nem azt a másikat tarthatja a karjaiban. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Sehun őt akarja, és ez beszennyezte az első csókjukat. Amikor sikerült összeszednie az erejét, végre eltaszította magától Sehunt.

– Én csak a nagyit akartam boldoggá tenni, és ez sikerült is. Hálás vagyok a segítségedért…

– Én meg téged akarlak boldoggá tenni, a rohadt életbe! Hát nem érted, hogy azt próbálom a tudtodra adni, hogy lehet, hogy az első szerelmemet Jonginnak hívták, de azt akarom, hogy az örökké tartó szerelmem neve Zhang Yixing legyen? Nem fogok hazudni, nem estem beléd első látásra, de szerinted visszajöttem volna, ha nem szeretnélek? A levélben azt írtam, hogy te vagy a legjobb barátom, és ez nem változott. De többet akarok ennél. Mindent akarok, amit a párok csinálnak. Veled! Nem vagyok a szavak embere, és dalba sem tudom foglalni az érzéseimet, mert nincs jó hangom, de szeretlek. Hallod? Vagy azt mondod, hogy elkéstem? Meguntál várni rám, és te már nem szeretsz? Mit tegyek, hogy újra belém szeress? Kérjem meg a kezed? Oké! Zhang Yixing, hozzám jössz? És nem baj, ha nemet mondasz, mert addig fogok teperni, amíg igenre nem változtatod a döntésed. – Yixing örült annak, hogy a döbbenettől földbe gyökerezett a lába, mert különben már rég ájultan esett volna össze. Úgy érezte, mintha a lelke egy ideje kiszállt volna a testéből, és külső szemlélőként nézné végig az eseményeket. Apránként kellett összerakosgatnia a puzzle darabkákat, mert túl sok volt neki egyszerre, amit Sehun rázúdított. Szóval azt állítja, hogy szereti, de ami még ennél is sokkolóbb, hogy elé térdelve várja a válaszát egy igazi gyűrűvel a kezében. Nem, ez tutira a színjáték része! A szülei nézik őket az ablakból, és Sehun annyira beleélte magát a szerepbe, hogy nem tudja abbahagyni. Ha magához tér, majd jól leszidja, amiért a pénzét egy olyan gyűrűre költötte, ami csupán egy színházi kellék. – Lay… Ha nem mondasz valamit, itt fogok halálra fagyni. Értem, már annyira utálsz, hogy inkább hordanád a virágot a síromra, minthogy velem légy.

– Tudom már! A Télapó volt! – Yixingbe villámként csapott a megvilágosodás, de ahelyett, hogy felhúzta volna magához Sehunt, hanyatt döntötte a hóra, és rá telepedett.

– Az meg kicsoda? Jaaaaa, tudom már! Neki mégis mi köze lenne ehhez az egészhez?

– Idén levelet írtam neki! Készen álltam arra, hogy továbblépjek, de azt mondtam, adok magunknak egy utolsó esélyt. Azt kértem tőle, hogy adjon vissza téged, és most itt vagy!

– Tehát a szerelmi vallomásom cseppet sem izgat, de csak mert engem kértél ajándékba, elhiszed, hogy komolyan gondoltam. Megsértődhetnék, de ha ez kell ahhoz, hogy az enyém légy, felőlem egy rózsaszín masnival is átköthetsz, és berakhatsz a fa alá. – Ezúttal Yixing tapasztotta be Sehun száját. Annak ellenére, hogy a hóban feküdtek, ami egy újabb réteg vékony takarót hintett rájuk, nem fázott, mert az ujját égette a rajta pihenő gyűrű, az arcát felmelegítette Sehun cirógatása, a szája konkrétan tüzelt a belemélyedő fogak nyomán, a szívét és a testét pedig olyan mértékű lángok uralták, melyek akár harmadfokú égési sérüléseket is okozhattak volna, ha valódiak lettek volna. Egy örökkévalóság után Yixing felpattant, mert mielőtt újra Sehun karjaiba vetette volna magát, muszáj volt megosztania a családjával a boldogságát. Torkaszakadtából kiabálva rohant be a nappaliba, és nem érdekelte, hogy mindenki úgy bámulja, mintha a nagy hidegtől agylágyulást kapott volna.

– Sehun szeret engem! Tényleg szeret engeeeeeeeeeeem!

– Most meg mit csinálsz? Gyere már ide! – Sehun maga mellé húzta Yixinget, aki éppen a földön készült megágyazni magának. Amikor az anyukája megkérdezte tőlük, hogy egy szobában szeretnének-e aludni, ő nem mert semmit felelni, inkább megvárta Sehun reakcióját, aki simán rávágta, hogy persze. Ettől függetlenül azt gondolta, a fiú csak udvariasságból választotta ezt az opciót, és ezért kezdte a takarót meg a párnát lehordani az ágy mellé. Próbálta elhinni, de annyira nehéz volt megszoknia, hogy Sehun ajkai percenként találtak az övére. Nem mintha nem élvezte volna… Nagyon is élvezte, csak attól félt, hogy ez egy álom, amiből bármikor felébreszthetik. Sajnos a rémképek megzavarták az alvását is, mivel újra és újra átélte, hogy egyedül találja magát, és reggel az ágy üresen tátong mellette.

– Ne hagyj itt! Kérlek, ne menj el még egyszer! – A kétségbeesett hánykolódásnak Sehun erős karja vetett véget, amit jó szorosan a szerelme köré kulcsolt, hogy így bizonyítsa, mindig mellette lesz. Eléggé megrendítette, hogy Yixinget rémálmok gyötrik miatta, de abban reménykedett, hogy a napok múlásával tudatosodni fog benne, hogy a szándékai véglegesek.

Sehun olyan hévvel, olyan szenvedélyesen csókolta, hogy Yixing elhitte, többé nem fognak elválni. A közvetlensége ugyanakkor olyan vágyakat keltett életre benne, amelyeknek még nem lett volna szabad megtörténnie. Magyarázkodott egy sort, majd a fürdőbe sprintelt, hogy jéghideg vízzel hűtse le magát. Amíg az együttalvás arról szólt, hogy úgy simulnak egymáshoz, mint a kiscicák az alomban, nem volt gond. De most már Sehun igazi férfivá érett, legalábbis fizikai téren. Yixing szerint lelkileg még nem volt felkészülve arra, hogy mindent megtegyenek, amit egy szerelmespár szokott, ezért döntött inkább a hideg zuhany mellett Sehun forró csókjai helyett. Muszáj volt lenyugodnia, mert nem akarta siettetni a fiút, azzal mindent elrontana. Évekbe telt, amíg sikerült rendeznie az érzéseit vele kapcsolatban, és ha kell, további éveket fog várni arra, hogy teljes mértékben az övé legyen. Sehun nem bírta, ha túl rámenős volt, ki kell böjtölnie valahogy azt, hogy ő kezdeményezzen. Sokáig nem maradhatott távol, mert a végén Sehun aggódni kezdett volna amiatt, hogy depresszióba esett a rémálmai miatt. 

Baekhyun először félt igazán életében. SM Townban mindig jól érezte magát, aztán a Földön megismerkedett a haraggal, a bánattal, és a rémülettel is, de a valódi félelemhez még nem volt szerencséje. Attól tartott, ha találkozik Chanyeollal, megint meg fog némulni, és akkor nem mondhatja el neki, hogy mennyire sajnálja. Amikor Minseok letörten tért haza a kávézóból, a félelme tovább nőtt, mert biztos volt benne, hogy Chanyeol hasonlóképpen reagálna, mint Jongdae. Mégsem ücsöröghetett otthon, tétlenül, ha már egyszer olyan kegyben részesült, hogy ezentúl a Földön élhet. Általában spontán cselekedett, most viszont szépen felépített tervvel állt elő, mert más stratégiát akart bevetni, mint a bátyja. Először is ellátogatott a Park házhoz, de csak kívülről figyelte a bent zajló eseményeket. Konkrétan bele kellett kapaszkodnia a házat körülölelő kerítésbe, hogy ne rohanjon oda Chanyeolhoz, amikor meglátta őt. A fiú arcán ürességet fedezett fel, amíg meg nem látta az édesanyját, mert akkor azon nyomban átkapcsolt ezer wattos mosoly üzemmódba. Ki akarta deríteni, vajon mit csinálhat, vajon visszament-e a bandába, miután ő itt hagyta, kibékült-e az apjával, jár-e valakivel… De hamar rájött, hogy az árnyékban való leskelődéssel nem fog sokra menni.

Úgy döntött, feljebb merészkedik egy lépcsőfokkal, és amikor csak Chanyeol nővére volt otthon, besurrant a nyitott ajtón. A házra még mindig pontosan emlékezett, ezért első útja Chanyeol szobájába vezetett. Vagyis vezetett volna, de mint kiderült, nem lett volna belőle túl jó tolvaj, mert a harmadik percben lebukott. Mégis csak vannak előnyei a láthatatlanságnak!

– Mit keresel te itt? – sipákolt Yoora, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, Baekhyunhoz vágta a hajszárítóját. A fiú gondolta, hogy nem fog ujjongva a nyakába ugrani, de azért ilyen drasztikus fogadtatásra nem számított. Védekezően maga elé tartotta a kezét, és hátrálni kezdett. Még szerencse, hogy nem a konyhában voltak, és a lány nem egy késsel támadt neki. De itt sem érezte magát biztonságban, ezért szavakkal próbált meg hatni rá.

– Leraknád azt a vasalót, kérlek! Tudom, egy utolsó szemétláda vagyok, aki összetörte a kisöcséd szívét, és teljesen jogosnak tartom a reakciódat. Én is ezt tenném a helyedben magammal, sőt, még durvábbakat is, de… Akaratomon kívül kellett elmennem. Veled még sosem történt olyan, hogy valamit nem akartál megcsinálni, de muszáj volt, még ha közben bele is haltál? – Yoora szótlanul pislogott, de Baekhyun tudta, hogy az utolsó mondata betalált. A lány lassan lerakta a vasalót a kezéből, aztán még lassabb léptekkel megindult felé. Baekhyun biztos volt benne, hogy most akkorát fog kapni, hogy a fal adja a másikat, ehelyett Yoora szorosan magához ölelte, és nem engedte el egy darabig.

– Örülök, hogy látlak. Szeretnél bemenni a szobájába? – szipogott a lány, mire Baekhyun bólintott. A szoba látványa azonban szomorúsággal töltötte el. Ugyanolyan üresség jellemezte, mint Chanyeol arckifejezését, de ami a legjobban szíven ütötte, hogy a tőle kapott mackókat sehol sem látta. – A pincében vannak. mert az öcskös ki akarta dobni mindet, de anya megmenekítette őket. – Baekhyun az utóbbi öt évben is hozott neki plüssöket, pedig a fiú már semmit nem kért ajándékba. Sosem látta őt, amikor becsempészte a kis csomagot, mert így is borzasztó nehezen viselte a visszatéréseket. És most újra itt állt, megérinthette az ágyát, a cuccait, mégis ugyanolyan távol érezte magától, mintha még otthon lenne. – Gyere el a holnapi koncertjére, de titokban. Nem lesz könnyű megszelídíteni őt, de számíthatsz rám!

Park Chanyeol a sokadik koncertjére készülődött. Annak ellenére, hogy nem komponált már három évesen, fiatal zseninek tartották a hallgatók és a kritikusok egyaránt, amivel ő maga nem értett egyet. Valójában csak két okból csinálta ezt az egészet: A legfontosabb az volt, hogy minden megkeresett pénzt az anyukájának adott, a másikról pedig senkinek sem beszélt. Nem igazán volt oda a rivaldafényért, utálta, amikor úgy áradoztak róla, mintha ő találta volna fel a hangult. Ő csak játszani akart, és egy kis időre kikapcsolódni, bár az a baj, hogy ez a színpadon sem sikerült neki. Nyílt titok volt, hogy a tökéletesség mögött csupán egy hiba rejtőzik, az érzelemmentesség. Kifogástalanul zongorázott, dobolt, gitározott, egyszerűen úgy látszott, hogy nincs olyan hangszer, ami próbatétel elé állítaná, mégis olyan volt, mintha gép alkotta művei lennének, nem pedig tőle származnának. A dalai széles érzelem palettán mozogtak, az kétségtelen volt, hogy amikor megálmodta őket, beletette szívét-lelkét, a színpadon mégsem tudta ezt kimutatni. Úgy nézett ki, mintha egy robotot ültettek volna a különböző hangszerek mögé, ami hiba nélkül véghezvitte, amit belé programoztak. Senkire sem mosolygott a közönség soraiban, nem élte bele magát a csodálatos melódiákba, mintha a lelke kiszállt volna a testéből, és valahol teljesen máshol kalandozott volna. De pont ez tette még érdekesebbé az emberek számára, mert meg akarták fejteni, hogy mi lehet a háttérben. Nemcsak azért jártak el a koncertekre, hogy hallják a lenyűgöző harmóniákat, hanem azért is, hátha megtudnak valami újat a rejtélyes zenészről. De ez idáig nem jártak sikerrel.

Chanyeol egy kis csomagot talált az öltöző asztalán, amin a „Titkos imádódtól” felirat szerepelt. Esküdni mert volna rá, hogy hasonlít a nővére írásához, de annak mi értelme lett volna… Amikor kinyitotta, kővé dermedt, mert egy nem mindennapi maci volt található benne. Sok rajongójától kapott ilyesmit, de azok mind a kukában kötöttek ki. Ezt viszont azon a bizonyos karácsonyon kapta… Ez képtelenség! Tényleg a nővére akar belőle tréfát űzni?

A koncert alatt elég szórakozott volt az incidens miatt, de nem meglepő módon egy hibát sem vétett. Végigpásztázta a sorokat egy bizonyos személy után kutatva, mint minden egyes eddigi alkalommal. A másik ok, amiért zenész vált belőle, hogy abban reménykedett, egyszer viszont látja a nézők közt Baekhyunt. Néha olyan élethűen hallucinált, hogy több egyénben is felfedezni vélte a fiút, de a végén persze mindig csalódnia kellett. Amikor sokadjára nézett végig a sorokon, megint képzelegni kezdett. Baekhyun ott volt az utolsó sorban, és amikor találkozott a tekintetük, rá mosolygott. Chanyeol keze életében először megremegett, és muszáj volt másra fókuszálnia, hogy ne essen ki a ritmusból. Általában amikor visszanézett a fantom Baekhyunra, már saját valójában tetszelgett előtte az idegen, most azonban újra és újra az ő arca kúszott a látóterébe. Szóval tényleg itt van. Erre várt annyi időn keresztül, most mégsem képes örülni neki. Épp ellenkezőleg. Olyan mértékű düh söpört végig a testén, hogy muszáj volt kiadnia magából a hirtelen támadt feszültséget, és ezt a gitárja földhöz vágásával prezentálta. Lerohant a színpadról, és az sem érdekelte, ha ez kettétöri a karrierjét. A sajtó úgyis botrányra szomjazott, mivel a tökéletessége egy ponton unalmassá vált. Arra viszont nem gondolt, hogy a srác lesz olyan pofátlan, hogy oda is követni fogja.

– Húzz el innen, de nagyon gyorsan – szűrte a fogai közül Chanyeol. Baekhyun szeme könnybe lábadt, de nem azért mert megbántotta az elutasítás, hanem mert nagyon büszke volt a fiúra. Nem volt itt a dicsérés ideje, meg talán másé sem, de egyszer úgyis elmondja neki.

– Menj vissza a színpadra, ne okozz csalódást a rajongóidnak. Az az én reszortom… – Baekhyun csak ennyit mondott, és kisétált az öltözőből. Chanyeol többször meg tudta volna ölni Baekhyunt egymás után. Először azért, mert újra felbolygatta az életét, aztán meg azért, mert képes volt úgy itt hagyni őt, mint egy darab fát. Miért nem csókolta meg? Akkor legalább lett volna oka arra, hogy behúzzon neki egyet, de így a bosszútól és az édes ajkaitól is megfosztotta őt. Tehát visszajött, de továbbra is gyötörni akarja. Hát jó, ha így állunk…

Park Chanyeol még egy dologról volt hírhedt. Nem múlhatott el úgy koncertje, hogy ne csábított volna el valakit utána. Illetve nem volt szükség a csábításra, mivel egy csettintésére ugrottak a fanok. Eleinte lányokat szemelt ki a dedikálás során, és a „zsákmányát” az egyik biztonsági őrrel kísértette az öltözőjébe. Onnan pedig a szerencsés kiválasztott lakására vezetett az út, mert nem volt hajlandó bemocskolni a szülői házat, illetve könnyebb volt lelépni szex után, mint kidobni a másikat. Egy este próbát tett arra, mi történik akkor, ha egy fiút csal kelepcébe. Nem volt ínyére, de egy kicsit beszélgetett vele, hogy kipuhatolja, benne lenne-e egy esetleges folytatásban, és mivel a srác készségesnek bizonyult, attól kezdve megmaradt a pasik terén. A menedzsere is tisztában volt ezzel, de azt vallotta, hogy inkább ilyeneket műveljen a zseni fiú, semhogy szerelembe essen, mert az mindent elronthatna.

Chanyeol mindig alapos megfontolás után döntött aznapi szex partneréről, feldúltsága miatt azonban nem tudott reálisan gondolkozni ezen az estén. Rábökött az első cukiságra, és fél órán belül már a fiú lakásán voltak. Nem tétovázott sokáig, szeretett rögtön a lényegre térni. A padlóra lökte a fiút, aki térdre esett, és mindenre készen állt, amit a bálványa parancsolt neki. Chanyeol undorodott ezektől a ribancoktól, akiknek egy csepp méltóságuk sem volt, akik fizettek is volna azért, hogy a porig alázza őket. Mindet gyűlölte, főleg ezt a példányt, mert amikor lenézett a finoman ívelt vonásaira, rájött, hogy túlságosan hasonlít Baekhyunra. Felrángatta magára a nadrágját, és az autójához száguldott. Párszor a kormányba verte a fejét, miközben Baekhyunt átkozta, aki ugyanazon a napon taccsra vágta a karrierjét, és megfosztotta a kielégülés kényszeres vágyától. Talán a színpadra képes lesz visszatérni, de ami a másik dolgot illeti… Kénytelen lesz régi jó barátjára, a jobb kezére hagyatkozni ezután.

Baekhyun elment a következő koncertre is, de csak remélni tudta, hogy ezúttal nem fogja annyira kiakasztani Chanyeolt, mint az első alkalommal. Lebilincselte, ahogy játszott, és magára kellett parancsolnia, hogy ne rohanjon fel a színpadra. Annyira szeretett volna érzelmeket kiváltani belőle, még akkor is, ha mérgesnek látta volna a közönség. Olyan volt, mint egy zombi, aki nemcsak visszatért a halálból, de a zenei tehetséggel is meg lett áldva.

– Te nem értesz a szép szóból? Nem akarlak még egyszer a közelemben látni!

– Vettem jegyet, úgyhogy minden jogom megvan ahhoz, hogy itt legyek. Nézd, ott van fagyöngy! – kiáltott fel Baekhyun tettetett bátorsággal, mire csak egy fintort kapott.

– Na, most hagyd abba! És jobban tennéd, ha azelőtt mennél el, mielőtt én fogok a szemed láttára valaki mással… – Baekhyun nem tudta eldönteni, hogy ezt csak azért mondja-e a fiú, mert fájdalmat akar neki okozni, vagy valóban mással fogja tölteni az éjszakát. Lehet, hogy mazochista volt, de nem ment messzire; a koncertterem előtt leskelődött Chanyeol után, aki kisvártatva megjelent, és bingó… A nyomában ott loholt egy szívdöglesztő srác. Baekhyun elbizonytalanodott. Mit akar ő Chanyeoltól, amikor a világ legszexisebb pasijai lesik minden szavát? De mivel a feladás kifejezés nem szerepelt a szótárában, összeszedte magát, és fogott egy taxit, és a sofőr lelkére kötötte, hogy kövesse azt a kocsit, amibe Chanyeol beszállt. Szerencséjére a pasi rabló nem zárta magukra az ajtót nagy sietségében, így megkönnyítette a dolgát. Baekhyun nem volt felkészülve arra a látványra, ami fogadta, és hirtelen közbe se tudott vágni, annyira ledöbbent. Chanyeol inge már az első percben a földön landolt, gyanította, hogy el is szakadt, ami igazán nagy pazarlás volt, mert istenien nézett ki benne. Persze bármennyit vehetett belőle a vagyonából, de… Most tényleg az anyagi helyzetén agyalok? Határozottan a fickó mögé lépett, és elrántotta Chanyeoltól. Miután bevert egyet Jongdae-nak, felbátorodott, ezért hasonlóképp cselekedett, csak éppenséggel ez a srác nem maradt tétlen, és visszakézből akkorát adott neki, hogy Baekhyun megtántorodott, és el is esett volna, ha Chanyeol nem kapja el. A szerelme nem törődött azzal, hogy félmeztelenül van, maga után húzta Baekhyunt a fagyos téli égbolt alá, és a megbántottsága ellenére eldöntötte, hogy hazakíséri. Baekhyun odaadta neki a kabátját, ami kicsi volt rá, de elfogadta. Az utat némán tették meg, de az ujjaik egymásba fonódva pihentek kettejük közt. Baekhyun direkt lassan ment, tettetve, hogy nagy fájdalmai vannak az ütéstől, sőt, hosszabb útvonalat talált ki, hogy minél tovább maga mellett tudhassa a fiút. A házuk elé érve, Baekhyun készen állt arra, hogy elküldi a többieket otthonról, hogy Chanyeol vele csinálja azt, amit a másikkal akart. Nem érdekelte, miről van szó, vakon igent mondott volna bármire, amit kért volna tőle.

– Most már itt vagyok! Nincs szükséged azokra… Azt akarom, hogy engem használj…

– Hallgass már el! Ne hasonlítsd magad azokhoz! – kiabált Chanyeol könnyes szemmel. Baekhyun lábujjhegyre emelkedett, de a fiú nem engedte neki, hogy véghezvigye, amire vágyott. Jobb híján letörölte az arcáról a könnyeket, és nehéz szívvel a bejárat felé indult. Meg kell értenie, hogy Chanyeol nem tud megbocsátani neki, és új életet kell kezdenie. Végül is, manapság elég ritka, hogy valaki az első szerelme mellett maradjon. Ha már ilyen ajándékot kapott, miért ne használhatná ki? Eddig egy burokban élt, szinte senkit sem ismert Chanyeolon és a testvérein kívül. El kell járnia bulizni, fel kell fedeznie a várost, mert mi van, ha nem is Chanyeol a nagybetűs szerelem? Honnan tudhatná, amikor sosem csókolózott mással? Lehet, hogy az a srác, akiért mindent megtenne, a szomszédban lakik, de még nem találkozott vele, mert annyira beszűkült a látóköre. És nem érdekes, hogy mindannyian a kiválasztottjaikba szerettek bele? Vajon ha egy másik srácra kellett volna vigyáznia, ugyanez lett volna a végeredmény? Miért lenne az törvényszerű, hogy nekik együtt kell lenniük? Számtalan élményből és tapasztalatból fog kimaradni, ha arra fecsérli az idejét, hogy Chanyeol megbocsátására vár. Igen, már biztos volt benne, hogy nem ő az igazi. Ezentúl arra fogja fordítani az energiáját, hogy a nagy Őt keresse, és meg fogja találni. Lehet, hogy több emberen át vezet az út hozzá, de legalább kiszórakozza magát. Jobbnál jobb pasikkal fog táncolni, smárolni, és nekik fog megtenni mindent, amiből Chanyeol nem kért. Miért maradna hűséges egy olyan valakihez, aki nem volt az hozzá? Persze, ha mélyen magába nézett, tudta, hogy nem jogos a felháborodása, hiszen Chanyeol és közte már rég nem volt semmi, akkor meg nem számít valódi megcsalásnak, amit tett. – Baekhyun! – A fiú összerezzent a mély, reszelős hang hallatán. Nem fog megfordulni, nem fordulhat meg… – Hódíts meg! Érd el, hogy újra beléd szeressek! Ne… ne add fel ilyen könnyedén… – Chanyeol hangja elcsuklott, és ez volt az a pont, amikor Baekhyun nem bírta tovább. A kulcsát a zárban hagyva indult vissza a fiúhoz, aki végre hasonlított a régi önmagára, és mélyen a szemébe nézett.

– Szóval ez azt jelenti, hogy már nem szeretsz? – Chanyeol félrenézett, nem akarta sem megerősíteni, sem megcáfolni a feltételezést, ami eléggé elkeserítette Baekhyunt. Tudta, hogy haragszik rá, hogy csalódott benne, hogy nehéz lesz megszerezni a bocsánatát, de azt remélte, a szerelme nem vált köddé. De ha már nem szereti, hogy harcolhatna? Így mi értelme?

– Adj egy hetet! Ha ez idő alatt nem érem el, hogy úgy érezz irántam, mint azelőtt, nem zaklatlak tovább. – Chanyeol válaszolni akart valamit, de a fiú nem engedte. Gyorsan besietett a házba, mert nem akart még egyszer visszacsábulni hozzá. Bombabiztos tervre volt szüksége, amivel elrabolhatja Chanyeol szívét, és ezúttal örökre. Rögtön semmivé foszlottak a képzelgései, amelyeknek más férfiak voltak a főszereplői. Megfeledkezett a mi lett volna ha… és a mi lenne ha… kérdéskörről, mert rájött, hogy nem érdeklik a logikus magyarázatok, ő kizárólag Chanyeolra vágyott. Hogy a sors akarta-e így, vagy más tényezők, nem számított, mert a saját érzelmeiben biztos volt, és a fiúét is szikla szilárddá akarta változtatni.

– Az első napon elmentünk moziba, ahol annak ellenére, hogy tudja, utálom a brutális filmeket, kiválasztott egy olyat, aminek nem volt egy normális jelenete sem. Nem is néztem a képernyőre, de sajnos a hanghatásoktól is ki tudtam volna szaladni a világból. Eszembe jutott, hogy mi van, ha azért hozott el erre a borzalomra, mert azt gondolta, majd sikítozva vetem magamat a nyakába vigasztalásra várva, de erre esélyem sem volt, mert annyi popcornt vett, hogy a film végéig kitartott, úgyhogy nem is álmodhattam arról, hogy a mozis smárolásnál fogunk kilyukadni. Ráadásul úgy tapadt a vászonra, mintha elképesztő dolgok jelentek volna meg rajta, pedig nálam érdekfeszítőbb látványt keresve sem találhatna. Hazafelé végig azt kellett hallgatnom, ahogy kielemezte a történteket, ami miatt képes lettem volna bemosni neki egyet, pedig eddig csüngtem minden szaván, amikor beszélt. Búcsúzáskor megzavart az anyukája, akit imádok, de kivételesen nem volt kedvem a fél órás bájcsevegéshez, amiben azt ecsetelte, hogy mennyire örül, hogy újra náluk lógok. A második este még ennél is rosszabb volt. Vacsorázni mentünk, de valami olyan helyre, ahol nagyon fura kaják voltak. Én azt hittem, mindenevő vagyok, de ebben is tévedtem. Ott meg nem tudtam semmi értelmes témát feldobni, mert arra kellett koncentrálnom, hogy magamban tartsam a gyomrom tartalmát. Nem ettem sokat, így éhesen jöttem haza, de azért annyit mégis sikerült fogyasztanom, hogy itthon már nem bírtam tovább, és a fél éjszakát a vécécsésze társaságában töltöttem. A harmadik napon ott tartottam, hogy menjünk el egyszerűen sétálni egy rohadt parkba, mert én nem fogom a pénzemet még egyszer Park Chanyeolra költeni, és úgy gondoltam, milyen romantikus lesz majd a csillagos ég alatt, blablabla… Először is, egy kutyával állított oda, ami nem a sajátja, de persze muszáj volt magával hoznia egy randira. Az egyik kezében tartotta a pórázt, amit akkor sem tett le, amikor nem volt a kutyán, a másik keze meg be volt kötve, mert állítólag elvágta, de tuti, hogy csak azért csinálta, mert nem akarta, hogy megfogjam.

– Persze, és szívesen legyilkolna egy osztálynyi gyereket is azért, hogy utána életfogytiglant kapjon, mert a börtön megvédené őt a veled való találkozástól. Nem vagy te egy kicsit paranoiás, Baek? – vágott közbe Sehun, de a bátyja figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.

– Szóval, amikor a kutya elszaladt valamerre, közeledni akartam Chanyeolhoz, és mi volt?

– Lefejelt egy oszlopot, hogy a kicsorduló vére visszatartson attól, hogy meg akard csókolni?

– Neeeeeeeem! A kutya visszarohant, és közénk állt. Az a dög akármelyik szegletében volt a parknak, kiszagolta, hogy mire készülök, és minden alkalommal szétválasztott minket. Most mondd, hogy nem arra lett kiképezve, hogy engem lekoptasson Chanyeolról! Kész rémálom!

– De, biztos vagyok benne, hogy volt egy fotója rólad, a macikon meg rajta volt az illatod, így azok segítségével csak úgy, mint a vakvezető kutyákat, hosszú hónapokon át tanította arra, hogy ha esetleg merő véletlenségből újra felbukkannál, be legyen biztosítva ellened.

– Sehun, jól látom, hogy te remekül szórakozol a nyomoromon, ahelyett, hogy inkább tanácsokkal látnád el a hyungodat, aki mindent megtenne érted. Te vagy a kedvencem, tudod?

– Te most komolyan randi tippeket kérsz tőlem? Szerintem, ha elmennél az állatkertbe, és tanulmányoznád a gorillák szerelmi életét, jobban járnál, mintha hozzám fordulnál ilyen témában. Amúgy meg… légy spontán, és kerüld ezeket a klisés szarokat, uncsik!

Legyek spontán, és kerüljem a kliséket… Baekhyun még akkor is ezen morfondírozott, amikor másnap meglátogatta Chanyeolt az egyetemen. Fogalma sem volt arról, milyen indokkal állítson oda hozzá, de az ideje fogytán volt, ezért ki kellett használnia minden adandó alkalmat. Esküdni mert volna, hogy Chanyeol szája megrándult, amikor meglátta őt, bár a mosolyával továbbra sem volt hajlandó megajándékozni Baekhyunt. De a fiú már annak is örült, hogy nem küldte el őt melegebb éghajlatra, sőt, hellyel invitálta maga mellett.

– Hoztam neked kaját, meg magamnak is, nehogy még egyszer ételmérgezést kapjak. – Chanyeol egyre nehezebben tudta visszatartani a nevetést, de a végsőkig kínozni akarta a fiút. Ha letelik az egy hét, majd kárpótolja, addig is megérdemli a megtorlást az öt év miatt. – Van egy ötletem! – csapott Baekhyun az asztalra. Annyira aranyos volt, amikor így lelkesedett, hogy Chanyeol megkérdőjelezte azt, hogy ki fogja-e bírni a határidőig. – Kihívlak egy versenyre! Zongorázol, aztán én is, és aki nagyobb tapsot kap, az nyer.

– Már most megmondom, hogy vesztettél. Engem mindenki ismer, nyilván én fogok nyerni.

– Ne bízd el magad! Én vagyok a mestered, úgyhogy hiszek a tehetségemben.

– Szeretsz játszani, mi? – incselkedett Chanyeol, de gyorsan vissza is húzódott.

– A játéknál csak egy valamit szeretek jobban: azt a játékot, amiben győzök. Ha én nyerek, eljössz velem táncolni. – Baekhyun már az első este bulizni akart menni, de Chanyeol megvétózta az ötletet, és azóta is folyton hárította a próbálkozásait. Most itt volt a lehetőség.

– Ha én nyerek, két napig békén hagysz. – Baekhyunt szíven találta a fiú kikötése, mert ez azt jelentette, hogy alig maradna ideje a meghódítására. És Chanyeolnak tényleg ekkora terhet okoz az, hogy vele kell töltenie az idejét? Hirtelen elpárolgott belőle a versenyszellem, és haza akart menni, hogy ezt is elpanaszkodhassa Sehunnak. Nem akart púp lenni senki hátán, még akkor sem, ha az a hát őrületesen vonzó volt. Ezt sikerült megfigyelnie, amikor egyetlen egyszer félmeztelenül látta, és valószínűleg ez volt az utolsó alkalom is, hogy legeltethette rajta a tekintetét. – Hé, ha ilyen képet vágsz, a közönség kimenekül a teremből, mielőtt zongorázni kezdenél. Fighting Baekhyun! – Chanyeol lágyabb hangszínre váltott, sőt, végigsimított a kézfején, amitől Baekhyun ezernyi szikra pattogását érezte a bőrén. Gyakrabban kéne a bánatos fiúcskát adnom!  Ettől a kis érintéstől visszaköltözött belé az élet, és többé nem kételkedett a győzelmében. De azért bebiztosította magát, és amíg Chanyeol az utolsó óráján volt, annyi embert rohant le, amennyit csak bírt. A lányok teljesen el voltak ájulva, amikor felvázolta, hogy muszáj legyőznie Chanyeolt, mert így közelebb kerülhet a szerelmük beteljesüléséhez, és szerencsére több lány járt az egyetemre, mint fiú. Természetesen olyan is akadt, aki szintén oda volt Chanyeolért, ezért őket nem sikerült az oldalára állítania, de erőtől duzzadva ült le az ominózus hangszer mögé, és annyi év elteltével ugyanolyan briliánsan játszott. Elsöprő erejű taps és hang orkán töltötte meg az egyetem auláját, ami nem maradt el akkor sem, amikor Chanyeol ujjai érintették a billentyűket.

– Szerintem, döntetlen lett – jelentette ki Chanyeol az izgatottságtól felpörgött fiút nézve.

– Ez azt jelenti, hogy ma este eljössz velem táncolni, de holnap meg holnapután nem láthatlak? – Baekhyun egyik szeme sírt, amiért a következő estéi Chanyeol mentesek lesznek, mert százszor inkább elviselte volna a szívatásait, minthogy nélküle legyen, a másik szeme viszont nevetett, mert alig várta, hogy a buli helyszínén legyenek, ahol nem fogja őt kímélni.

– Jongdaeeeeeee, te jól ismered őt, mivel tudnám levenni a lábáról? Legalább te segíts már!

– Baekhyunie, kezdesz nekem gyanússá válni. Mostanában gyakrabban hívsz fel, mint a saját pasim. Elbűvölt múltkor a hangom, ugye? Figyelj, ha nem lenne Minseok, akkor esetleg…

– Ti mindannyian csak szórakoztok rajtam! Komolyan el fogok gondolkodni azon, hogy papnak állok. Azok körül úgyis egy csomó csini ministráns fiú legyeskedik…

– Naaaaaa, ne űzz gúnyt a vallásból! Bár lehet, hogy Chanyeolnak tetszene egy olyan szerepjáték, amiben papnak öltözve kényszerítenéd gyónásra. De ha Chanyeolie meg apáca gúnyába bújik, arról mindenképpen kérek fotókat! – Baekhyun dühösen kinyomta a telefonját, mert kénytelen volt beletörődni abba, hogy egyedül kell megoldania a szerelmi életét.

Baekhyun fél órája ácsorgott a klub bejárata előtt, amit alapos kutató munka eredményeként választott ki. Kezdte azt hinni, hogy ez alkalommal Chanyeol ellene irányuló gonoszkodása abban fog megnyilvánulni, hogy el sem jön, de hamarosan megpillantotta a tömegből kimagasló alakot, aki épp felé tartott. Csak egy kurta köszönést vetett oda neki foghegyről, aztán elment mellette, egyenesen a táncparkett közepét célozva meg. Morcosabbnak tűnt, mint amilyen az előző napokban volt, és nem volt hajlandó Baekhyun szemébe nézni. Baekhyun eleinte figyelmen kívül hagyta a viselkedését, mert annyira lekötötte a klubban történő események mustrálása. Olyan volt, mintha a Föld után egy újabb világba csöppent volna, mert itt minden olyan más volt. A zene dübörgése eggyé vált a szívverése ritmusával, a mindenféle színben villódzó fényektől zsongott a feje, a testekből áradó bujaság őt is magával sodorta. Lába életre kelt, és tetszett neki, hogy olyan emberekkel táncolhat együtt, akiket nem ismer. A levegő fülledtsége, a láthatatlanul vibráló szenvedély bódulatba vonta az elméjét. Szájtátva bámulta az egymáshoz simuló testeket, és néha elszörnyedt azon, hogy kettőnél több embert is lát egymásba gabalyodni. Ő aztán nem bírta volna végignézni, ahogy valaki más fogdossa Chanyeolt… De hol van Chanyeol? Teljesen belefeledkezett a szeme elé táruló, sosem tapasztalt élményekbe, de azt sejtette, a fiú morcosan ücsörög az egyik sarokban, arra várva, hogy végre hazamehessen. De mekkorát tévedett! Amikor megfordult, szembe találta magát egy cseppet spicces Chanyeollal, akihez túlságosan közel állt egy vadidegen csávó. Milyen jó lett volna, ha ennyiben kimerültek volna a látottak, de az ismeretlen tovább merészkedett, és Chanyeol hagyta, hogy a keze kedvére kalandozzon rajta. A tekintetük találkozott, és Baekhyun azt olvasta ki belőle, hogy: Te akartál annyira idejönni, hát most élvezd, amit főztél! Baekhyun nagyot nyelt, és óriási erőfeszítésébe került, hogy ne rohanjon oda hozzájuk, és ne rángassa le azt a bájgúnárt Chanyeolról. De ha hisztizni kezdene, azzal csak azt érné el, hogy Chanyeol önelégülten kárörvendene rajta, azt pedig nem fogja neki megadni. Lehet, hogy ő rúgta az első gólt a mérkőzésen, de a meccs csak most kezdődött. Visszafordult a vonagló testek hálójához, és utánozni kezdte a mozdulataikat. Hadd taperolja az a fickó Chanyeolt, ha közben az ő műsorát nézi, úgysem fog tudni ellenállni a kísértésnek. Mindent bevetett annak érdekében, hogy ő kerüljön a középpontba, ezzel viszont lassacskán az egész hely figyelmét magára vonta. Hamar a fejébe szállt a dicsőség, és miközben úgy tekergette a csípőjét, amit egy párductestű istennő is megirigyelt volna tőle, kacéran kacsintgatott újonnan szerzett rajongótáborára. Egy kis időre elfelejtette, hogy mit csinálhat Chanyeol, de amikor újra a látómezejébe került, már egy másik pasi volt rácsimpaszkodva, amitől hányingere támadt. Próbálta ugyanabban a szellemiségben folytatni a táncot, de az agyába villanó képektől egyre jobban elment a kedve, és ez a mozgásán is meglátszott. A harmadik férfi társaságában Chanyeolon már ing sem volt, de Baekhyun nem tudott ennek örülni. Szívesen nézegette volna egész este szépen kidolgozott felsőtestét, de nem ilyen körülmények között. Nem úgy, hogy vele egyetemben még száz másik pasi csorgatja rá a nyálát. Amikor Chanyeol a negyedik idegen combját simogatta, Baekhyunnál betelt az a képzeletbeli pohár, ami Chanyeol kezében már rég üresen árválkodott, legalábbis addig, amíg újra nem töltette. Baekhyun határozottan a kijárat felé indult, mert elege lett a cirkuszból, amire nem is váltott jegyet. De útközben meggondolta magát, hiszen ha most hazamenne, és tini lányok módjára a párnájába zokogná az összes létező könnyét, mialatt nyálas zenéket bömböltetne, a meccs ugyancsak Chanyeol számára érne jó véget. És ő utált veszíteni! Így hát megcélzott egy magányosan álldogáló srácot, és táncba hívta, aki örömmel mondott neki igent. Ahogy a zene és a tömeg egyre közelebb hajtotta őket egymáshoz, Baekhyun hirtelen ötlettől vezérelve a fiú nyaka köré fonta a karját, hogy megszüntesse az utolsó néhány centimétert is, ami köztük állt. Furcsa volt valaki mással csókolózni, és nem is igazán tudta elengedni magát a számára semmitmondó karokban. A fiú magas volt, helyes, szépen mosolygott, de nem volt olyan magas és olyan helyes, mint Chanyeol, a mosolya pedig a nyomába sem ért. Bár olyan rég látta azt a mosolyt, hogy nem tudta, létezik-e még egyáltalán. Hagyta, hogy a fiú nyelve kedvére játszadozzon a szájában, de gondolatban már rég máshol járt. Az emlékek forgatagából erős karok rántották ki, amik durván a gazdájuk testéhez préselték Baekhyunt, ezzel egy időben egy vészjóslóan fenyegető hang szólalt meg:

– Ő Az Enyém! Világos? – Baekhyun látta alkalmi partnere szemében a rémületet, aki a következő pillanatban eliszkolt, hogy a tömegbe veszve rá ne találjon a felbőszült ellenség.

– Ez nem fair, hallod? Rád mászhat az itt található összes nyálgép, nekem meg megtiltod, hogy szórakozzak? – kiabálta Baekhyun Chanyeol mellkasát püfölve, aki felkapta őt, mintha csak egy jól megtermett csomag lenne, és magával cipelte a mosdóba. Baekhyun rémülten nézte, ahogy Chanyeol magukra zárta az ajtót, és azon filozofált, hogy vajon meghallanák-e a zene tombolásán keresztül, ha segítségért kiáltana. Végül arra jutott, hogy ha meg is hallanák, senki se törődne vele, mert jobb dolguk is akad annál, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. – Ké… Kérlek, ne ölj meg! Nem kell börtönbe jutnod ahhoz, hogy ne láss többé. Eltűnök…

– Annyira hiányoztál, te bolond! – Chanyeol szavait nehezen lehetett érteni az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően. Baekhyun szíve már nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól dobogott eszelősen, mert rájött, hogy Chanyeol nem azért préseli olyan hevesen a falnak, mert ki akarja szorítani belőle a szuszt, csupán minél közelebb akarja tudni magához. A szája éhesen tapadt az övére, és… Ó, te jó ég, ez a csók mennyivel jobb, mint az idegené! Baekhyunnak ezennel nem volt lehetősége gondolkodni, mert mindenhol csak Chanyeolt érezte. Az illatát a saját bőrén, nyelve követelőző, mégis édes játékát, a fogait a nyakán, hogy e képpen is a világ tudtára adja, Baekhyun hozzátartozik, a kezét a pólója alatt, ami hamarosan arra a sorsra jutott, mint Chanyeol inge, és a szívét a szíve alatt, melyek versenyt dobogtak egymással. – Nem akartam idejönni, mert… mert tudtam, hogy ez lesz a vége… Tudtam, hogy el fogom veszíteni a fejemet, pedig arra még szükségem van… – Ez az! Baekhyun rálelt a megoldásra, ami abban nyilvánult meg, hogy ha Chanyeol ilyen kedves vele részegen, akkor csak annyit kell tennie, hogy minden nap jól leitatja, és akkor többé nem kell elszakadnia tőle. Chanyeol a szenvedélyes percek után Baekhyun vállára dőlt, és akaratlanul az álmok birodalmába lépett. Baekhyun csalódott, hogy ilyen hirtelen ért véget ez a csodás este, ráadásul alig bírta tartani a fiút, aki teljesen elhagyta magát. Egyedül képtelen lett volna hazacipelni, úgyhogy segítségül hívta Sehunt, aki jó szokásához híven otthon tartózkodott, ezért mindig lehetett rá számítani.

– Szerinted, egy részegen tett vallomást komolyan lehet venni? – kérdezte Baekhyun Minseoktól, aki másnap reggel fájdalomcsillapítóval és erős kávéval látta el őt.

– Mennyire volt részeg? Annyira, mint te vagy jobban?

– Hát… sokkal jobban. Háromszor kellett megállnunk út közben, és egyszer Sehunie cipője bánta… Tényleg, kell neki vennem egy újat, mert idegrohamot kapott, úgyhogy nem volt elég Chanyeol vonszolása, még az ő sirámait is hallgathattam. Miért vagyok ennyire peches?

Chanyeol számára az a két nap, amikor nem találkozott Baekhyunnal, felért az elmúlt öt év poklával. Nem emlékezett kristálytisztán a klubban történtekre, de azt a csókot akkor sem tudta volna elfelejteni, ha baltával vágták volna fejbe. Az első napot az ágyban töltötte, mert annyira kínozta a fejfájás, ezenkívül többször spontán merevedése támadt, amikor eszébe jutott, hogyan csókolta végig Baekhyun hasát egyre közelebb érve ahhoz a ponthoz, ahova ezer éve vágyott. Tomboltak benne a hormonok, és nem tudta, hogy csillapíthatná őket, ha egyszer már feltámadtak. El kéne kapnia az egyik rajongóját, hogy egy időre lenyugodjon… Nem! Olyat soha többé nem fog tenni. Mélységesen szégyellte magát amiatt, hogy egy üres tartálynak bélyegezte meg azokat, akik felnéztek rá, akik szerették őt. Nem lett volna joga ahhoz, hogy megalázza őket, és a tettei miatt nem tartotta magát jó előadónak. Lehet, hogy az „áldozatai” nem bánták a vele való együttlétet, de ez még nem mosta tisztára a lelkiismeretét. A másik ok, amiért nem tudott volna többé senki mással lenni, repesve várta, hogy felhívja őt, de Chanyeol a fiókja mélyére rejtette a telefonját, miután percenként majdnem a „hívás” gombra tévedtek ujjai. Megvolt a terve az egyezségük utolsó napjára, amit ki akart várni. Sosem kérdezte, és nem is fogja megkérdezni Baekhyuntól, hogy hova tűnt öt évre, mert Jongdae ugyanígy járt, és mivel ők ketten egy testvérpárba szerettek bele, biztosan családi gondjaik voltak. A múlt megszűnt, amikor Baekhyun szemébe nézett, helyette a közös jövő ígéretét látta. És nem félt, mert tudta, biztosan tudta, hogy soha többé nem fogja elhagyni őt.

Az aznapi koncert különlegesebb volt Chanyeol számára, mint bármelyik előző. Küldött egy jegyet Baekhyunnak, ami az első sorba szólt, és rettentő ideges lett, amikor meglátta őt pont szemben magával. Attól félt, hogy mindent el fog rontani, ha a fiú ilyen közel van hozzá, és csak akkor lélegzett fel, amikor túljutott a műsor felén. Az első szettben dobolt, aztán zongorázott, végül gitározott, amit imádott a közönség, mert nemcsak egy oldalról lettek kielégítve az igényeik. Chanyeolt csodagyereknek tartották, de azt csak ő tudta, hogy ez a csoda Baekhyunban gyökerezett, és akkor borult virágba, amikor ők ketten megismerték egymást. Nélküle ma nem lenne itt, nélküle sem a karrierje, sem az élete nem érne semmit.

– Elérkeztünk az utolsó számhoz, amihez szeretnék segítségül hívni egy számomra nagyon fontos személyt. Baekhyun, feljönnél, kérlek? – Látta a fiú szemében tükröződő zavart, de ő nem félt attól, hogy egy percet sem próbáltak, mert a zsigereiben érezte, hogy tökéletes lesz a produkciójuk. A gitárjával a kezében odalépett a zongora mögött ülő Baekhyun mellé, aki énekelt is a játékához. Chanyeol az alsó szólamot énekelte, mindenkit meglepve azzal, hogy a hangja is milyen szép, mert eddig ezt a tehetségét nem csillogtatta meg. Chanyeol egy ponton Baekhyun szemébe nézett, és elmosolyodott. A mosoly még akkor is az ajkain pihent, amikor a közönségéhez fordult, akik egy emberként örökítették meg azt a pillanatot, amire eddig még nem volt példa. Park Chanyeol végre kifejezte az érzelmeit, és úgy ragyogott, mint az univerzum legfényesebb csillaga. A fénye nem tompította el az új felfedezett tündöklését sem, épp ellenkezőleg. A belőlük áradó fény egyesült, és szeretetté alakult. Aki részt vett ezen a koncerten, a tudtán kívül csodát élhetett át, ami nemcsak a két fiú életét pecsételte meg, hanem az övékét is. Ezt a mélységes harmóniát és együttlélegzést látva többen kaptak a telefon után, hogy felhívjanak valakit, akivel már rég nem beszéltek, vagy akit addig meg sem mertek szólítani. Elromlott kapcsolatok javultak meg, és újak születtek, kisbabák fogantak meg a koncert után, vagy épp gyermekek bocsátottak meg haldokló szüleiknek. A csoda megtörtént, ami a két fiúnak abban nyilvánult meg, hogy a színpadról lerohanva egymás karjaiban kötöttek ki. Érezték, hogy a duójuk egy nem mindennapi dolgot vitt véghez, és szerették volna ezt minél többször megismételni, de jelenleg az egymásba vesző boldogságuk volt a legfontosabb. Chanyeol az öltöző asztalára ültette Baekhyunt, aki a lábát a dereka köré kulcsolva tartotta magához minél közelebb. Chanyeol megérezte a szerelme éledező férfiasságát, de ismét kontrollálta a cselekedeteit, mert ezen a téren is más tervei voltak.

– Ez most azt jelenti, hogy újra belém zúgtál? – lehelte Baekhyun az ajkára, amitől egy pillanatra sem volt hajlandó megválni. Chanyeol egy szenvedélyes csókkal támasztotta alá az érzéseit, ami közben Baekhyun hanyatt dőlt, így Chanyeol szája ismét vészesen közel került a farmerjához. Kicsit lejjebb húzta, de csak azért, hogy a csípőjét hintse be apró csókokkal.

– Nem. Ez egy elég gyenge kifejezés arra, amit irántad érzek. Hadd prezentáljam inkább!

– Mi az Istent csinálsz, Park? – Chanyeol menedzsere volt az egyetlen, akit a csoda nem érintett meg, és aki elborzadva kapta a kezét a szeme elé, amikor az öltözőbe lépett. – A te imidzsed az elérhetetlen, magába zárkózó szívtipró… Egyszerűen nem lehetsz boldog, érted?

– Idefigyeljen! Ha nem tetszik az, hogy Chanyeollal vagyok, ott az ajtó. Nincs szükségünk magára, majd leszek én a menedzsere. És ami még ennél is fontosabb, hogy rohadt boldoggá fogom őt tenni! – Baekhyun talpra ugrott, amint a férfi a helyiségbe lépett, és olyan gyilkos szemeket meresztett rá, amilyeneket Chanyeol még sosem látott tőle. Ahogy nézte a harciasságát, és hallotta az ő boldogságára tett ígéretét, századjára is beleszeretett.

– Hyung, vészhelyzet van! Itt vagyunk Chanyeollal ebben a luxus hotelben a turnéja első állomásán. Azt mondta, hogy ma, a koncert után olyan dolgot fogunk csinálni, ami még a csókolózásnál is jobb. De én olyan ideges lettem! Áruld el, hogy miről van szó!

– Nyugodj meg, Chanyeol sosem tenne olyat, amivel árthatna neked. Mellesleg nem fogom elárulni, mert én sem tudtam semmit, amikor először Jongdae-val csináltam.

– De ha visszacsörögsz video hívással, akkor szívesen tartunk neked ingyen bemutatót. Legalábbis először, baráti alapon. Ha többre vagy kíváncsi, a második alkalomtól fizetned kell a műsorért. – Baekhyun hallotta, hogy Minseok megkérte Jongdae-t, ne idegesítse őt még tovább, aztán búcsúzóul annyit mondott neki, hogy mindig azt tegye, amit a szíve diktál.

Chanyeol rózsaszirmokkal és apró üzenetekkel kövezte ki a jakuzzihoz vezető utat. Baekhyun majd’ elájult a hangulatosan pislákoló és illatozó gyertyáktól, amik szívet formálva voltak elhelyezve, meg a víz csiklandozó pezsgésétől. Hmmm… Ez valóban isteni. Azért nem olyan jó, mint egy csók, de csak egy fokkal van lemaradva. Baekhyun hátrahajtotta a fejét, és élvezte a testét kényeztető fürdőt, majd azzal a gondolattal aludt el, hogy Chanyeol nagyon kedves, amiért ilyen meglepetésben részesítette. Azonban nem sokáig aludhatott, mert megjelent az emlegetett szamár, aki meglepve konstatálta, hogy a kedvese úgy durmol, mint Csipkerózsika.

– Hé, álomszuszék! Csak nem valaki más fárasztott le, amíg nem voltam itt? – Baekhyun összerezzent, amikor megérezte Chanyeol száját a nyakán. Nem mintha nem imádta volna, de miért van meztelen, ahogy ő is?! Az oké, hogy láthatta már izmokkal tarkított csodás hasfalát, de ez meg mi? Forró csókba hívta Chanyeolt, egyrészt azért, mert nagyon hiányzott neki, másrészt azért, hogy addig megpróbálja összeszedni magát. Az az idióta Jongdae! Ha nem lett volna Minseokie hyunggal, ő biztos a segítségemre lett volna! Végül is, egy valamit mondott… Baekhyun az első sokkból magához térve azt tette, amit a szíve diktált. A keze felfedezte Chanyeol minden porcikáját, és hálát adott a félhomályért, meg a testüket takaró habokért, mert a szemével nem merte volna lekövetni azt az utat, amit az ujjai bejártak. Chanyeol egy idő után finoman eltolta a kezét magától, és Baekhyun azt hitte, azért teszi, mert valamit rosszul csinál, de Chanyeol csak át akarta venni az irányítást. A hosszúra nyújtott percek után jobbnak látták az ágyban befejezni, mert a gőztől meg a túlfűtött vágyaktól majdnem megfulladtak. Amikor a testük összekapcsolódott, Baekhyun ugyanazt a csodát érezte, mint ami a közös játékuk alatt jelent meg a csarnokban. A szerelmük csodáját.

– Na, most már felmersz hívni úgy, hogy látsz minket? Hogy virul a fejed, Baekhyunie, asszem, nem volt szükséged az oktató videónkra. Kár, mert ez jó pénzforrás lett volna.

– Kapd be, Jongdae! – nevetett fel Baekhyun az ágyban lustálkodva.

– Én? Miért, Park nem végzett jó munkát? Sajnálom, de valamikor nekem is kell pihennem.

– El sem tudom képzelni, hogy egy olyan normális, érett és értelmes ember, mint Minseok, mit eszik rajtad. Biztos átprogramoztál valamit az agyában. Ellenőrzöm, ha visszamegyek.

– Mondja az, aki annyira érett, hogy folyton a barátait zaklatja, ha bajba kerül. – Kicsit még vitatkoztak, aztán Baekhyun elment bevásárolni, mert eléggé unatkozott, amíg Chanyeol egy tárgyalást folytatott. Legközelebb vele megy, mert inkább ücsörög ott órákon át őt bámulva, minthogy egyedül dekkoljon a hotel szobában. De nem ételt vagy ruhát vett, hanem olyan cuccokat, amelyekkel karácsonyi hangulatot varázsolhatott ideiglenes otthonukban. Attól tartott, hogy mivel az ünnep már elmúlt, semmit sem fog találni, de nagy örömére sokkal olcsóbban tudta beszerezni a kis mű fenyőt, a csillogó díszeket, a boákat és az elmaradhatatlan fagyöngyöt. Összeállított egy karácsonyi dalokból álló válogatást, és annyira átszellemült, hogy ő maga is elhitte, hogy ma van karácsony napja.

– Ez meg mi? – ámuldozott Chanyeol a szobába lépve. Baekhyun egy rénszarvas aganccsal a fején trappolt oda hozzá, és a kezébe nyomott egy mikulás sapkát.

– Karácsonykor még nem voltunk kibékülve, úgyhogy gondoltam, most bepótolhatnánk.

– Ez remek ötlet! Bár nekem teljesen mindegy, hogy egy átlagos hétköznap van-e vagy ünnep, mert minden perc ajándék, amit veled tölthetek. Te vagy nekem a legszebb ajándék.  

Minseok mindenhova magával cipelte a pulóvert, amit Jongdae-től kapott. Mivel legalább hatszor belefért volna, elsősorban takarónak használta. Lassan több időt töltött fekve, a puha anyag ölelésében, mint Sehun, de ezt senki sem kérte rajta számon, hiszen a többieket is szerelmi bánat gyötörte. Egyedül Jongin nézte értetlenül a társai kínlódását, de jól neveltsége okán nem zaklatta őket a kérdéseivel. Múltak az évek, amit csak a soron következő karácsonyok jeleztek, azt leszámítva a napok összefolytak. Minseok nem volt hajlandó ajándékot szállítani Jongdae-nak, ha véletlenül mégis hozzá kerültek volna a neki szánt csomagok, másnak passzolta át azokat. Sokszor esett kísértésbe, és ilyenkor elsétált a házuk előtt abban a reményben, hogy talán egy percre látni fogja, de a ház minden alkalommal elhagyatottnak tűnt. Minseok a visszatérések után azt remélte, évről évre könnyebb lesz, ugyanis Santa Myeon azt hajtogatta, hogy az idő minden sebet begyógyít, de úgy látszott, ő gyógyíthatatlan betegségben szenved. Jongdae csókja megmérgezte, és a szerelem nevezetű méregtől lehet a legnehezebben megtisztítani az emberek – és ezek szerint a manók – lelkét is.

– Hiányzik a kávé – sóhajtott Minseok, és nem tette hozzá, hogy annál csak az a személy hiányzott neki jobban, akinek az ajkairól lecsókolta kedvenc italát utolsó találkozásukkor.

– Hiányzik a csókolózás – kontrázott Baekhyun, de nem nevezte meg az egyetlen személyt, akinek a csókjára vágyott. Sehun hallgatott, aztán ő is csatlakozott az előtte szólókhoz.

– Hiányzik a nevetés – jegyezte meg vágyakozva, miközben tudatosan kizárta az elméjéből azt, aki egyedülálló módon meg tudta nevettetni; a magának való hazudást mesterfokon űzte.

Santa Myeon nem bírta tovább nézni a manói szenvedését. Amikor küldetéssel bízta meg őket, eszébe sem jutott, hogy ilyen következményei lehetnek annak az egy hónapnak. Különösen szerette azt a négy „fiát”, valóban gyermekeiként tekintett rájuk, és azt hitte, jól fognak szórakozni. Semmi esetre sem akarta ilyen állapotban látni őket. Ő már beletörődött a sorsába, de nem hagyhatta, hogy a manóira ilyen sivár jövő várjon. Ráadásul a küldetés nem ért sokat, mert lehet, hogy abban az évben újra hittek a kiválasztottak, de a történtek után jobban utálták a karácsonyt, mint valaha. Nem írtak neki levelet, és ezt nem annak tulajdonította be, hogy felnőttek, hanem annak, hogy végleg elvesztették a hitüket.

– Egy jó ideje harcban állok a karácsony szellemével, de végül sikerült meggyőznöm őt. Mindannyian kívánhattok egyet, azt, amit a legjobban szeretnétek, és azt hiszem, tudom, mire vágytok leginkább. Ha azt kéritek, hogy emberi testben visszatérhessetek a Földre, és ezennel ott is maradjatok, a szellem meg fogja nektek adni.

– Jongin miért nincs itt? – csattant fel Sehun, és egyenesen Santa Myeon szemébe meredt.

– Ő már felhasználta a kívánságát, amikor megmentette Kyungsoo életét…

– Szóval ő nem jöhet velünk? Akkor én sem megyek! – Sehun feldúltan rohant el, Minseok pedig nem tudta, mi tévő legyen. Egyedül Baekhyun száguldott örömittasan a szellem elé, mert minél előbb Chanyeol mellett akart lenni. Minseok is Jongdae mellett akart lenni, de ha a Földön fog élni, akkor Santa Myeon, Jongin és a hazája fog neki hiányozni, úgyhogy a képletet nem lehetett hibátlanul megoldani. Kellett pár perc, amíg elbúcsúzhatott a tájtól, ami örökre az elméjébe vésődött, a többi manótól, és legfőképp a vezetőjétől, akire mindig is barátként tekintett. Egyedül volt, amikor elmormolta a kívánságát, mert Baekhyun valószínűleg már az új otthonukban tartózkodott, Sehun meg biztosan maradni fog.

Alig tért magához, amikor Sehun landolt mögötte, de nem mert hozzászólni, mert a kicsiből sütött a világfájdalom. Ahogy végignézett az öccsein, megállapította, hogy nemcsak az évek múltak, az emberi testükön is változások mentek végbe. Ez nem volt utolsó szempont, mivel elég hülyén nézett volna ki, ha ők megragadtak volna kisfiúnak, miközben a szerelmeik felnőttek. Ezúttal egy másik lakásban értek földet, ami talán még szebb volt, mint a régi, és természetesen Santa Myeon arról is gondoskodott, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. IPhone-ok és tabletek sorakoztak az asztalon, és Minseoknak elszorult a szíve, amiért mindenből csak hármat látott. Sehun fogott egy törölközőt, és letakarta a tükröt, mert túlságosan Jonginra emlékeztette, majd szó nélkül lelépett. Minseok sejtette, hogy először nem a saját kiválasztottjához vezet az útja. Viszont azt hitte, Baekhyun hanyatt-homlok fog Chanyeolhoz rohanni, ennek ellenére a fiú tanácstalanul álldogált mellette.

– Megnézünk egy filmet? – kérdezte Minseok, hogy oldja a feszültséget.

– Igyuk le magunkat! – kiáltotta Baekhyun abban a pillanatban, amikor Minseok megszólalt.

A vége az lett, hogy piás üveggel a kezükben ültek a tévé elé, de a film második felére egyikük sem emlékezett másnap. Minden esetre sikerült ellazulniuk, és egy kis időre megfeledkeztek a veszteségekről, és az idegességről, amit a viszontlátás ébresztett bennük.

Reggel Minseok reszketeg lábakon lépett a kávézóba. Nem volt elég, hogy izgult, még a feje is fájt a másnaposságtól, ezért századjára fogadta meg magában, hogy soha többet nem fog inni. Azt tervezte, hogy leül az egyik asztalhoz, és vár, hátha Jongdae megjelenik délután, de hamar kiszúrta őt az egyik volt kollégája, és a pult mögé rángatta. Minseok nem gondolta, hogy ennyire fognak rá emlékezni, de könnyebben szállt az idő úgy, ha tevékenykedhetett, ezért robot üzemmódra kapcsolt, hogy így terelje el a gondolatait.

– Megérkezett a főnök és a barátnője. Készíts nekik egy vaníliás lattét meg egy forró csokit extra tejszínhabosan, és vidd ki, ötös asztal. – Minseoknak a forró csokiról rögtön Jongdae jutott eszébe, de gyorsan ráparancsolt a szívére, hogy ne verjen olyan hevesen, mert idő előtt fog szívrohamot kapni. Elég szívás lenne, ha feldobná a talpát, mielőtt újra találkozhatna a sráccal. Ráadásul a kollégája a főnököt emlegette, akinek barátnője is van…

– Chen szívem, odanézz! Ez a fiú volt ott a nyolcadikos karácsonyi sulis bulinkon. Az arc memóriám még sosem hagyott cserben. Ó, ha tudnád, mennyit szomorkodott utánad Chen…

– Lily drágám, elhallgatnál végre? – sziszegte Jongdae villámokat szórva a lány felé. Ha Minseoknak nem lettek volna kötélből az idegei, elejtette volna a csészéket, amik vészesen meginogtak a kezében. Mosolyt erőltetve magára a páros elé helyezte az italokat, csak éppen összecserélte azokat. A lány nevetgélve vette el Jongdae-től a lattét, és figyelmen kívül hagyta, hogy a két fiú úgy bámul egymásra, mintha szellemet látnának. Minseok több dolgot nem értett, ezért a kérdéseit sorba rendezte magában, mielőtt teljes mértékben megőrült volna.

1) Miért hívja a lány Chennek a fiút, amikor az ő neve Jongdae. És biztos volt benne, hogy a lányt sem Lilynek hívják igazából, de ennél fontosabb volt a következő kérdés.

2) Hogy vehette meg Jongdae a kávézót? Mondjuk, a szülei elég gazdagok voltak, úgyhogy már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul, de az fájt neki a legjobban.

3) Jongdae miért jött össze azzal a lánnyal, akivel a suli bálon táncolt? De hát mire számított? Négy vagy öt évvel ezelőtt – nem is tudta pontosan felidézni az időpontot – búcsú és magyarázat nélkül elhagyta a fiút… Nem lehetett annyira önző, hogy azt akarta, Jongdae az örökkévalóságig várjon egy olyan valakire, akiről igazából semmit nem tudott. Lily bájos volt, nem egy fennhéjázó plázacica, akiknek az affektálásától Minseok rosszul volt.

Jongdae-nak csak egy kérdése volt: Miért? De ezt ezerszer elismételte magában.

Minseok visszament a helyére, és összeszedte a cuccait. Egy perccel sem fog tovább ezen a helyen maradni! Amikor azonban elviharzott a kijárat felé, Jongdae utána iramodott, és egy sötét sikátor mellé érve berángatta a fiút annak mélyére. Minseok annyira megijedt, hogy biztosra vette, bántani fogja őt. Rossz ötlet volt a Földet választani, nagyon rossz! Egész testében remegett, amikor Jongdae magához húzta, és a szájára tapadt. Abban a pillanatban elpárolgott belőle a félelem, és átadta magát annak a csodálatos íznek, ami az ajkukat borította. Minseok olyan sokat álmodozott erről a pillanatról, bár álmaiban az az édes és felfedező csók kísértett, amit először kapott. Ez most egészen más volt: heves, vad, követelőző, amitől kezdetben megijedt, aztán legalább annyira élvezte, mint az elsőt. Minseok még többet akart, és nem gondolt arra a szegény lányra, akit a fiú miatta hagyott faképnél. Jongdae hirtelen elhúzódott tőle, és akkora pofont adott neki, hogy majdnem a falnak esett. Oké… Ezt megérdemelte… De akkor miért falja Jongdae megint az ajkait? Ezúttal a fiú gyengédebb volt, egyik kezével az arcát simogatta, míg a másikkal a fürtjei között kalandozott. Minseok nem mert semmit csinálni, mert attól félt, megszakítja a varázst, ezért csak szorosan ölelte a fiút, és hagyta, hogy ő irányítsa a csókot. Jongdae nyelve olyan lassan mozgott, amitől Minseok pulzusa még jobban felpörgött, pedig azt hitte, a korábbi szenvedélyes pillanatokat nem lehet felülmúlni. Jongdae hosszúra nyújtotta az együtt töltött időt, de Minseok végig készenlétben állt. A fiú először megcsókolta, aztán megpofozta, amit egy újabb csók követett, ezen elmélet szerint ismét meg fogja pofozni. De nem így történt…

– Miért most? Miért nem jöttél legalább egy kicsit előbb? Pár rohadt hónappal előbb! Lily és én három nap múlva összeházasodunk. Öt évet vártam rád, de ennek most vége. – Jongdae lassú léptekkel indult az utca felé. Vajon azt szeretné, ha utána rohannék, és könyörögnék neki, hogy engem válasszon? De Minseok nem mozdult. Azt kívánta, bárcsak még egy pofont kapott volna, mert az nem okozott akkora fájdalmat neki, mint Jongdae szavai. Amikor a fiú kilépett a sikátorból, a kezén két gyűrű csillant meg. Az egyik minden bizonnyal a jegygyűrűje volt, a másikat viszont Minseoktól kapta. Attól a ténytől, hogy a fiú még mindig hordja a gyűrűjét, Minseok még rosszabbul érezte magát. Tudta, eddig tartott az alkohollal kapcsolatos fogadalma, és ahelyett, hogy hazament volna, betért egy útjába eső pubba.

– Azt akarom, hogy itt dolgozz – közölte ridegen Jongdae, amikor Minseok másnap visszament a telefonjáért, mert persze a legfontosabbat felejtette ott. – Azon a napon, amikor besegítettél, tripla annyi ember tért be a kávézóba. Nem tudom, hogy csinálod, de az üzlet az első. Jót tesz a helynek, ha itt vagy, neked meg jól fog jönni a dupla fizu, amit adok cserébe. – Minseok ellenkezni próbált, de képtelen volt nemet mondani a fiúnak. Gépiesen odasétált a polchoz, ahol találomra keresgélni kezdett, mert nem akart Jongdae szemébe nézni. Mennyire megváltozott… Hol van az az édes kissrác, akinek a mosolya csak igen indokolt pillanatokban fagyott le az arcáról? Ezt én tettem vele. Miattam vált ilyen megkeseredett emberré…

Karácsony napján Minseok a kávézóban ücsörgött. A „zárva” felirat volt olvasható a táblán, de nem is azért volt ott, hogy vendégeket szolgáljon ki. Nem akarta elrontani a testvérei hangulatát, nem mintha az ő házuk táján annyira rendben mentek volna a dolgok. Kényszeres takarításba kezdett, annak reményében, hogy azzal lefoglalja a gondolatait, de még csalódottabb lett, amikor az egyik sarokban megtalálta a gyűrűt, amit Jongdae-nak adott. Biztos mérgében dobta el… Ez azt jelenti, hogy végleg lezárta magában a hozzám fűződő érzelmeit. Lehajolt, felvette a földről a kissé kopott ékszert, és a zsebébe csúsztatta. Megtartja emléknek a pulcsi mellé, ami immár kicsi volt rá, de semmi pénzért nem vált volna meg tőle.

– Én csak… néhány iratért jöttem – mentegetőzött Jongdae a kávézóba lépve. Minseok szerint ez csupán egy indok volt. Jongdae nem válhatott olyan munkamániássá, mint az apja, vagy pont a folytonos lázadás hajszolta végül az általa olyannyira gyűlölt életmód felé? Inkább az történhetett, hogy a nem várt jövő elöl menekülve érkezett ide, hogy egy este erejéig belemerülhessen az emlékek hívogató tengerébe. Vajon a sors direkt terelte őket egy helyre? Vagy tudat alatt nagyon is tisztában voltak vele, hogy hol keressék a másikat, azért kötöttek ki mindketten itt? Minseok úgy érezte, megfullad, ha nem szabadul ki innen. Gyors léptekkel indult a kijárat felé, és meglepetten észlelte, hogy az ajtó be van zárva. Meg akart fordulni, hogy elkérje a kulcsot Jongdae-től, de hátulról karok fonódtak a dereka köré, melyek szorosan tartották. Minseok kétségbeesetten markolászta a kilincset, mintha a gondolatainak erejével ki tudná nyitni a nyílászárót, de nem állt ilyesfajta képességek birtokában.

– Hadd menjek el –motyogta alig hallható hangon, mire Jongdae a tarkójába csókolt.

– Adj nekem egy éjszakát. Csak egyetlen éjszakát… – A fiú szintén halkan beszélt, a szerelme bőre elnyelte a rásuttogott szavakat. Minseok fejében újabb képzavar uralkodott el. Az éjszaka nem egy tárgy, és ő nem rendelkezhet felette. Mégis hogy adhatná oda Jongdae-nak? A kezébe kéne tennie, vagy esetleg… Ezen morfondírozott, amikor Jongdae maga után kezdte húzni, és nem ellenkezett, amikor a szájuk egymásra talált. Valahol az elméje mélyén megjelent az a gondolat, hogy hibát követnek el, pedig ő nem akarta romba dönteni a másik közelgő házasságát. A vágyai azonban legyőzték a józanságát, amiért csakis az emberi testet okolta. Manóként képes lett volna leállni, de az embereket az alantas vágyaik vezérelték, és nem törődtek azzal, hogy a tetteik milyen következményekkel fognak járni. Minseok egy darabig harcolt a lehetetlen ellen, de amikor Jongdae szerelemtől csillogó szemeibe nézett, rájött, hogy a vesztes oldalon áll. A fiú azt tehet vele, amit akar, mert sosem fogja tudni elutasítani őt. Amikor azonban Jongdae gyengéden az asztalra fektette, ismét pánikban tört ki. Az asztal arra való, hogy egyenek rajta… Vagy Jongdae most pont erre készül, és ő lesz a főétel? Az embereknek nagyon furcsa szokásaik vannak, és Minseok hiába igyekezett, még mindig nem értett belőlük egy csomót. De nem mutathatta ki a félelmét, mert egy normális fiú nyilván tudja, mi fog következni, és ha rákérdezne, Jongdae bolondnak nézné.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer a tejszínhabot fogom síkosítónak használni – mosolygott Jongdae, Minseok pedig már meg sem próbálta megérteni a szavait. Egy ideje elvesztette a fonalat, de olyan jól érezte magát, hogy esze ágában sem volt megtalálni. Becsukta a szemét, és hagyta magát az árral sodródni. Megbízott a fiúban, és minél messzebb mentek, annál több kétség szállt el belőle. Miután Jongdae megszabadította a ruháitól, valóban felfalta az összes porcikáját, de ha ilyen élvezetes kajának lenni, akkor szívesen tálalná fel magát önként és dalolva neki minden este. Nem tudta megfogalmazni, Jongdae miket csinál vele, de miután úgy érezte, a mennyeket is megjárta, azt akarta, hogy a fiú ugyanazt élje át, mint ő. Jongdae még mindig tetőtől-talpig fel volt öltözve, amikor Minseok reszketeg lábakon lemászott az asztalról. Kissé hevesen vette le róla az inget, de minél előbb viszonozni szerette volna a kedvességét. Mélyen az emlékezetébe véste a fiú mozdulatait, így könnyedén leutánozta azokat. Végigcsókolta a meztelen testét, azokon a helyeken tovább időzve, ahol Jongdae szaporábban vette a levegőt. Ha lehetséges, minden egyes pillanattal szerelmesebb lett belé, és nem tudta eldönteni, hogy az étel vagy az evő szerepében szeret jobban lenni. Néha elbizonytalanodott, hogy vajon jól csinálja-e, de Jongdae csendbe hatoló nyögései, és az arcán tükröződő öröm eloszlatta a kételyeit. Minseok diadalittasan húzódott el tőle, amikor megérezte a fiú boldogságának bizonyítékát, de Jongdae nem sokáig engedte, hogy pihenjen. Ismét az asztalra fektette őt, de ezúttal hasra, amitől Minseok megint megriadt egy kicsit, mert nem nézhetett a szemébe. Jongdae újfent olyan dolgokat mutatott neki, amiknek a létezéséről sem tudott, de amiket egész életében csinálni akart vele. Csak vele.

Minseok fáradtan, sajgó tagokkal nézte, ahogy Jongdae eltakarította az ámokfutásuk maradványait. Nem elég, hogy az asztalt le kellett tisztogatnia, még néhány poharat is sikerült összetörniük a nagy hevességben. Amikor a fiú végzett, odakuporodott mellé a kis kanapéra, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Minseok attól tartott, reggelre légszomj általi halál áldozatává fog válni. De amint Jongdae a mellkasára hajtotta a fejét, ráébredt, hogy nem bánná, ha így, ilyen boldogan kéne meghalnia. Ha bár csupán pár napot élvezhetett az új életéből, minden perce többet ért számára, mint a hazájában eltelt több száz év együttvéve.

Minseok nem tudott elaludni, és minél többet gondolkodott, annál inkább kitisztult előtte a kép. Megadta Jongdae-nak, amit kért tőle; egy éjszakát, aminek a végén el fognak válni. Tudta, hogy a fiú ugyanúgy szereti, mint ő, ennek ellenére nem lehetnek együtt, hiszen az esküvő a nyakukon van. Jongdae egyetlen éjszakát akart vele tölteni, ezzel tette fel a pontot arra a bizonyos i-re, így zárta le a múltat, ami ez által nem fogja többé kísérteni. Minseok nem bírta volna végigcsinálni a reggeli könnyekben úszó búcsúzkodást, ezért ugyanúgy, mint évekkel korábban, óvatosan lefejtette magáról az alvó fiú féltőn ölelő karjait, és az ujjára húzta a gyűrűt, ami addig a zsebében pihent. Legalább ez az egy hadd maradjon meg neki belőle. Biztosra vette, hogy Jongdae hirtelen felindulásból szabadult meg az ékszertől, és hogy előbb-utóbb megbánná, amit tett. Minseok megkereste a kulcsot, és újra néma búcsút vett a kedvesétől. Utálta, hogy tűnő időnél nekik sosem jut több, de el kellett fogadnia.

Jongdae őrjöngve csapkodta a kávézó falát. Képes lett volna az egész berendezést darabokra zúzni, de tisztelte annyira a helyet, hogy csak a kezét ütötte véresre. Hogy tehette meg ezt vele másodjára? Öt éve szinte beleroppant, amikor a karjaiban aludt el, erre másnap egyedül érte az ébredés. Nem kételkedett Minseok szerelmében, mégsem tudta elviselni, hogy egy szó nélkül lépett le. Éveken át reménykedett, éveken át várta, hogy visszajöjjön, és amikor ez megtörténik, újra eltűnik, mintha csak játszana vele. Egyszerre gyűlölte és szerette őt, egyszerre akart egy jó nagy pofont lekeverni neki, és magához szorítva addig csókolni, amíg csillagokat nem láttak volna a levegőhiánytól. Minseok volt számára a tűz, ami felmelegítette a szívét, lángokba borította a testét, de ő volt a jéghideg víz is, amivel pofán öntötték, hogy végre kirángassák a rózsaszín álmokból. Jó volt vele, rossz volt nélküle, és ezek a hullámvölgyek egyre közelebb hajtották az őrület határához, amitől már csak egy centi választotta el. Egyetlen meggondolatlan lépés, és a szakadék mélyén találja magát, ahonnan nincs visszaút. Amikor bekapcsolta a telefonját, számtalan nem fogadott hívás várta Lilytől és az anyjától. Legszívesebben a mobilt is a falhoz vágta volna, de inkább zsebre tette, és elindult ahhoz a lányhoz, akivel a hátralévő életét le fogja élni. A gyerekei anyjához…

– Chen szívem! Ülj le, beszélnem kell veled. Az esküvő holnap lenne, de lefújtam…

– Tessék? Mégis miért csináltál ilyet? Az anyámék tombolni fognak a dühtől. Lily drágám…

– Már nem vagy gyerek. Nem csinálhatod azt, amit a szüleid elvárnak tőled. Tudom, mostanában lett jobb a viszonyod velük, és ez talán rossz fényt fog vetni a kapcsolatotokra, de ha összeházasodnánk, egész életedben bánnád, te is tudod. Mondd a szemembe, hogy szerelmes vagy belém, hogy nem őt szereted. Szívem, nem haragszom rád, sőt, azt akarom, hogy boldog légy, mert megérdemled. És remélem, én is találok majd egy olyan srácot, akire úgy nézhetek, mint te Minseokra. Azt hitted, nem veszem észre? Már annak idején feltűnt, de azt gondoltam, sikerült elfelejtened őt. Amikor újra találkoztunk vele, ugyanazzal a rajongással néztél rá. Nem akarok az a hárpia lenni, aki megkeseríti az életedet.

– Jaj, annyira szeretlek! Olyan vagy, mintha a húgom lennél, és meg kell ígérned, hogy mindig mellettem leszel. – Jongdae szinte hallotta, amikor a szívéről legördülő szikla földet ért. Imádta a lányt, persze nem szerelemmel, de megviselte volna, ha örökre elváltak volna az útjaik. Álmodni sem mert volna arról, hogy Lily ilyen pozitívan fog hozzáállni a dologhoz, és erőt merített a bátorításából, mert a szüleivel még volt egy le nem játszott köre.

Besietett a kávézóba, de rossz hírek fogadták. Minseok felmondott, aminél még kétségbe ejtőbb volt, hogy nem tudta az elérhetőségeit. Idegesen járkált a környéken, mint egy felbőszült oroszlán, hátha megpillantja őt, és pár óra fagyoskodás után meg is lett az eredménye a hosszú várakozásnak. De milyen eredmény volt az! Minseok egy másik fiúval nevetgélt, aki szemmel láthatóan helyes és megnyerő volt. Jongdae-ra egyszerre szakadt rá az esküvő körüli tevékenységek, a Minseokkal töltött éjszaka, a több évnyi feszültség és a szülei vélhető elutasításának terhe, ezért bombaként robbant a két srác közé, és se híre se hamva nem volt annak a boldog egymásra találásnak, amit a keresése közben maga elé képzelt.

– Szóval ezért hagytál ott? Mással jársz, és én csak egy megszerzendő zsákmány voltam, akit jó buli volt becserkészni az esküvője előtt? Jót nevettetek rajtam, igaz? – Jongdae hevesen gesztikulálva ordítozott az utca közepén, de nem érdekelte sem a hely, sem az, hogy mindenki őket nézi. Úgyis elvesztette a becsületét, amikor egy olyan fiúval feküdt le, aki mással van. A tekintélyére keresztet vethetett, amikor a menyasszonya e miatt lemondta az esküvőjüket. Jongdae magából kikelt monológját Minseok pasija szakította meg, aki a képébe mászott.

– Te megveszekedett barom! Minseok téged szeret a legjobban a világon, de semmi jogod ahhoz, hogy fröcsögj rá, miután megcsaltad vele a jegyesedet, ezzel egy ribanc szintjére süllyesztve őt. Igen, Minseok pasija vagyok, és megtiltom, hogy még egyszer a közelébe gyere! Meg ne próbáld keresni őt, mert gondoskodom arról, hogy ne tudj teljesíteni a nászéjszakádon… – Jongdae vissza akart vágni, nem hagyhatta megtorlás nélkül a monoklit, amitől még napok múlva is sajgott az arca, de Minseok elrángatta a fiút, mielőtt cselekedhetett volna. Ott állt menyasszony, szerelem, és valószínűleg szülők nélkül, de ahelyett, hogy sírásban tört volna ki, bevonult a barátja stúdiójába, hogy dalba fojtsa bánatát. Az éneklés is egy olyan terület volt, amit szívből csinált, mégis csak hobbi szinten űzte. A tény elől, hogy egy olyan lányt fog elvenni, akit testvérként szeret, a munkába menekült, és azt, ami igazán fontos lett volna neki, mélyen eltemette magában Minseok emlékével együtt. Most, hogy beszabadult Chanyeol szentélyébe, órákig ki sem jött onnan, és egy egész albumnyi dal született meg azon az éjszakán, amikor ő halottnak érezte magát.

Minseok alig bírta lenyugtatni Baekhyunt, aki nem tűrte, hogy a bátyát bántják. Minseok gyereknek érezte magát, amikor az öccse szobafogságra kényszerítette őt, nehogy elcsábuljon, és a kávézóban kössön ki. Ha rajta múlt volna, nyílván adott volna Jongdae-nak egy második, harmadik és sokadik esélyt is, úgyhogy jobbnak látta, ha tényleg otthon marad egy darabig. A temérdek időt hasznossá akarta tenni, és a tanulásra fordította, mert nem maradhatott analfabéta egész életére. Sehun türelmes tanárnak bizonyult, bár Minseok eléggé kényelmetlennek találta, hogy a fiatalabb tanítja őt. Cserében Sehunt úszásoktatásban részesítette, még ha azt nem is tartotta olyan fontos tevékenységnek, mint az írást-olvasást.

Unalmában egyre többet látogatott fel az internetre, aminek a használatával kinyílt előtte a világ. Egyik este egy blogra tévedt, aminek a címében a Chen név szerepelt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, ujjai maguktól kattintottak a weblap linkjére. Az oldal olyan volt, mint egy napló, csak ahelyett, hogy Jongdae a fiókja mélyére rejtette volna egy titkos füzetbe írt sorait, közszemlére bocsátotta, hogy mindenki azonosulhasson az érzéseivel. Minseoknak először nem tetszett, hogy ilyen magamutogató módon adta mindenki tudtára a történetüket, azonban mire a bejegyzések végére ért, olyan mértékű émelygés fogta el, hogy legszívesebben a fürdőbe rohant volna, de inkább újra és újra elolvasta a keserves mondatokat, mert azt akarta, hogy ugyanaz a mély fájdalom hatoljon belé, amit Jongdae érzett miatta. Minden poszt egy üzenet volt Minseoknak, amit Jongdae abban a reményben tett közzé, hogy ha a fiú esetleg elolvassa, visszatér hozzá. Minden poszt egy tőrdöfés volt Minseok szívébe, és a szavak még akkor is ott lebegtek a szeme előtt, mikor már rég kikapcsolta a gépet, és álmatlanul fetrengett az ágyában.

„Sokszor megyek el arra a helyre, ahol először találkoztunk. Beugrom a medencébe, és olyan sokáig maradok a víz alatt, amíg nem érzem úgy, hogy kiszakad a tüdőm a légszomjtól, és csak akkor jövök a felszínre, amikor az összes izmom görcsbe rándulva könyörög a levegőért. Tudom, gyerekes, de az első pillanatban azt gondoltam róla, hogy egy angyal, és azt reméltem, hogy ha látja, mit művelek, ismét a segítségemre siet. Egyszer olyan hosszú ideig folytattam ezt az őrült játékot, hogy az úszómesternek kellett kihúznia, és újraélesztenie. Láttam azt a bizonyos fehér fényt, amiről mindenki beszél, de nem féltem. Nem aggódtam azon, hogy mindjárt meghalok, mert akkor is arra vártam, hogy ő megjelenjen, és a szárnyai óvó ölelésébe vonjon. De nem jött el… És azóta nem hiszek a tündérmesékben.”

„Hónapok teltek el azóta, hogy végleg feladtam a reményt. Azért nem jelentkeztem, mert a blognak sem láttam többé értelmét. Ez alatt az idő alatt olyanná váltam, mint a szüleim, és a munkába temetkezve próbáltam felejteni. Eljegyeztem azt a lányt, akivel évek óta járok, de akit sosem szerettem úgy, mint Őt. Nem mondhatom, hogy boldog vagyok, de beletörődtem a sorsomba, és azon az úton haladtam, amit a körülöttem élők helyesnek gondoltak. És amikor már elfogadtam a tényeket, újra felbukkant, hogy ezzel mindent tönkretegyen. Öt év… Öt évet vártam rá, és most, hogy itt van, képes lennék neki megbocsátani, és elfelejteni a számtalan elhullatott könnyet. Az esküvőt lefújtuk, mert Lily támogatná a vele való kapcsolatomat, de Ő már más valaki karjában vigasztalódik. Nekünk ismét csak pár tűnő pillanat jutott…”

Minseok kimászott az ágyból a reménytelen forgolódás után. Ezúttal a kommenteket pásztázta végig, melyeknek úgy érezte, sosem fog a végére érni. Jongdae blogja rendkívül népszerűnek tűnt, őt viszont sok csúnya szóval illették, amiért így elbánt a fiúval. Amikor frissítette az oldalt, észrevette, hogy van egy új bejegyzés, amit kivételesen nem szóban mondott el Jongdae, hanem dal formájában. A könnyei már az első pár sor után záporozni kezdtek a billentyűzetre, a végére pedig már hangosan zokogott, nem törődve azzal, hogy felébresztheti a többieket. Az is szíven ütötte, amikor olvasta a fiú gondolatait, de a hangja volt az, ami által teljesen bele tudta élni magát a szavak mögött megbúvó fájdalomba. Anélkül, hogy belegondolt volna, bepötyögött egy hozzászólást, amit névtelenül osztott meg a nagyvilággal.

„Évekkel ezelőtt megismertem valakit, és annak ellenére, hogy örökre vele akartam maradni, az élet elválasztott minket. Nem saját akaratomból hagytam ott, a körülmények kényszerítettek távozásra. Nem akartam magyarázkodni, mert a búcsúnk nem lett volna kevésbé fájó attól, ha elmondtam volna az okokat. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, és amikor a sok magányosan töltött év után újra találkoztunk, kiderült, hogy elkéstem. Csak annyi ideig lehettem boldog, amíg egy pillangó meglebegteti szivárványszín szárnyát, hogy aztán magával vigye az örömteli pillanataimat. Amikor újra összefutottunk, a testvéremmel látott, de félreértette a helyzetet, és nem tudom, hogy van-e egyáltalán jövőnk, hiszen mindketten követtünk el hibákat, amiken talán sosem fogjuk túltenni magunkat. Én csak annyit tudok, hogy szeretem, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Ha a történetünk itt véget ér, fájni fog, de tudnia kell, hogy nélküle keserű lesz az élet, ahogy a kávé cukor nélkül…”

Jongdae szíve össze-vissza vert, amikor a blogjára írt utolsó üzenetet olvasta. Rengetegen reagáltak a dalára, de szokásától eltérően most nem volt arra ideje, hogy rögtön válaszoljon rájuk. Általában mindenki vette arra a fáradságot, hogy regisztráljon, és ostobábbnál ostobább fantázianeveket találjon ki magának, de nem volt szüksége névre ahhoz, hogy pontosan tudja, ki üzent neki utoljára. Igen, valóban azt hitte, hogy nekik nincs jövőjük, de ez a sztori nem érhet boldogtalan véget. Ha úgy alakulna, mi értelme lett volna a reménynek, a várakozásnak, annak a szerelemnek, ami minden viszontagságot túlélt? Önző módon végig csak magára gondolt, figyelembe se véve azt, hogy Minseok ugyanúgy szenvedhetett a távol töltött idő alatt. Azt gondolta, a szerelme egyoldalú, de a közös éjszakájukon bebizonyosodott, hogy tévedett. Aztán a féltékenység elvakította, nem tudott tisztán gondolkodni, és egyből a legrosszabb következtetést vonta le, amikor a fiút azzal a másikkal látta. A testvére… Persze, ez logikus, mivel Minseok mondta, hogy három öccse is van! Hogy mekkora marha volt! Mielőtt meggondolhatta volna magát, rákattant a „válasz” gombra, ahol csupán egy hely címét adta meg. Nem fűzött hozzá semmit, mert minél előbb oda akart érni, nem bajlódott a fogalmazással, és remélte, hogy Minseok olvasni fog a sorok közt.

– A nevem Kim Jongdae, örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a kezét a zavarodott Minseok felé. Egy étterem bejáratánál álltak, amit Jongdae a kapcsolatainak köszönhetően pillanatok alatt lefoglalt kettejük számára. Mehettek volna a kávézóba is, de valami újat akart. Egy új helyet, egy új kezdetet, nulláról indítani mindent, egyedül a szerelme volt a régi. Mindketten zavarban voltak, mindketten feszengtek, Minseok keze úgy remegett, amikor felemelte a poharat, hogy Jongdae biztosra vette, hogy magára fogja önteni a tartalmát. Bár nem bánta volna, mert akkor legalább lett volna indoka arra, hogy közeledhessen hozzá az ingén keletkezett folt letörlése miatt. Nem igazán tudták, hogy mit mondjanak egymásnak, de a levegőben jól érezhetően ott vibrált a leküzdhetetlen vágy köztük. Minseok az ételt dicsérte, Jongdae minél több fajta bort akart megkóstolni, de nem azért, mert annyira oda lett volna az ízükért, csak a feloldódás reményében ivott. Amikor a kezük néha véletlenszerűen összeért, Jongdae tényleg úgy érezte, mintha először ülnének ilyen közel egymáshoz. Ártatlanul visszahúzódtak, mintha gyerekek lennének, akik félnek megtenni az első lépést, akik még nem tudják, hogy fejezhetnék ki jól az érzelmeiket. Hogy oldja a hangulatot, Jongdae a közelben álldogáló billiárdasztal felé bökött a fejével, és kihívta maga ellen Minseokot. A fiú elég ügyetlennek bizonyult, de ez sok nevetésre adott okot. Kezdtek felszabadulni, természetesebben viselkedtek egymás társaságában, és Jongdae hosszan végigsimított a fiú kezén, amikor megmutatta neki, hogy fogja a dákót.

– Miért bámulnak ennyire azok az emberek? – kérdezte Minseok az ablak felé mutatva.

– Basszus… A követőim mind olvasták a neked szánt üzenetemet, és eljöttek, hogy tanúi lehessenek a találkozásunknak. Ne haragudj, de nem tudtam a számod, meg ilyesmi… – Jongdae bűnbánó tekintetét látva Minseok megszorította a kezét, és a „közönség” felé fordult.

– Ha ilyen sokáig támogattak, megérdemlik, hogy első kézből értesüljenek a hírekről. Mosolyogj! – Megannyi vaku villanását követően az emberek szerencsére beérték ennyivel, és szétszéledtek, hogy a páros hadd fürdőzhessen az egymásra találás mámorító hullámaiban.

– Az anyám arra tanított, hogy ne csókolózzak az első randin. De mivel köztudott, hogy az esetek kilencven százalékában nem hallgatok az ősökre, és mivel notórius szabályszegő vagyok, muszáj ezt is megszegnem – suttogta Jongdae, miután hazakísérte a fiút. Minseok vonakodott egy kicsit, mert úgy tudott csak elszökni otthonról, hogy megkérte Sehunt, vonja el Baekhyun figyelmét, de nem lehetett biztos benne, hogy Sehun figyelem elterelő hadművelete még mindig életben van-e. Nem akarta, hogy ennek a szép estének egy veszekedés vessen véget, de tisztában volt azzal, hogy nem fog hátat fordítani Jongdae-nak, amikor egyre közelebb hajol hozzá. Amint a szájuk összeért, Minseok mindenről megfeledkezett, és úgy kapaszkodott a szerelmébe, mint a falevél az őt tartó ágba vihar idején. Kétségbeesetten szorította magához, mert nem akart ismét a földön landolni, mint azok a levelek, amiket a kegyetlen szél elszakít az őket anyai gondoskodással ölelő fától.

Jongdae képtelen volt aludni. Azelőtt a bánat nem hagyta, hogy álomra hajtsa a fejét, most meg az izgalom. Bárcsak ne kísérte volna haza Minseokot, és egy ugyanolyan éjszakában lett volna részük, mint karácsony estéjén. De nem akarta elsietni a dolgokat; ezúttal mindent tökéletesen akart csinálni. Tudta, hogy Minseok is kívánta őt, de akkor sem akarta elrontani a varázslatot. Ugyanakkor rettegett attól, hogy reggelre a fiú megint kámforrá válik, amit még egyszer nem bírt volna ki. Ezért fél óra sem telt el az elválásuk óta, amikor SMS-t írt neki.

Csodálatos volt a mai este. Holnap reggel érted megyek, és elviszlek valahova, jó?

Nekem is csodálatos volt a vacsi, főleg a szabályszegésed tetszett J Viszont újra a kávézóban akarok dolgozni, ha nem bánod. Ha lejár a műszakom, bárhova szívesen elmegyek veled.

Jongdae-nak nem tetszett az ötlet, hogy Minseok főnöke lesz, mert ez megbélyegezheti a kapcsolatukat. Ugyanazon a szinten akart vele állni, nem akart különbséget köztük se otthon, se a munkahelyen, de ha annyira ezt szeretné, nem fogja megfosztani a vágyaitól. Több órán át tartó hánykolódás után újra a kezébe vette a telefonját. Égtek az ujjai, annyira szerettek volna leírni egy szót, és úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, az egész teste a tűz martalékává lesz. Nem így kéne közölnie vele, hogy néz már ez ki…? De muszáj tudnia! És neki is tudnia kell, hogy Minseok viszonozza-e az érzéseit. Bár ez nyilvánvaló volt, a kis ördög mégsem hagyta őt nyugodni.

Szeretlek! – Egy perc sem telt bele, és jött a válasz, pedig Jongdae azt hitte, a fiú kikapcsolta a mobilját, hogy nyugodtan tudjon aludni. Nagyon izgult, de a választ olvasva fellélegzett.

Én is szeretlek! Nagyon! De most aludj, mert különben nem lesz erőd holnap szabályt szegni.

Minseok nem tartotta igazságosnak, hogy Jongdae random módon betévedt a kávézóba, és ilyenkor órákra magával vitte. Szégyellte magát a kollégái előtt, de Jongdae mindig elhallgattatta azzal, hogy a főnök szava parancs, és furcsa módon a többiek sem ellenezték a kapcsolatukat, sőt, örültek neki, hogy végre boldognak látják a főnöküket. Jongdae még arra is rávette Minseokot, hogy esténként bemásszon az ablakán, mert nem akarta még felrobbantani a bombát a szülei előtt. Amikor Baekhyun tudomást szerzett arról, hogy kibékült Jongdae-val, tajtékzott a dühtől, de mivel sosem látott boldogság tükröződött a testvére arcán, eldöntötte, hogy ad egy utolsó esélyt a srácnak. A szülők esete azonban nem hagyta nyugodni Minseokot. Hallotta, amikor Jongdae megpróbálta felvezetni a dolgokat, amire az anyukája úgy reagált, hogy ha egy férfival élne, nem lehetne unokája…

Így hát Minseok nem várta meg, hogy Jongdae visszajöjjön hozzá, ott távozott, ahol nem sokkal azelőtt érkezett, és mély elhatározással szívében indult a küldetésre, amivel örömet szerezhetett Jongdae anyukájának. Addig rótta az utcákat, amíg el nem ért egy boltig, aminek az ajtaja előtt egy babakocsi árválkodott. Fogta a benne gügyögő babát, és teljes nyugalomban sétált vissza a házhoz. A kicsi nem sírt, és olyan békével árasztotta el Minseokot, aminek a létezéséről nem is tudott. Megértette, hogy Jongdae anyukája miért nem hajlandó lemondani arról, hogy legyen egy unokája, mert az után, hogy a karjaiban tarthatta azt az édes csöppséget, tudatosult benne, hogy neki kell egy ilyen. Azzal tisztában volt, hogy ahhoz, hogy egy ilyen pici lény megszülethessen egy nőre és egy férfira van szükség, de muszáj volt valami megoldást találnia, mert képtelen lett volna még egyszer elválni Jongdae-től, viszont azt sem akarta, hogy összevesszen a szüleivel, akikkel nagy nehezen rendezte a kapcsolatát.

– Úristen! Édesem, a frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy megint… Kié ez a gyerek? Ugye nem ejtettél teherbe valakit? – Jongdae majd’ belehalt a rémületbe, amikor üresen találta a szobáját. Őrült módjára kezdte hívogatni Minseokot, de a fiú nem vette fel. Erre megjelenik egy csecsemővel a kezében, pedig azt állította, hogy ő volt neki az első és az egyetlen…

– Az anyukád… azt mondta… nem akarja, hogy egy fiúval járj, mert akkor nem lehet unokája… Én… gondoltam, hozok neki egyet, és akkor elfogadja majd a kapcsolatunkat. – Jongdae néha úgy érezte, hogy Minseok olyan, mint Tarzan, aki nem emberek közt nőtt fel. De különösképpen nem foglalkoztatta a fiú különcsége; felőle aztán a Pókember meg a Macskanő zabigyereke is lehetett volna, az iránta táplált érzései megváltoztathatatlanok voltak. Az pedig egyenesen meghatotta, hogy milyen gyengédséggel tartja a babát. Jó apa lenne belőle, és az is lesz, csak nem ezé a babáé. Autóba vágódtak, hogy minél előbb a tett helyszínére érjenek, és Jongdae megkérte a párját, hogy maradjon a kocsiban, amíg ő elintézi az ügyet. Minseok szemébe könnyeket csalt, amikor meg kellett válnia a melegséget árasztó kis csomagtól. Úgy érezte, mintha egy olyan valakit téptek volna ki a karjaiból, aki hozzátartozott. Amikor azonban meglátta a pánikoló nőt, aki minden bizonnyal a kicsi anyja volt, rémesen érezte magát. Megint olyat művelt, amit egy épeszű ember sem követett volna el, és ez megint azt mutatta, hogy nem erre a világra való. Itt ugyanolyan buta volt, mint évekkel ezelőtt, és attól félt, hogy sosem fogja megtanulni az itteni helyes viselkedést. Vissza kéne mennie oda, ahol mindent az irányítása alatt tarthat? Nem valószínű, hogy ez lehetséges, mellesleg jobban szerette Jongdae-t annál, hogy még egyszer cserbenhagyja őt. És Santa Myeont sem árulhatta el azzal, hogy kudarcot vall, amikor neki köszönheti azt, hogy itt lehet. Nem tudta, Jongdae mit mondhatott a nőnek, de mosolyogva integetett neki, amikor elment.

– Kicsim, nézz rám! Lehet gyerekünk majd egyszer. Valamikor a jövőben… De egy jó darabig még kettesben akarok lenni veled. Most pedig… hazamegyünk, és beszélünk anyámmal. – Mielőtt Minseok ellenkezhetett volna, Jongdae a szájára tapasztotta az övét, így egy újabb részleges amnéziát idézve elő a fiúban. Amikor Jongdae így csókolta, Minseok még a nevét is elfelejtette, emellett pedig elhitte mindazt, amit a szerelme ígért neki.

– Én félek Baekhyuntól, muszáj megismernem a családodat? – nyafogott Jongdae útban a rettegett hely felé. Ő ült a volán mögött, úgyhogy simán megtehette volna, hogy irányt vált.

– Nem félelmetesebb az anyádnál. Különben is, kezeld úgy, mint egy kutyát. Ha nem adsz rá okot, akkor nem fog támadni. Ha megsimogatják, csóválja a farkát, ha felidegesítik, harap.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy simogassam Baekhyunt, azért hogy csóválja a farkát? Elég beteges vágyaid vannak, te! – Minseok nevetve a barátja karjára csapott, mert már egyáltalán nem aggódott a kettejük találkozása miatt. Főleg azért, mert ígért pár dolgot Baekhyunnak a jó viselkedése fejében, és pontosan tudta, hogy az öccse mindent megtenne néhány videojátékért és édességért. Annak is örült, hogy Jongdae anyukája nem fogadta olyan rosszul a bejelentésüket, mint amire számított. Az apjának egyelőre nem mondták el, de ő amúgy is keveset tartózkodott otthon, úgyhogy nehéz lett volna vele leülni. Jongdae anyukája emlékezett Minseokra, hiszen pont azért kezdett közeledni a fiához, mert lelkiismeret-furdalást generáltak benne az akkor még ismeretlen srác szavai. Nem akart még egyszer olyan rossz viszonyba kerülni az egyetlen gyermekével, ezenkívül szimpatikusnak találta a választottját. Sokkal rosszabb lett volna, ha egy öregedő, pénzes pasas mellett kötött volna ki.

– Na és hol van a negyedik testvéretek? – kérdezte Jongdae teli szájjal. Ó, basszus, Minseok elfelejtette figyelmeztetni, hogy lehetőleg kerüljék ezt a témát.

– Ő a szüleinkkel maradt vidéken – válaszolt Sehun rezzenéstelen arccal, de Minseok tudta, hogy számára véget ért a buli. Baek és Jongdae szerencsére megtalálták a közös hangot, ami a karaoke imádatában nyilvánult meg. Versenyt hirdettek, Minseoknak és Sehunnak kellett pontozni az előadásukat. Ha véletlenül valamelyikük hamiskás hangot eresztett ki a torkán, a másik rögtön rommá oltotta, de a vérszívás inkább civakodásnak tűnt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Minseok örült, hogy a rossz indítás ellenére ilyen jól kijönnek, már csak Sehun miatt aggódott, aki magába burkolózva gubbasztott mellette. Magához húzta, és meglepetésére a fiú nem lökte el, ezért még szorosabban fonta köré a karjait.

– Nem vagy féltékeny, dalos pacsirta? Amíg itt énekelgetsz, lecsapják a pasidat a kezedről – élcelődött Baekhyun, mert nagyon nem volt ínyére, hogy vesztésre állt, és azt hitte, ezzel kizökkentheti Jongdae-t a koncentrálásból. De a fiú a füle botját sem mozdította, mivel abban a tudatban élt, hogy Sehunt és a barátját valóban vérkötelék fűzi össze, de egyébként is biztos volt Minseok szerelmében és hűségében. Baekhyun a földhöz vágta a mikrofont, amikor veszített, és durcásan követelte a visszavágót, mert szerinte nem voltak tiszták a körülmények.

– Könnyű úgy nyerni, hogy a pasid a szavazók között van! Legközelebb elhívom Chanyeolt, sőt, a nővérét meg az anyukáját is, és akkor biztos lesz a győzelmem!

– Te ismered Chanyeolt? Park Chanyeolt? Ő az egyik legjobb barátom.

– Nem csak ismeri, sokkal több van köztük annál. Bár mostanában nincsenek túl jóban – jegyezte meg Sehun, mert úgy gondolta, ha ő a padlóra került, Baekhyunnak is ott a helye.

– Hé… figyelj… Szívesen átadom neked a győzelmemet, ha ettől megint jókedved lesz – mondta Jongdae, amikor észrevette a gyülekező felhőket Baekhyun szemében.

– Nem volt rossz este – konstatálta Minseok, amikor kikísérte a barátját. – Ne aggódj miattuk, csak szerelmi bánatban szenvednek. De hiszek abban, hogy hamarosan ők is olyan boldogok lesznek, mint én. – Jongdae addig kérlelte, hogy Minseok végül igent mondott, és vele ment, pedig nem az volt az eredeti terv. A barátjának már nem kellett úgy besurrannia a házba, mint egy tolvajnak, az anyja régi, kedves ismerősként üdvözölte őt. De Jongdae hamar változtatni szándékozott ezen. Szüksége volt egy saját kis fészekre, amit megoszthat Minseokkal, hiszen mindig erről álmodozott. Fiatalok voltak még, de egyetlen percet sem akart elszalasztani.

– Kicsim… azt akarom, hogy énekelj! Mármint, hogy foglalkozz komolyabban az énekléssel. Csodás hangod van, amit az egész világnak meg kell ismernie – suttogta Minseok a kedvese ajkaira. Egyszerűen mindent imádott, amit Jongdae a szájával csinált, persze ezek közül csak az éneklésen volt hajlandó osztozni másokkal. Nem engedhette, hogy elpazarolja a tehetségét.

– Egy feltétellel. Te leszel a vokalistám!

– Mi? Én? De hát én nem tudok énekelni…

– Dehogyisnem! Énekelsz a zuhany alatt, kávékészítés közben, csak észre sem veszed, annyira természetesen jön. Kellesz nekem, és nem csak az ágyban – kuncogott a fiú, mire Minseok teljesen elpirult. De amint Jongdae egyre messzebb sodorta őt a néha nyomasztó valóságtól, azt a jövőt látta maga előtt, amibe csak akkor tudott belefeledkezni, amikor a fiú teljesen elvette az eszét. Látta magukat egy óriási színpadon, ahol ezrek kiabálták a nevüket. És látta Jongdae anyukáját az első sorban, akinek egy imádni való baba tapsikolt a karjaiban. Ez mind valóra válhat, ha nem fél a beteljesülésétől, és Minseok azon az éjszakán Jongdae karjaiban ébredt rá arra, hogy amíg ő mellette van, soha, semmitől nem fog félni. 

Sehun sokkal jobban érezte magát a Földön, mint a hazájában. Értékelte, hogy új dolgokat ismerhet meg, amik közelebb álltak hozzá, mint az SM Townra jellemző habos-babos, rózsaszín ködbe burkolt létezés. Nagy örömét lelte a számítógépekben, mert azok nem beszéltek vissza, nem cseszegették, ha nem volt kedve valamihez, és tetszett neki, hogy talált egy területet, ahol ő bizonyult a legjobbnak. Az otthonában nem ért sokat, mert nem rendelkezett a tipikus manó tulajdonságokkal, itt viszont nagy tekintélyben volt része. Sosem gondolta volna, hogy a bátyjai hozzá fognak szaladni, ha segítségre van szükségük, amire a neten lehet megoldást találni, amihez ugyebár csak ő értett. Büszkeséggel töltötte el, amikor Minseok vállon veregette, vagy amikor Baekhyun dicsérő szavakkal illette, amiket jól elraktározott magában. Tudta, ha letelik az egy hónap, a megbecsülése megint a nullával lesz egyenlő, úgyhogy ki kellett használnia az időt. Úgy érezte, hatalmat kapott azzal, hogy egyedül ő ért a gépekhez, ő tud írni és olvasni, mert a zongora és úszástudással a többiek maximum a kiválasztottjaiknak tudtak segíteni, ő viszont a testvéreinek, és számára ez volt a legfontosabb. Lehet, hogy ők azt gondolták a viselkedése miatt, hogy nem szereti egyiküket sem, pedig nála jobban senki sem ragaszkodott hozzájuk. Amikor SM Townban azt hitték, lustálkodik, mindig őket figyelte, ezért kívülről ismerte az összes reakciójukat, gondolatukat. Baekhyun egy pillantásából tudta, hogy mindjárt hisztizni fog, Minseok mozdulatai elárulták, hogy mikor van benne a játékban, és mikor szeretne visszavonulni, hogy nyugodtan beszélgethessen Santa Myeonnal, és Jongin… Hát róla tudott a legtöbbet, vagyis mindent.

Amikor Jongin balesetet szenvedett, Sehun először az életében haragudott rá igazán, mert ezzel megzavarta békés napjait a laptop előtt. Mehetett be a kórházba, ami elég nyomasztó hely volt, és ápolhatta őt ahelyett, hogy a hatodik filmet töltötte volna le aznapra. Amikor azonban Jongin a kórház falai között rálelt a kiválasztottjára, Sehun kis világa összeomlani látszott. Nem tudott nyugodtan végignézni egy filmet popcornt majszolgatva, mert folyton azon kattogott, hogy vajon mit csinálhatnak azok ketten… Rájött, hogy a filmek csak úgy voltak érdekfeszítőek, ha meg tudta vitatni Jonginnal az eseményeket, hogy az interneten való böngészést az tette élvezetessé, hogy közben Jongin mellette ült, és a tincseivel játszott.

Vissza kellett tartania a feltörő kárörvendést, amikor Jongin felhívta, és megkérte, nézze meg, mit jelent a leukémia. Ő rögtön a félig üres poharat látta maga előtt, ami azt jelképezte, hogy Kyungsoo-nak már nincs sok ideje hátra, Jongin viszont a félig telit, miszerint nem mindenki hal meg, aki leukémiában szenved. Sehun nem akarta őt untatni a statisztikával, ami azt sugallta, hogy jóval kevesebb esélye van a srácnak a túlélésre, mint az ellenkezőjére, ezért le akarta tenni a telefont. Jongin megkérdezte tőle, vele mi újság, amin Sehun kicsit meglepődött. Szóval érdekli még, hogy mi van velem? Mesélt a bátyjaikról, aztán rövidre fogva a beszélgetést, bontotta a vonalat, mert úgy vélte, Jongint nem érdekelné a legutóbbi film sztorija, amit látott. De másról nem tudott volna beszélni, mivel vele nem történt semmi.

Sehun rákapott a futásra, mert a folytonos gép előtt üléstől fájni kezdett a háta. Nem volt oda a sportokért, de belátta, hogy nem fetrenghet egész nap a lakásban, muszáj egy kicsit átmozgatnia a végtagjait. Ráadásul feldobta az edzések hangulatát az MP3 lejátszó, amit Minseok az első kávézós fizetéséből vett neki. Sehun még soha, semminek nem örült annyira, mint ennek az ajándéknak, mert ebből kiderült számára, hogy Minseoknak is fontos, amit őszintén szólva remélni sem mert. Rászolgált arra, hogy kivívja a többiek ellenszenvét, de az, hogy Minseok rá költötte a fizetését, azt bizonyította, hogy Sehun szeretete nem egyoldalú.

A futás hamarosan egyik kedvenc tevékenységévé vált. Élvezte, ahogy a hideg esti szél a hajába kapott, a táj látványát, ami elsuhant mellette, a házak ablakaiból kiszűrődő fényt és a fülében dübörgő zenét, ami egyre nagyobb tempóra sarkallta. SM Townban úgy érezte, csak létezik, itt viszont teljes mértékben élhetett. A csípős levegő, az izomláz a lábában, a néha elakadó lélegzete és sebesen dobogó szíve mind arra szolgáltak bizonyítékul, hogy tele van élettel, és létezése során először mondhatta el azt, hogy jól érzi magát a bőrében. Mindennek örült, még akkor is, ha a végén dögfáradtan, és csupa izzadtan esett be az ajtón.

Egyik este valami világos kupacot pillantott meg a szeme sarkából az út szélén, amit nem tartott odaillőnek. Lefékezett, kihúzta a füldugót a füléből, és leguggolt a szőrcsomó mellé. Először fenntartásokkal vizsgálgatta az állatot, mert rossz emlékek jutottak eszébe, de a kutyus olyan szomorú szemekkel nézett rá, hogy képtelenség lett volna neki ellenállni. Lehet, hogy Sehun keménynek született, de volt az a pillanat, amikor az ő szíve is pocsolyává olvadt. Észrevette, hogy van egy seb a kutyus lábán, talán egy másik eb támadhatta meg, vagy beakadt valahova, mindenesetre sehol sem találta a gazdáját, ezért a karjaiba vette, és haza állított vele. Baekhyun rögtön tüsszögésben tört ki, és közölte, hogy vagy ő megy, vagy a kutya, mert belehal az allergiába, mire Sehun rávágta, hogy a kutyát választja. Baekhyun természetesen nem ment el, csak sértődötten magára csapta a szobája ajtaját. Minseok aggodalmasan figyelte, ahogy Sehun kezelésbe vette a kutya sérülését, és hogy már most mennyire kötődik hozzá. Nem akarta elszomorítani a kicsit, hiszen mióta Jongin kórházban volt, Sehun először bújhatott oda valakihez, és Minseok tudta, hogy az öccsének mennyire szüksége van erre. De mivel ő volt a legidősebb, nem hagyhatta, hogy Sehun álomvilágba ringassa magát. Akkor nem szólt semmit, de másnap reggelinél komoly hangra váltott.

– Mi lesz a kutyával, amikor visszamegyünk? Nem vihetjük magunkkal, és szerintem, egyikötöknek sem fog jót tenni, ha túlságosan megszeretitek egymást. – Sehun tudta, hogy a testvérének igaza van, de nem volt hajlandó most ezen agyalni. Lesz még ideje kitalálni a legkézenfekvőbb megoldást. Sehun ismét ellazulva tudott filmet nézni, mert a kutyus ott feküdt az ölében, aki akkora szeretettel nézett rá, amire sok ember nem képes. Sehun arra gondolt, hogy mennyivel aranyosabb, mint a macska, amit Jongin megmentett… Nem hiszem el, hogy mindenről ő jut az eszembe! – morgolódott, majd sikerült legalább egy fél órára mellőznie a gondolatai közül azt a bizonyos személyt. Ez pedig rekordidőnek számított nála.

Sehunnak nem jutott eszébe semmilyen frappáns kutyanév, ezért értelemszerűen csak Kutyusnak szólította az állatot. Kutyus akkor is vele volt, amikor az interneten való szörfözés közben rábukkant egy oldalra, ahol egy fiú lenyűgözően táncolt. Kutyus izgatottan felvakkantott, és sebes farok csóválásba kezdett, amit Sehun annak tulajdonított be, hogy biztos neki is tetszik a fiú produkciója. Sehun szájtátva tapadt a képernyőre, és irigyen figyelte az utánozhatatlannak tűnő mozdulatokat. Eddig még csak Jongint látta táncolni, és sokszor kedve lett volna vele ropni, de Sehun manó léte során megvont magától minden örömforrást, így a tánc is kimaradt az életéből. Tessék, már megint eszembe jutott az az áruló… A táncos lábú előadása alatt egy hirdetés volt látható, amelyben az állt, hogy iskola után szívesen oktat fiatalokat egy kis pénz kereseti lehetőség reményében. Sehun késztetést érzett arra, hogy felhívja a megadott számot, de nem akart szemtelen lenni. Minseok vett neki egy zene lejátszót, de a kávézóban nem keresett sokat. Baekhyun rájött, hogy a zongorázás nemcsak arra szolgál jó célt, hogy a kiválasztottját tanítsa, hanem egy kis zsebpénzre is szert tehet általa néhány rögtönzött fellépés alkalmával, de a fizetésük kellett Jongin kórházi számláira, ezért Sehun bezárta az oldalt, és elindult az esti futásra.

Mióta a kutyus vele tartott, még jobban élvezte ezeket az alkalmakat, és gyakran versenyt futottak, amit természetesen rendre a kis állat nyert meg. Hirtelen a kutyus gyorsabb tempóra kapcsolt. Sehun azt hitte, feltámadt benne a harci szellem, ezért ő is gyorsított, hogy legalább úgy tűnjön, hogy van némi esélye a győzelemre. Annyira belelovallta magát, hogy nem vette észre, hogy egyenesen egy másik személy felé tart. Amikor ráeszmélt, már késő lett volna irányt váltani, így teljes erőből szerencsétlen „áldozatába” csapódott. Mindketten elterültek a földön, és a kutya aggodalmasan szaladgált hol az egyik, hol a másik fiúhoz.

– Vivi… el sem hiszem, hogy végre megtaláltalak… – nyöszörögte a fiú, akinek a kutya boldogan simult a karjába. Sehun fájdalomtól eltorzult arccal tapogatta a végtagjait, és a sérülések miatt természetesen megint Jongin arca jelent meg előtte. Amikor kezdett kijózanodni a sokkhatás alól, csalódottan fedezte fel, hogy az ő kutyája valaki mást választott. Engem senki sem választ… Mindenki talál jobbat nálam… – Te mentetted meg Vivit? Pár napja vesztettem el, és azóta teljesen kivagyok. Azt hittem… – A fiú hangja elcsuklott, és könnyek jelentek meg a szemében. Szóval ez a fiú a kutyus igazi gazdája. Vivi mintha megérezte volna Sehun baljós gondolatait, odakocogott hozzá, és ugyanolyan kedvesen dörgölte az arcának a fejét, mint a fiúénak. Sehunnak ismét leesett az álla, amikor jobban szemügyre vette a srácot, ugyanis az ő hirdetését látta nem sokkal korábban. – Mivel hálálhatnám meg, hogy vigyáztál a kicsikémre? – kérdezte a fiú, miközben feltápászkodott.

– Hadd lássam néha. Tudod… nagyon megszerettem őt – felelte Sehun szemlesütve. A fiú mosolyogva közölte, hogy ennek semmi akadálya, és megadta a címet, ahol Sehun keresheti őt délutánonként. A manó még mindig a földön ült, és elkeseredetten nézte végig, ahogy a srác magával vitte a kutyát. Se Jongin, se Kutyus… Most már tényleg magányossá vált.

– Ne szomorkodj már! Nézd a jó oldalát. A kutyus nem fog gazda nélkül maradni, amikor elmegyünk – próbálta Minseok vigasztalni az öccsét. – Amúgy… mi van, ha az a fiú a kiválasztottad? Azt mondtad, rábukkantál az interneten, aztán meg fél órával később belebotlottál… Nekem ez több mint fura. – Sehun erre nem is gondolt, mert igazság szerint minden foglalkoztatta a Földön, csak a küldetés kérdése nem. Egy percig sem zavartatta magát amiatt, hogy már csak ő nincs tisztában azzal, kit kéne jobb észre térítenie, és nem is volt kedve ezzel foglalkozni. De Minseok hyungnak igaza lehetett. Mivel figyelmen kívül hagyta az első jelet, a sors kénytelen volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, hogy végre kinyíljon a szeme. Bár ha a bátyja nem világosította volna fel, neki még ez sem lett volna elég. Fel sem merült benne, hogy talán Vivi a kulcs a kiválasztottjához. Nem véletlenül talált rá azon az estén, és az sem volt véletlen, hogy ma a kutya elvezette őt a gazdájához.

Másnap Sehun nem azért jelent meg a megbeszéltnél korábban a megadott címen, mert kicsit is érdekelte volna a kiválasztott baromság, kizárólag Vivit akarta látni. Zavarban volt, mivel be sem mutatkoztak egymásnak, így nem tudta a fiú nevét, de szerencsére az is rajta állt a papíron. Zhang Yixing… Milyen fura név! Ahogy belépett a táncteremnek tűnő helyiségbe, Sehun le sem tudta venni a szemét a fiúról, aki ezer százalékon pörgött. Percek teltek bele, mire ráeszmélt, hogy nincs egyedül, és széles mosollyal vágtatott oda Sehunhoz. Megölelte, amitől a manó émelyegni kezdett, mert nem volt hozzászokva az ilyen heves érzelem kinyilvánításhoz, főleg idegenek részéről nem. Kétségbeesetten kezdett hátrálni, amit a fiú félreértett. Letörölte magáról az izzadságot, és bocsánatkérően nézett Sehunra.

– Uhh, ne haragudj, szakad rólam a víz! Kivinnéd Vivit, amíg befejezem a próbát? – Sehun egyik fele szívesen továbbnézte volna a gyakorlást, a másik fele azonban megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a sráctól, amíg távol van. Egy kiadós séta után kénytelen volt visszavinni Vivit, mert látta rajta, hogy fázik a nagy hidegben, és ő is egy meleg szobára vágyott. Yixing még mindig táncolt, ő pedig leült a földre, és próbált a Vivivel való játékra összpontosítani, de néha fel-felpillantott a fiúra, és olyankor hosszabb ideig rajta felejtette a tekintetét. – Mit nézel ennyire? Csak nem Justin Timberlake áll a hátam mögött? – Yixing olyan meglepett fejet vágott, mintha tényleg azt hinné, hogy az énekes tartózkodik velük egy helyiségben, mire Sehunnak halvány mosolyra húzódott a szája. – Áh, már nincs itt! Biztos rájött, hogy jobban táncolok nála, és ezért szégyenében még köszönni sem volt képes.

Amikor Yxing kiszórakozta magát, leheveredett a padlóra, és egészen véletlenül a feje pont Sehun combján telepedett meg. A manó nem értette, hogy lehet valaki ilyen közvetlen, amikor alig ismerik egymást, és pont vele, aki nem bírta az érintkezést. Jongin legalább diszkrétebben csinálta. Na, nem mintha most rá kéne gondolnia… Yixing mindenféléről fecsegett neki: Elmesélte, Vivi hogy került hozzá, hogy milyen napja volt a suliban, mire Sehun csak egy hümmögést eresztett meg. – Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdezte Yixing pajkosan, és a mosolyából látszott, hogy nem rossz szándékkal tette fel a kérdést.

– És te mindig ilyen… fura vagy? – Yixing arca egy pillanat erejéig elkomorult, de hamarosan nyoma sem volt a szemében bujkáló bánatnak. – Nagyon jól táncolsz – jegyezte meg Sehun, mivel semmi más nem jutott az eszébe, amit megoszthatott volna a fiúval.

– Nem akarsz véletlenül tanulni néhány lépést? Meg akarom neked hálálni, hogy vigyáztál Vivire. – Sehun röviden elmagyarázta, hogy nincs rá pénzük, mert egyedül él a testvéreivel, akiknek fontosabb dolgokra kell fordítaniuk a fizetésüket. Yixing azt mondta neki, hogy ne is törődjön vele, úgysem fogadta volna el tőle a pénzt, mivel megmentette a kiskutyája életét.

Hazaérve Sehunt rögtön kérdésekkel bombázták, mert kíváncsiak voltak arra, hogy bebizonyosodott-e, hogy Yixing a kiválasztottja. Sehun megvakarta a tarkóját, és mélyen magába nézett, de semmi olyat nem talált, ami igazolta volna Minseok gyanúját. Nem érezte azt az erős vonzást, amiről a többiek beszéltek, nem érzett késztetést arra, hogy minden áron megóvja a fiút, egyedül azt tudta, hogy csodálja őt a tehetsége miatt, de úgy gondolta, ennek semmi köze a küldetéshez. Minseok továbbra is azt állította, hogy nem lehet véletlen, hogy felé sodorta a sors, ezért jó lenne, ha Sehun egy kicsit megerőltetné magát.

Sehun az éjszaka közepén a mobilja csörgésére ébredt, és elsőre majdnem szívrohamot kapott, mert azt hitte, Jonginnal történt valami. De amikor felvette, Yixing csicsergett a vonal túlsó oldalán.

– Vivi egész este nyüszített, szerintem, utánad sír. Nem jönnél át, hogy megvigasztald?

– De hát én csak egy kisfiú vagyok, nem mászkálhatok egyedül az utcán ilyen későn. Amúgy meg, honnan a fenéből tudod te a telefonszámomat? Nem hinném, hogy megadtam volna…

– Amíg kimentél a mosdóba, megcsörgettem magamat a telódról. Mondd meg a címed, és érted megy a sofőrünk. – Sehun egyik sokkból a másikba esett. Ez a rafinált gyerek ilyen könnyen túl járt az eszén, és mi az, hogy sofőrje van? Esze ágában sem volt megmondani neki, hol lakik, de akkor meghallotta Vivi keserves vonyítását, és a szíve egy-kettőre meglágyult. Azt hitte, Yixing csak kitalálta ezt a mesét, hogy úgy csalja magához, de ez esetben tényleg nem volt maradása. A testvérei már aludtak, ezért üzenetet akart nekik hagyni, de azt nem tudták volna elolvasni, úgyhogy majd a hangpostájukra beszél.

Gyönyörű autó jött érte, jól fésült, öltönyös vezetővel, amitől rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Nem egy filmben látott már olyat, hogy egy gyerek beszállt egy hasonló autóba, aminek a vége semmi esetre sem lett happy end. De ahogy a hatalmas házba lépett, Vivi rögtön odarohant hozzá, nyomában a kócos, pizsamába bújt Yixinggel. A ruha nagy volt rá, mindenhol lógott rajta, ráadásul rózsaszín volt, amit Sehun igen érdekesnek talált egy fiún. Arra is rájött, hogy ő nem hozott magával semmi kényelmeset, de Yixing mintha a gondolataiban olvasott volna, már rohant is, hogy egy hasonló színben pompázó darabbal térjen vissza. Sehun húzta a száját, de ha nem akart farmerben lefeküdni, akkor kénytelen volt elfogadni a lányos cuccot. Rá kellett parancsolnia Yixingre, hogy menjen ki, amíg átöltözik, mert különben a fiú nem zavartatta volna magát, és végignézte volna a vetkőzős számát, ami kicsit sem tetszett Sehunnak. Aztán a fiú közölte, hogy aludhat a hálószobában Vivivel, ő majd a kanapéra fekszik, úgyhogy Sehun már be is vackolta magát a csuda kényelmes paplan alá. Percek múlva elnyomta az álom,, és sokkal jobban aludt, mint a saját ágyában.

– Te meg mi a francot keresel itt? – háborgott Sehun, amikor reggel karok ölelését érezte maga körül. Este úgy aludt el, hogy Vivi bújt hozzá, erre ébredéskor Yixing csimpaszkodik rá, mint egy kis majom. Lejjebb pillantva látta, hogy Vivi a lábuknál nyúlt ki, de ettől még nem érezte jobban magát. Az ágy legtávolabbi pontjára menekülve várta a választ.

– Ne… ne haragudj, én alvajáró vagyok. Biztos megint mászkáltam éjszaka, és mivel ez az én ágyam, az ösztöneim idevezettek. Hadd engeszteljelek ki. Sétáltasd meg Vivit, addig én készítek egy isteni reggelit. – A kutyusnak nem volt sok kedve sétálni, de Sehun magával rángatta, mert ismét levegőre volt szüksége. Yixing valóban isteni kaját rittyentett össze, és miután jól belaktak, végigvezette őt a házon, amit inkább villának kellett volna nevezni. A szülei Kína és Korea közt ingáztak, és most éppen nem voltak itthon, ilyenkor a dada vigyázott Yixingre, aki valamiért nagyon örült annak, hogy Sehunt a fiú mellett látja.

Sehun továbbra sem tudta, hogy Yixing-e a kiválasztottja, mindenesetre egyre több időt töltött vele. A fiú szinte minden este felhívta, és ő minden este átment, annak ellenére, hogy tudta, reggel úgy fog ébredni, hogy Yixing majdnem agyon nyomja őt. Az első táncóra előtt aggódott amiatt, hogy azon a téren nem lesz olyan tehetséges, mint az informatikában, és valóban nem tudta robot módjára leutánozni a figurákat, amiket Yixing mutatott neki, de a fiú nagyon türelmes volt, és az órák előre haladtával Sehun egyre magabiztosabban mozgott a parketten. Nem is bánta, hogy nem ráz ki a kisujjából minden lépést, mert élvezte a lépcsőfokokat, amiket meg kellett másznia a sikerig. És volt egy dolog, amit még a táncnál is jobban szeretett: Yixing folyton megnevettette őt. Először csak egy mosolyt sikerült kicsikarnia belőle, de a tánc alatt néha direkt bénázott, mert tudta, hogy ezzel felvidíthatja Sehunt. Yixing imádta azt a kicsit idétlennek tűnő nevetést, ami minden alkalommal elhagyta a tanítványa száját, amikor ügyetlennek tettette magát, ezért egyre többet játszotta el a szerencsétlenkedő tanár bácsit. Sehun fiatalabb volt nála, de gyönyörű arca, titokzatos viselkedése, és visszafogottsága levette őt a lábáról. Sehun egy rejtvény volt számára, és Yixing egyik kedvenc elfoglaltsága a rejtvényfejtés volt. Már alig várta, hogy a végén milyen eredményt fog kapni, de legbelül érezte, bármit tudjon meg a fiúról, semmi nem tántoríthatja el. Sehun sokkal több volt számára szimpla tanítványnál, de nem akarta elsietni a dolgokat.

– Melyik tetszik neked? A lány vagy a fiú? – kérdezte Yixing a moziban ülve, mert nem bírt tovább kétségek közt élni. Sehun a képernyőre meredt, és igazából egyik szereplő sem tetszett neki. Ha ilyesmiről volt szó, egyből Jongin szépséges vonásai jelentek meg előtte, de erről nem fog Yixingnek mesélni. –  Nyugodtan elmondhatod, ha a srác jön be, én is meleg vagyok.

Sehun hazaérve rögtön a gép elé ült, közben a testvéreit is maga köré hívta, hátha a segítségére lesznek. Minseok aggódva törte a fejét a kérdésen, de csak tippjei voltak.

– Megtapogattad őt?

– Mi? Minek tapogatnám meg? Fogdos ő engem éppen eleget, sajnos.

– Úgy értem, a homlokát. Ha azt mondta, meleg, lehet, hogy arra gondolt, hogy lázas.

– Egy beteg embernek nem lenne annyi energiája, mint neki. Nem hiszem, hogy az.

– Lehet, hogy azt jelenti, hogy forróvérű. – szólt közbe Baekhyun. – Chanyeol azt mondta, hogy a nővére olyan forróvérű, hogy ha elmegy egy buliba, ő a diszkó királynő.

– Akkor Yixing is egy diszkó királynő lenne? Ezt inkább el tudom róla képzelni, mint a betegséget. – Sehun beírta a „meleg” szót a Google keresőjébe, ami mindenfélét kidobott. Többek között két csókolózó fiút, aminek láttán Baekhyunnak felcsillant a szeme.

– Ez az! Akik csókolóznak, azok mind melegek! – közölte diadalittasan a tényeket.

– Akkor én nem vagyok meleg, mert én soha, senkit nem fogok megcsókolni – nyugtázta Sehun, és mint aki jól végezte dolgát, kikapcsolta a gépet, és bevonult a szobájába.

Yixing egyre merészebb lett a táncpróbákon. Már nemcsak azon volt a hangsúly, hogy Sehun leutánozza őt, néha a csípőjénél fogva magához rántotta, és olyankor annyira közel kerültek egymáshoz, mintha egy test mozgott volna kettő helyett. Sehun azt hitte, ez így helyes, hogy a mozdulatsor a koreográfia részét képezi, bár továbbra is zavarta a fiú közelsége. A tánc miatt azonban képes volt átlépni a korlátain, és közben az agyát kikapcsolva csak a zene által okozott boldogságra koncentrált.

– Hé, esküszöm, fel foglak jelenteni szexuális zaklatásért, ha ilyeneket csinálsz! – kiáltott Sehun, amikor Yixing rácsapott a fenekére, mielőtt zuhanyozni mentek volna. Nem igazán tudta, mit jelent ez a kifejezés, de az egyik sorozatban hallotta, amikor a főnök fogdosta a titkárnőjét. Yixing csak nevetett, és nem hagyta abba a hátsója fixírozását.

– Én foglak beperelni azért, amiért túl jó a segged! – Sehun komolyan elgondolkodott azon, hogy melyikük nyerne, ha bíróság elé vinnék az ügyet. De mivel a filmekből azt is megtanulta, hogy egy tárgyalás hónapokig elhúzódhat, nem lett volna ideje a per lebonyolítására. Pedig Yixingre igazán ráfért volna egy kis börtön, ott megnevelték volna.

– Öltözz már fel! – korholta Sehun a fiút, amikor az egy szál törölközőben libegett ki a fürdőből. Yixing egy mozdulattal ledobta magáról az anyagot, és úgy sétált a ruháihoz. – Te tényleg pedofil vagy! Egy szatír! – nyavalygott Sehun kezét szorosan a szemére tapasztva.

– Nem lehetek pedofil, mert még én is kiskorú vagyok. Amúgy meg… te sokkal idősebbnek tűnsz a korodnál. Amikor a szemedbe nézek, úgy érzem, egy aggastyán néz vissza rám.

– Szólíthatsz nagypapinak, de akkor szót is kell fogadnod nekem! És különben sem tehetek róla, hogy érettebb vagyok egyeseknél, akik tizenöt éves koruk ellenére úgy viselkednek, mint az óvodások. – De Yixinget semmivel sem lehetett megbántani, vidáman eredt Vivi nyomába.

– Srácok, kérlek, cseréljetek velem! Én kikészülök ettől a perverztől! Baekhyun-ah, kössünk egy üzletet. Most, hogy Jongin kórházban van, megszerzem tőle az összes virgácsot, és neked adom, ha megszabadítasz ettől a félőrülttől. Te szeretsz csókolózni, és le merem fogadni, hogy Yixing is. Ha Chanyeol nem ér rá, nyomulhatnál vele…

– Mit képzelsz te rólam? Csak azért, mert nagy szám van, az nem jelenti azt, hogy bárki használhatja. A virgácsos része kecsegtető ajánlat, és mondhatnám, hogy át fogom gondolni a dolgot, de jelenleg jobb szórakozásom is akad a gyerekes bohóckodásnál. – Baekhyun először magából kikelve hadonászott mérgében, aztán a mondandója második felét úgy adta elő, mint egy üzletember, aki nem ér rá arra, hogy semmiségekre fecsérelje az idejét. Sehun annak ellenére, hogy nem alakult jól számára a beszélgetés, felnevetett a testvére arckifejezését látva. Pont ebben a pillanatban lépett be Jongin a lakásba. Eldobta a mankóját, és egyenesen Sehun kitárt karjaiba szaladt. De a manó nem érezhette sokáig a másikból áradó melegséget, mert a többiek is köréjük gyűltek, és mindegyikük Jongint akarta.

– Úristen, lehetséges, hogy a szemem is megsérült, nemcsak a lábam? Esküdni mernék rá, hogy úgy láttam az előbb, Sehun nevetett. Vagy ez csupán egy földbéli hasonmása? Annyira rossz volt, hogy nem bírtatok vele, és inkább az itt élő klónját választottátok helyette?

– A kiválasztottja teszi őt ilyen boldoggá, nem igaz, Sehunie? – csavarta meg az orrát Minseok. A manók nagyon belelkesültek, hogy újra itthon látják Jongint, és Baekhyun már szaladt is a telefonjáért, hogy megmutassa neki legújabb közös szerzeményét Chanyeollal, Minseok pedig cappuccinót ment készíteni neki. Sehun nem akart semmit megmutatni, semmit adni Jonginnak, csak együtt akart lenni vele, és végre kiönteni a szívét, amire régóta vágyott.

– Csak egy kis időre ugrottam be, aztán megyek vissza Kyungsoo-hoz – kezdte Jongin, és ezzel mindent elrontott. Sehun azt hitte, végre megjött az esze, de akkor kénytelen lesz felébreszteni. Ha magától nem nyílik ki Jongin szeme, majd ő tesz arról, hogy lásson.

– Hiányzol… Én egy kicsit sem hiányoztam neked? Nézd, Jongin, pár nap, és visszamegyünk SM Townba. Miért nem jössz velem, és bulizzuk át együtt a hátralévő időt? Bejárhatnánk a várost, szórakozhatnánk, ahelyett, hogy egy haldokló mellett dekkolsz. Miért csinálod ezt? Egyrészt, úgysem láthatod többet, miután visszamegyünk, másrészt, az a kölyök úgyis meg fog halni. Mi ketten boldogok lehetnénk. Azelőtt nem érdekelt az ilyesmi, de te vagy az egyetlen, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Értsd már meg, vele nincs jövőd, de velem lehetne. Egész SM Town ránk irigykedne, mert mi ott lennénk egymásnak… Ne mondd azt, hogy én nem vagyok fontos neked! Oké… szóval az a másik fontosabb… Esetleg te akarod tartani a gyászbeszédet a temetésén? – Sehun nem érzékelte a pofont, ami az arcán csattant, csak látta, hogy Jongin keze meglendül, és a fülében még sokáig visszhangzott az ütés hangja. Soha nem emelt rá kezet senki, és Jongin lett volna az utolsó, akire gondolni mert volna, hogy egyszer megteszi, de mélyen legbelül tudta, hogy megérdemelte. Elvetette a sulykot, és már késő volt a megbánásra. Amikor Minseok mosolyogva belépett a nappaliba egy gőzölgő bögrével a kezében, nyomában az izgatott Baekhyunnal, Jonginnak már nyoma sem volt, és Sehun nem akart magyarázkodni. Épp most veszítette el az egyetlent, aki a legfontosabb volt.

Sehun nem hezitált, amikor Yixing hívása szakította ki a melankóliából. Remélte, hogy a fiú pozitív kisugárzása elfeledteti vele a délutánt, és nem várta meg, hogy a sofőr érte menjen, futva tette meg a nem kis távot. Az ajtón belépve azt hitte, Yixing álarcos bálba készül, mert nem tudta hova tenni azt a maskarát, amit magára öltött. Yixing a kezébe nyomott egy másik jelmezt, és felszólította, hogy vegye fel, mert ők fognak ajándékokat osztogatni a sulijában.

– Mégis mi ez? – morgott Sehun, amikor magára erőltette a szűk, fekete ruhát.

– Honnan csöppentél te ide, egy másik bolygóról? Ez a Mikulás, az meg a Krampusz jelmez. Ne aggódj, te leszel a világ legdögösebb krampusza – kuncogott Yixing, és úgy tett, mintha megvizsgálná, minden ruhadarab jól áll-e Sehunon, de természetesen csak az idomait akarta stírölni. Sehun kivételesen nem akadt ki ezen, mert azon gondolkozott, miért illetik más néven Santa Myeont a Földön, arról nem is beszélve, hogy milyen elképzelésük van a kinézetéről. Szóval az emberek úgy tartják, hogy Santa Myeon egy túlsúlyos, öreg, nagy szakállú valaki… Ha tudnák, hogy mekkorát tévednek. Sehun úgy vélte, hogy ha ismernék őt, sokkal inkább hasonlítanák egy divatos popsztárhoz, mint ahhoz a valamihez, aminek Yixing beöltözött. És mi a frász az a krampusz? Csak nem a manókat gondolják egy ilyen visszataszító lénynek? Sehun lefényképezte magukat, mert mindenképp meg akarta mutatni a testvéreinek ezt a szentségtörést. Az iskolában viszont nagyon jól érezte magát. Yixing olyan gyengéden bánt a kisgyerekekkel, ahogy Vivivel is szokott, és Sehun napokon át képes lett volna elnézni, ahogy minden gyerkőcöt megajándékoz egy angyali mosollyal. Először bántotta az önérzetét, hogy rá félelemmel teli tekintettel merednek a kicsik, aztán kihasználta a jelmez előnyeit, és direkt ijesztgette őket, hogy utána többször is tanúja lehessen, ahogy Yixing megvigasztalja a csöppségeket. Egy ponton úgy érezte, hogy ha több ideje lenne a Földön, akkor talán…

– Inkább neked kellett volna felvenned a Télapó jelmezt. Túlságosan szexi vagy, és eltereled a figyelmemet… – Na tessék! Miért kell mindig elrontania a dolgokat? Javíthatatlan a srác!

– Minden tanítványodnak ilyeneket mondasz? – próbálta a sértődöttet játszani Sehun.

– Csak azoknak, akik ilyen cukik. És valljuk be, nálad jobb példánnyal még nem találkoztam. – Sehun vitára nyitotta a száját, de egy kéz, ami lesújtott Yixingre, belé fojtotta a szót.

– Mi van veled, te kis nyomi? Azt hiszed, nem ismerünk meg, ha álruhába bújsz? Milyen szánalmas vagy! – A kölyök lerántotta a sapkát és a szakállat Yixingről, mire az összes kisgyerek szája sírásra görbült. Sehun sajnálta őket, de amikor meglátta Yixing szemében is a könnyeket, sosem érzett düh kúszott az ereibe. A fiú elrohant, ő pedig egy jókorát behúzott a hülye gyereknek, aki megríkatta az ő optimista kis energiabombáját. Santa Myeon azt mondta, semmiképpen se kerüljenek verekedésbe, amit végül is betartott, mert miután eltörte az idióta orrát, továbbállt, és nem folytatta. Mérges volt magára, amiért nem tudta megvédeni a kiválasztottját, de Yixinget is hibáztatta, mert ha ő nem tereli el a figyelmét, időben észlelte volna a gaztettet. Látta, hogy a fiú a mosdóba iszkolt, ezért utána ment, és dörömbölni kezdett a fülke ajtaján, ahova bezárkózott. A fiú kiabálni kezdett, amiből Sehun egy szót sem értett.

– Megtennéd, hogy abbahagyod a kínai hablatyolást, mert abból egy büdös szót sem fogok fel! – Sehunnak bele kellett törődnie, hogy annyira nem zseni, hogy a világ összes nyelvét ismerje, és meg kellett várnia, amíg Yixing annyira lenyugszik, hogy beengedje magához.

– Azok a kölykök folyton piszkálnak. Azért, mert kínai vagyok, azért, mert táncolok focizás helyett, azért, mert… meleg vagyok… – Sehunnak megszakadt a szíve, amikor Yixinget sírni látta. Azt, hogy a fiú szemeiben ekkora fájdalmat lásson, legalább olyan lehetetlennek tartotta, mint az éjféli napsütést vagy a nyári hóesést. Yixing a lehajtott vécétetőn gubbasztott, Sehun pedig elé guggolt, és mindkét kezét megszorította, majd halálosan komolyan szólalt meg:

– Azok a kölykök mind virgácsot érdemelnek. – Yixing eszelős kacagásban tört ki, pedig Sehun nem viccnek szánta. Fel fogja kutatni azt a manót, aki megajándékozná őket, és közli vele, hogy ne merészeljen átadni egyetlen egy csomagot sem a nyavalyásoknak.

Yixing sosem érezte magát otthon karácsonykor. Egyik évben Kínában ünnepeltek, a másikban Koreában, és néha még Japánban is, ezért egyik országot sem tudta igazán otthonának nevezni. Idén az egész családja Kínába utazott, de ő azt kérte, hadd maradjon itt. Szenteste nem hiányoztak neki a szülei, mert először életében érezte úgy, hogy otthonra lelt. Sehunéknál akart ünnepelni, mert elege volt abból a nagy házból, és nem bánta meg, hogy a kicsi, de barátságos lakást választotta. Sehun testvérei nem voltak otthon, pedig Yixing szívesen megismerte volna őket, de talán jobb is volt így, kettesben vele, illetve Vivivel kiegészülve. A kutya feje a térdén nyugodott, Sehuné pedig a vállán, amit a legszebb ajándéknak tartott. Egy hónapja álmodni sem mert volna arról, hogy a fiú ilyen közel fog kerülni hozzá, és bár továbbra is hárította a próbálkozásait, ha kitartó lesz, egyszer sikerülhet áthatolnia a jégpáncélon, amit Sehun a szíve köré vont számára érthetetlen okokból.

– Tudod, hogy miattad hiszek újra a karácsonyban? – Sehun döbbenten pislogott Yixingre, mert fogalma sem volt arról, hogy a fiú elvesztette a hitét. Annyira nem nézte ki belőle, hogy ne szeresse ezt az ünnepet, hogy rá sem kérdezett, hogy mi a véleménye erről a témáról. – pár éve karácsony napján karamboloztunk. Szerencsére senki nem halt meg, de olyan sérülést szereztem, ami miatt nem lehet belőlem profi táncos. Eldöntöttem, hogy nem adom fel, és legalább nálam kisebbeknek megtanítom azt, amit én addig tanultam, de senki sem akar egy sérült ember tanítványa lenni. Nem azért akartam ezt az egészet, mert pénzre volt szükségem, hiszen a szüleim kő gazdagok, csak azt akartam érezni, hogy vagyok valaki. Te vagy az egyetlen tanítványom, és ez adta vissza a hitemet, egyben az önbizalmamat is. Többet segítettél a jelenléteddel, mint az a rakás pszichológus, akikhez elrángattak az elmúlt évek alatt. – Sehun a dicsérő szavak hallatán egyre kellemetlenebbül érezte magát. A testvérei vért izzadtak, mire sikerült elérniük, hogy a kiválasztottjuk újra higgyen, ő meg a kisujját sem mozdította meg, Yixing mégis  úgy állítja be, mint egy szentet. Pedig Sehun még le is akarta cserélni őt… Hogy terelje a témát, mert nem szerette, ha fényezik, más vizekre evezett.

– Nem tetszik a neved, nem hozzád való. Egy menő táncosnak egy menő név kell, a tiéd meg olyan komolyan hangzik. Egy táncoshoz méltó művésznév kell neked. Mint mondjuk a Lay.

– Lay? Szerinted ez menőbb? Csak három betű egymás után hányva – háborgott a fiú, de titkon imádta a becenevet, amit Sehuntól kapott, mert ettől még közelebb érezte magához.

– Mondd el, mit szeretnél legjobban ajándékba – unszolta Sehun, mert elhatározta, hogy jövőre megadja a fiúnak, bármit kér, mert boldognak akarja őt látni. Tudta, hogy szomorú lesz, ha elmegy, mivel ő volt az egyetlen tanítványa, és ezért kárpótolni akarta.

– Téged! Tudom, ezen a karácsonyon már nem kaphatlak meg, mert nem írtam bele a Télapónak szánt levélbe, de ha jövőre kívánságba foglalom, akkor randiznál velem? Na jó… két év múlva? Három? Oké… értem, csak barátok… – Sehun fejcsóválva nézte a srácot, és megint megjegyezte magában, hogy javíthatatlan. Ezt a vágyát mégis hogy tudná teljesíteni?

Sehun elsőként érkezett a találkozási pontra. Nem hisztériázott, mint Baekhyun, mert tudta, hogy ha tombolna, a dolgok akkor sem változnának meg. Nem szomorkodott, mint Minseok, mert minden érzelmét a Földön hagyta. Alig várta, hogy SM Townban legyenek, mert ott egyikük sem fog szenvedni. De sajnos tévedett. Ott voltak az emlékek, amik nem szűnő szúrást generáltak a mellkasában. SM Townban csak addig nem létezett a fájdalom fogalma, amíg nem tapasztaltak meg valami olyat, ami miatt érdemes lett volna bánkódni. Sehun nem értette, hogy Jongin miért nem sír, amikor ő volt a legérzékenyebb közülük, de Santa Myeon magához hívta Baekhyunnal és Minseokkal együtt, és magyarázatot adott a fel nem tett kérdésre. A karácsony szelleme kitörölte Jongin emlékeit, mert attól félt, összeroppanna a történtek súlya alatt, így maximum álom formájában élheti meg a Földön töltött időt. Itt volt a visszatérhetetlen alkalom, a tiszta lap, melynek segítségével Sehun újrakezdhette volna Jongin oldalán. Hiszen ezt akarta, nem? Jongin nem emlékszik Kyungsoo-ra, ezért csak oda kéne mennie hozzá, meghódítania, és ők lehetnének az egyetlen álompár a hazájukban. Ezzel csak egy gond volt. Sehun emlékeit nem törölték, pedig mindent megadott volna azért, hogy felejtsen. 

Jongin szeretett SM Townban élni. Szerette az állandóságot, a változatosság kiszakította őt a komfort zónájából, amit nehezen viselt. Szerette, hogy minden reggel a havas tájat látja meg először, és nem kell attól félnie, hogy nagy vihar támad, vagy hogy meg fognak fulladni a hőségtől. Szerette a kényelmes kis ruhát, és azt, hogy mindenki ugyanolyat viselt, mert így nem kaptak össze azon, hogy valakinek jobban tetszik a másiké. Sokra tartotta, hogy náluk nem létezik sem a szegénység, sem a gazdagság fogalma, mert mindannyian egyenlők voltak. Ahányszor a Földre ment, és nélkülöző gyerekeket látott, elszorult a torka, és legszívesebben mindet magával vitte volna a hazájába. Amikor beteg gyerekekhez tévedt, napokig szomorkodott, mert nem értette, hogy egy olyan szép helyen, mint a Föld, miért van olyan sok fájdalmat okozó dolog. Hiába voltak finom ételek és italok, hiába pöffeszkedtek szemet kápráztató épületek, amik karácsonyra királyi pompába öltöztek, mindez semmit sem ért, ha valaki az édesanyja elvesztése miatt sírta végig a karácsonyt, vagy a párja után epekedett, aki már mással ünnepelt. SM Townban minden egyszerű és kiszámítható volt, és Jonginnak szüksége volt ezekre. Baekhyun csínytevései néha nagy port kavartak, de szerencsére egyik sem volt akkora horderejű, hogy bárki maradandó sérüléseket szerzett volna általuk.

Amikor Jongin feltette magának a kérdést, hogy mit szeret a legjobban a hazájában, sok klisé dolog jutott elsőre az eszébe: a havat, Santa Myeon meséit, azt, hogy boldoggá tehet másokat… De ha mélyebben a szívébe nézett, akkor azt kellett mondania, hogy Sehunt.

Amikor Sehun megérkezett, mindenki szkeptikusan állt hozzá. Baekhyun folyton beszólt neki, Minseok messziről méregette, és még Santa Myeon is furcsa szemmel meredt rá. Egyedül Jongin volt az, aki nem tágított mellőle, akármilyen rossz napja volt. Nem kellett neki, hogy Sehun hálás legyen azért, mert mellette ücsörög, még ha egy szót sem szólt hozzá, megelégedett annyival, hogy pozitívabb kisugárzást érzett belőle áradni, ha együtt voltak. Sehun ugyanolyan mogorva volt vele, mint a többiekkel, de Jongin tudta, hogy belül értékeli az igyekezetét. Sehun nem direkt volt olyan, amilyen, ezért nem lehetett bántani őt. Hiszen vannak emberek, manók, akiket a csupa vidámság és nagy életkedv jellemez, de azokról sem szabad megfeledkezni, akik nem tudják jól kifejezni az érzéseiket. Baekhyunnak is rosszul esett volna, ha folyamatosan kibeszélték volna a háta mögött, csak ő a természetéből adódóan előbb túltette volna magát rajta. Jongin érezte, hogy Sehunnak szüksége van rá, és anélkül volt mellette, hogy bármit elvárt volna cserébe. Néha leheveredett mellé a puha hóra, és olyankor majdnem összeért a kezük, Sehun mégsem húzta el az övét. Jongin biztos volt benne, ha más merészkedne ilyen közel hozzá, az első percben világgá szaladna. Jongin nem szeretett tétlenül pihenni, de Sehun miatt ezt is megtette. Nem tudta, hogy a másik valóban alszik-e, vagy csak becsukott szemmel alvást színlel, hogy ezzel kerülje el a kommunikációt, ő mindenesetre folyton azon agyalt, mivel tudna mosolyt csalni Sehun arcára legalább egyetlen egyszer.

– Mit műveltél? Mi lesz, ha legközelebb nem leszek ott, hogy megmentselek? Hányszor akarod még ezt eljátszani? – korholta Sehun egy kórházi ágyon ülve. Jongin a keze után nyúlt, és megszorította, miközben úgy nézett rá, mint a legnagyobb hősre, holott Sehun a film rosszfiújának érezte magát. Eszébe jutott, amikor Baekhyun sebes térddel tért haza, ami miatt bőszen panaszkodott, de Jongin lába eltört, úgyhogy az ő fájdalma jóval nagyobb volt. Jongin viszont nem panaszkodott, sőt, izgalmasnak találta a gipszet, amire Sehun unalmában egyre szebb mintákat rajzolt. Képzeletben visszarepült arra a napra, amelyen Sehun először mentette meg az életét, amikor majdnem manóként érte a halál.

SM Townban semmi baja nem eshetett a manóknak, azonban amikor lelátogattak a Földre, megsérülhettek, annak ellenére, hogy láthatatlanok voltak. Jongin egy viharos éjszakán az utcát járta, ahelyett, hogy az egyik ház rejtekében melegedett volna valamelyik gyerek játékával elütve az időt. Halálra rémült a fákat tépő, orkánerejű széltől, de valami nem hagyta nyugodni, ezért dacolva az időjárás viszontagságaival rendületlenül haladt előre. Az eső olyan erősen dobolt a fején, néha egy-két jégdarabbal megajándékozva őt, hogy arra gondolt, ha nem lenne rajta sapka, még a koponyája is betörhetne. Térdig érő pocsolyákon gázolt át, a mennydörgés pedig majd’ szétszaggatta pici fülét, hiába tapasztotta rá a kezét. Amikor egy fához ért, érezte, hogy megtalálta a célját. Az ágak közt egy apró, fekete cica vergődött, akinek a sirámait senki nem hallotta a nagy viharban. Jongin annyira szenzitív volt a kezdetektől fogva, hogy ezáltal a cica minden rezdülését érezte, pedig méterekre volt tőle. A cica lába remegett, ezért az övé is remegni kezdett, félt, ezért őt is félelem járta át… Ilyen állapotban kezdett felfelé mászni, és közben bíztató szavakat kiáltott az állatnak, bár tudta, hogy úgysem hallhatja. Belekapaszkodott abba az ágba, amin a cica sírdogált, és a másik kezével már majdnem megfogta őt, amikor az ág megreccsent, és letört. Jongin zuhanni kezdett, egyenesen az út közepe felé, ahol egy vakítóan világító lámpájú autó száguldott sebesen az irányába. Mielőtt érezhette volna a becsapódást, elájult, és amikor magához tért, egy meleg házban találta magát, ahol a feje Sehun ölében nyugodott.

– A cica… mi történt a cicával? – Ez volt a tipikus Jongin; nem magára gondolt először, hanem mindig másokra. Sehun pont ezért szegődött gyakran a nyomába, mert tudta, hogy Jongin legszívesebben az egész világot megmentené, kivéve magát, így vált titokban személyes őrangyalává. Mielőtt az autó áthajthatott volna a láthatatlan manón, Sehun félrerántotta, aztán a macskát is összeszedte. Nem volt könnyű dolga, mert maga után kellett vonszolnia az eszméletlen Jongint, és közben a rúgkapáló kis szörnyeteget is tartania kellett, aki mindent megtett a szabadulás érdekében. Sehun hálátlan dögnek könyvelte el a macskát, aki ahelyett, hogy örült volna, hogy megmentették az életét, küzdött a boldog befejezés ellen. A végére Sehunt mindenütt ronda karmolás nyomok ékesítették, de nem adhatta fel. Tudta, hogy Jongin kiborulna, ha elveszítené a macskát, és napokig nem tenné magát túl azon, hogy ez miatta történt. Sehun viszonozni akarta mindazt, amit Jongin érte tett, és bár szavakba nem tudta önteni a háláját, remélte, hogy a cselekedetei helyette is beszélni fognak. Gyengéden oldalra fordította Jongin fejét, aki mosolyogva nézte végig, ahogy a cica boldogan játszik újdonsült kis gazdájával. A kislány évek óta könyörgött a mamájának egy háziállatért, de soha nem merte beleírni egyik levelébe sem, hogy ez lenne a kívánsága, így helyette mindig plüss macskákat és kutyákat kapott. De amikor azon az estén az „égből pottyant” cicát meglátta az anyukája, megesett rajta a szíve, és a nap mindenki számára boldogan ért véget.

Jongin és Sehun azon az éjszakán nem szállított ki több ajándékot, ki kellett pihenniük az izgalmakat. Egymáshoz bújva szenderegtek a kandalló előtt, és akkor először ölelte magához Sehun a másik manót. A cica is odasettenkedett melléjük, miután a gazdája lefeküdt, és dorombolva nyomta arcát Jonginéhoz, míg Sehunra csúnya szemeket meresztett. Jongint elbűvölte, hogy az állat látja őket, Sehun viszont messzire menekült volna tőle, ha nem esett volna olyan jól neki a másik hozzásimuló teste.

Jongin másképp szerette Sehunt, mint a többieket, de nem értette, miért. A történtek után hazatérve sokat feküdtek összeölelkezve, és rájött, hogy ezzel nemcsak Sehunt akarja biztosítani arról, hogy mellette van. Élvezte, hogy tartozhat valakihez, hogy van valaki, aki másoknak zord külsőt mutat, de őt minden áron megvédi. Egy dolog zavarta, hogy Sehunt továbbra sem sikerült megnevettetnie, pedig biztos volt benne, hogy gyönyörű mosolya lehet. Ha ő is kérhetett volna karácsonyi ajándékot, csupán egy tétel szerepelt volna a listáján, mert számára az a mosoly lett volna a legszebb ajándék.

Pár napja tartózkodtak emberi testben a Földön, amikor Jongin a fejébe vette, hogy megtanul gördeszkázni. Sehun nem tudta lebeszélni róla, ezért nem tehetett mást, ott volt mellette, amíg próbálkozott, és akkor is, amikor akkorát esett, aminek lábtörés lett a vége. Sehun nagyon mérges volt, amiért nem képes jobban vigyázni magára, és kiakadásának dühösen adott hangot a mentőben. Jongin még sosem látta őt ennyire felbőszülve, és inkább hallgatott, hiszen végül is igaza volt a barátjának. Megrendülve vette észre, hogy amikor Sehun azt hitte, alszik, könnycseppek folytak végig az arcán, amiket szintén nem látott azelőtt. Elkeseredett, hogy előbb sikerült megríkatnia őt, mint megnevettetnie, ráadásul meg sem vigasztalhatta, mert Sehun nem akarta volna, hogy felfedezze érzékenységét. Így hát alvást tettetve megfogadta magában, hogy soha többé nem ijeszt rá Sehunra, és ettől kezdve a saját testi épsége lesz a legfontosabb számára.

Amikor Sehun lement a kórház büféjébe, Jongin megfogta a falhoz támasztott mankókat, és kibicegett a folyosóra. Ugyanolyan vonzást érzett, mint amikor annak idején a cica megmentésére sietett. Elhaladt az ajtók előtt, de egyiknél sem állt meg, amíg egy emelettel feljebb egy sarokban megbúvó szobához nem ért. Szinte letaglózta az a fájdalom, ami a testébe kúszott, és átkozta magát, amiért ilyen magas fokú empátiával rendelkezik. Minseok rögtön úszni kezdett, ahogy vízbe került, Baekhyun született tehetségnek bizonyult a zongorázás terén, Sehun mindent vágott, ha gépekről volt szó, és neki mi jutott? Az együttérzés. Ezzel aztán nagyon sokra fogja vinni az életben. De legalább boldog érzések céloznák meg őt a gyötrő kín helyett. Nem tartotta fairnek, hogy amíg a többiek mind olyan képességeket kaptak, ami a javukat szolgálja, az övé csak szenvedést okozott neki, már ha ezt egyáltalán képességnek lehetett nevezni.

Remegő kézzel nyomta le a kilincset, és halkan besurrant a kórterembe. A helyiségben két ágy állt, de az egyik üresen árválkodott. A másikon egy nyakig betakart kisfiú feküdt, szeme lehunyva, bőre olyan sápadtan fénylett, mint a kórház fehérre meszelt rideg falai. Ahogy egyre közeledett felé, Jongin rájött, hogy a szomorúság, ami a fiúból árad, sokkal megrendítőbb, mint a fizikai fájdalma. Muszáj volt leülnie az üres ágy szélére, mert ott volt a saját baja is, és pluszba még a másik fiú terhe is ránehezedett.

– Ki vagy te? – suttogta a fiú résnyire nyitott szemmel, miközben a takarót még feljebb húzta magán. Jongin megfogta volna a kezét, ha nem rejtette volna el a meleg lepel alá, de így csak a karjára helyezte idegesen doboló ujjait. Kár volt megérintenie, mert attól az emlékei is átszivárogtak belé, még nagyobb szomorúságot okozva neki. Látta, hogy azon az ágyon, amire leült, egy kislány feküdt pár nappal azelőtt, akit holtan vittek el, ami szegény fiút a saját betegségére és halandóságára emlékeztette.

– A nevem Jongin, és én leszek a… szobatársad. – Nem volt biztos a helyes szóhasználatban, de jobb híján ezt kellett mondania. A fiú csak annyit reagált, hogy őt Kyungsoo-nak hívják, majd hátat fordítva Jonginnak olvasni kezdett. – Nem olvasnád hangosan? Annyira unalmas itt! – Jongin remélte, hogy a fiú nem adja neki oda a könyvet, mert akkor kénytelen lett volna színlelni az olvasást, és várakozva kucorodott be a takarója alá. Jongin sokat kérte Santa Myeont, hogy meséljen neki, de Kyungsoo-t hallgatni olyan volt, mintha lágy szellő simogatta volna. A hangja dallamos volt, amiben könnyen el tudott veszni, annak ellenére, hogy a mese nem volt az ínyére. A főszereplő lányt egy gonosz manó háborgatta, és Jonginnak össze kellett szorítania az ajkait, hogy ne szóljon közbe, ahányszor rossz szóval illették a fajtáját. Meg akarta védeni a manók becsületét, de nem akart vitába szállni a fiúval. Eldöntötte, hogy egész éjjel egy általa kitalált mesén fog gondolkozni, amiben a manók lesznek a világ legnagyobb hősei.

Sehun felbőszülten lépett a kórterembe, és rögtön neki esett volna Jonginnak, de ő a szája elé tette a mutatóujját, jelezve, hogy maradjon csendben. Kyungsoo a könnyvvel a kezében aludt el, és a világért sem akarta megzavarni az álmát. Az álmait is érzékelte, amik gyönyörűek voltak, ezért jobbnak látta, ha a fiú több időt tölt alvással.

– Ő az én kiválasztottam – súgta oda Sehunnak, aki mérgesen fújtatott egyet. Egy utolsó pillantást még vetett Jonginra, aztán sarkon fordult, és elhatározta, hogy többet vissza se jön a kórházba. Pontosan tudta, hogy Jonginnak ezután nem lesz rá szüksége, ami soha nem tapasztalt csalódottsággal járta át. Rajta kívül mindenki megtalálta a kiválasztottját, és egytől egyig oda voltak értük. Mostantól Jongin nem fog elmozdulni a fiú mellől, és meg fog feledkezni a létezéséről. De Sehun azt is tudta, hogy eljön az az idő, amikor vissza kell térniük, és akkor majd Jongin az ő vállán fogja kisírni magát. Ő fog vigaszt nyújtani neki, és karácsony elmúltával minden a helyes kerékvágásba kerül.

Másnap reggel az orvosok csodálkozva méregették Jongint, és vissza akarták küldeni az eredeti helyére, de azt állította, hogy Kyungsoo és ő gyerekkori barátok, és a kiskutya tekintetének egyetlen lény sem tudott ellenállni, még az emberek sem. Kyungsoo nem kérdezett rá a hazugságra, de a szemei mindent elárultak, amikor Jonginra meresztette őket. Nem bízott benne, nem tudta elképzelni, Jongin minek akar barátkozni egy beteg gyerekkel. Kyungsoo nem volt hajlandó több kapcsolatot kötni, mert mindig kudarcot vallott ezen a területen. A szülei meghaltak egy autó balesetben, a régi barátai elhagyták, amikor tudomást szereztek a betegségéről, a kislány pedig, aki sorstársa volt, szintén egyedül és reményvesztetten hagyta. Kyungsoo-nak nem kellett ezeket a szavakat kimondania, Jongin előtt egy nyitott könyv volt, bár jobban szerette volna, ha a fiú szájából hallhatta volna ezeket a mondatokat, mert akkor talán megkönnyebbült volna a lelke egy kicsit.

– Leukémiás vagyok. – Jongin riadtan rezzent össze, mert a több napos hallgatás után nem számított arra, hogy Kyungsoo hirtelen megszólal. Nem tudta, mit jelent a szó, de a fiú szomorú szeme és reménytelenséget sugalló hangszíne mindent elárult. Mindenesetre jól az eszébe véste, és elhatározta, hogy megkéri Sehunt, hogy nézzen utána az interneten. – Nem értem, miért hazudtad azt az orvosoknak, hogy barátok vagyunk, de azt javaslom, mások társaságát keresd. Én meg fogok halni, érted? – Kyungsoo úgy beszélt, mint egy felnőtt, ami nem tetszett Jonginnak. Szerette volna legalább egyszer boldognak látni, és megfogadta, hogy kerüljön bármibe, fel fogja dobni a hátralévő napjait. Jongin gyűlölte, hogy az emberek meghalnak, de Santa Myeon elmagyarázta neki, hogy ez az élet rendje, és hogy semmit sem tudnak tenni ellene. Ezért nem dühöngött azon, hogy a kiválasztottja ilyen fiatalon a szülei után fog menni, inkább arra koncentrált, hogy kihozzák a legtöbbet az együtt töltött időből.

– Ha megtehetnéd, hova mennél most a legszívesebben? – kérdezte némi hallgatás után.

– A lovamhoz. Ő fog nekem a legjobban hiányozni… – A levegőben ott lógott a mondat befejezése: „ha már nem leszek”, de Jonginnak pozitívnak kellett maradnia a fiú miatt.

Fogta a mankóit, odalépett Kyungsoo ágyához, és közölte vele, hogy elviszi a kívánt helyre. A fiú értetlenkedve bámult rá, de Jongin nem tágított. Végiglopakodtak a kórház folyosóin, és Jongin az utcára érve eldobta az egyik mankót, hogy helyette Kyungsoo kezét szorongathassa. Nem gondolt bele, hogy a fiút megterhelheti a kiruccanás, hogy mi lesz, ha összeesik az út közepén, csak teljesíteni akarta az összes létező kívánságát. Tudta, hogy őt nem tennék boldoggá a tárgyi ajándékok, így azzal nem is próbálkozott.  

Amikor meglátta a robosztus méretű állatot, Jonginnak görcsbe rándult a gyomra. A ló a rénszarvasokra emlékeztette, akikkel nem ápolt jó viszonyt, főleg egy bizonyos példánnyal. Rettegve nézte végig, ahogy Kyungsoo felmászott a hátára, mert attól félt, úgy fog járni, mint ő azzal az átkozott Rudolffal. Ugyanis Jongin mindig tartott a rénszarvasoktól, ezért inkább gyalogosan hordta ki az ajándékokat, ami sokkal több időbe került, de akkor sem volt hajlandó felülni a szörnyetegek hátára. Minden manó egy rénszarvason utazott, ami maga után húzta az ajándékokkal teli szánt, így sokkal hatékonyabban tudták a munkájukat végezni. Jongin szerint azonban felért egy jó edzéssel, hogy csomagokkal megpakolva futkosott egyik háztól a másikig. A többiek folyamatosan piszkálták a fóbiája miatt, ezért egy nap összeszedte a bátorságát, és felmerészkedett Rudolf hátára, akit mindenki kezes báránynak titulált. Torkában dobogó szívvel ült rá, ahol senki nem láthatta, mert nem akarta, hogy kinevessék, ha az állatnak gonoszkodni támadt volna kedve. Rudolf valóban szelídnek bizonyult, ezért elindult vele, és peckesen, emelt fővel vonult a testvérei elé. Amint a többiek látókörébe került, Rudolf megrázta magát, így a következő pillanatban Jongin a porba hullva figyelte, ahogy a rénszarvas gúnyosan továbbsétál a társaihoz. Le merte volna fogadni, hogy jót mulat rajta, és hogy a többi nyamvadt rénszarvassal ezen fognak csámcsogni az új évben. Mivel az incidens a Földön történt, Jonginnak fájt a becsapódás, de az még rosszabbul esett neki, hogy lejáratta magát a bátyjai előtt. Be akarta bizonyítani, hogy nem olyan tutyimutyi, amilyennek látszik, ehelyett nevetség tárgyává vált. Sehun volt az egyetlen, aki nem nevette ki, és aki rögtön mellette termett, hogy felsegítse. Sehun… Vajon mi lehet vele? Amióta megismerte Kyungsoo-t, mintha kerülné őt a testvére…

Kyungsoo és Overdose közt azonban nagy volt az összhang. Jongin egész testét melegség járta át, amikor a fiúra nézett, aki végre nevetett, felszabadultan magyarázott a lovának, és abban a pillanatban egy teljesen egészséges gyereknek tűnt. Az arca kipirult a csípős téli levegőtől, szív alakú ajkairól mégsem fagyott le elbűvölő mosolya. Jongin nagyon fázott a pálya mellett ácsorogva, de esze ágában sem volt siettetni a fiút. Ha kell, itt fog szoborrá dermedni, és akkor az örökkévalóságig gyönyörködhet a kiválasztottja boldog pillanataiban. Kyungsoo azt akarta, hogy ő is üljön fel mögé, de Jongin a törött lábára hivatkozva megúszta a dolgot, mert egyébként képtelen lett volna nemet mondani neki.

Kyungsoo nem akart visszamenni a kórházba, és Jongin hagyta, hogy odavezesse őt, ahová csak szeretné. Nem ellenkezett, amikor a fiú újra megfogta átfagyott kezét, sőt, ha nem kezdeményezett volna, ő nyúlt volna Kyungsoo kicsi keze után. Egy apró lakásban kötöttek ki, amin látszott, hogy jó ideje elhagyatottan áll. Kyungsoo-nak mégis ott pihentek a kulcsai a zsebében, így könnyűszerrel bejutottak. Jongin leült az első székre, ami az útjába került, mert annak ellenére, hogy nem említette, eléggé sajgott a lába az egész napos állástól. Kyungsoo rögtön a konyhába vette az irányt, és közölte, hogy készít valamit Jonginnak, de elkeseredve konstatálta, hogy semmi nincs otthon, amiből főzni tudna. Jongin pár percnyi mennyország után, amit az ülés jelentett neki, önként jelentkezett, hogy ő majd bevásárol, és Kyungsoo már elő is kapott egy cetlit, hogy lejegyzetelje azoknak a hozzávalóknak a listáját, amikre szüksége van. Jongin zavartan közölte, hogy elég, ha elmondja, ő majd a fejében tartja a kívánt dolgokat, és egész úton azokat ismételgette magában, hogy el ne felejtse. Szerencsére a bolt közel volt, azonban néhány extraságról, amit Kyungsoo kért, még életében nem hallott, úgyhogy fogalma sem volt róla, mégis mit kéne keresnie. Rájött, hogy ha megjátssza a szegény, vidéki kisfiút, aki még sosem járt ekkora szupermarketben, készségesen a segítségére sietnek, így végül hamar végzett. Kyungsoo arca ismét felragyogott, amint nekilátott a főzésnek, Jongin pedig fáradtan hanyatlott a kényelmes fotelbe, és csak hallgatta a fiú meséit.

– Tudod, mindig anyukám mellett TERMETTEM, amikor a konyhába lépett. Kezdetben csak az előkészületekben segítettem neki, aztán gyorsan beletanultam, mivel élveztem a főzést. Amikor a szüleim meghaltak, a nagynénémhez kerültem, aki nagyon fiatal volt még. Nem tudott főzni, szeleburdi volt, és sajnáltam őt, amiért rám kell pazarolnia a fiatalságát. Nem mehetett el bulizni, amikor belázasodtam, a műkörmös helyett a szülői értekezletekre kellett járnia, én meg úgy gondoltam, hogy cserébe meghálálom, amiért törődik velem, és minden este vacsorával vártam haza. – Jongin két hét alatt nem hallotta Kyungsoo-t annyit beszélni, mint azon a napon, és úgy érezte, révbe ért. Sikerült az, amit eltervezett, hogy boldoggá teszi a fiút, amíg még lehet. Őt meg az tette boldoggá, hogy hallotta a fiút dudorászni, miközben kevergetett, spontán feltörő kacajai, ha véletlenül elrontott valamit, és minden mozdulata, minden szó, ami elhagyta a száját. Nem beszélve az ételről, aminél finomabbat még életében nem evett. Sajnos a főzés terén egyikük sem számított zseninek, ezért a manók gyorskaján éltek, amíg a Földön tartózkodtak. Épp ezért Jongin felettébb élvezte az ízeket, és azt gyanította, hogy ha valaki más főztjét enné, azért nem lenne annyira oda. Kyungsoo pedig szívét-lelkét beletette az általa készített ételbe, így hálálva meg, hogy Jongin hosszú idő óta újra boldog perceket okozott neki.

– Ez isteni! – lelkesedett Jongin teli szájjal és becsukott szemekkel. Amikor Kyungsoo ránézett, az jutott eszébe, hogy ha tudna festeni, megörökítené ezt a pillanatot, mert Jongin annyira édesnek hatott. Berohant a nappaliba, és kirángatta az egyik fiókot azon imádkozva, hogy benne legyen, amit keres. Diadalmasan emelte magasba a fényképezőgépet, és visszaérve lefotózta a fiút, aki még mindig ugyanabban a pózban volt. Amikor Jongin észrevette, hogy Kyungsoo miben mesterkedik, kinyitotta a szemét, és egy varázslatos mosolyt villantott a kamerába, bár rontott az összhatáson az állán végigfolyó szósz és a fülig maszatos pofija, de Kyungsoo megtervezni sem tudott volna ennél tökéletesebb képeket. A családján kívül eddig még senkinek sem főzött, ezért teljesen lenyűgözte, hogy a fiúnak ennyire ízlik, amit készített. Ráadásul a keze gyakran megremegett az izgalomtól, ezért félt, hogy elrontja a fűszerezést, de szemmel láthatóan ez nem történt meg. Kyungsoo hónapok vagy talán évek óta nem érezte magát ennyire boldognak, végre ismét élt, és egyszer sem gondolt arra, hogy nemsokára ez másképp lesz.

– Tudod, mit mondanak? Hogy egy férfi szívéhez a hasán át vezet az út. Ööööö… mármint… gondolom, ez a lányokra is igaz. – Kyungsoo fülig vörösödött, amikor rájött, mit jelent, amit mondott. Jongin még félreérti ezt a „szívéhez vezető utat”, de nem úgy tűnt, mintha a fiút felzaklatták volna a hallottak, nem lehetett kizökkenteni a falatozásból. A csodás pillanatoknak a dörömbölés vetett véget, és az emberek, akik visszacipelték a fiúkat a kórházba. Kyungsoo tudta, hogy ez be fog következni, ezért nem szomorkodott, inkább hálát adott az égnek azért, hogy nem előbb törtek rájuk.

– Mit csinálsz? – pislogott Kyungsoo érdeklődve Jonginra, amikor puha ajkak érintését érezte az arcán. A nénikéje nagyon mérges volt, amikor tudomást szerzett a szökésükről, és mindenért Jongint okolta, illetve közölte, hogy nem lehet az unokaöccse barátja, hiszen azelőtt sosem látta őt. Ezúttal azonban Kyungsoo ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz, hogy Jongin és ő egy szobában maradhassanak, és nem szégyellte kijátszani a „szegény, haldokló gyerek utolsó kívánsága” lapot, amire senki sem tudott nemet mondani. Jongin nem jött zavarba a kérdéstől, és tovább hintette a puszikat az arcára.

– Ma nem látogatott meg a nénikéd. Ő szokott mindig gyógy puszikat adni neked, hát gondoltam, ma tőlem kapsz egy párat. – Jongin leutánozta, amit a nő csinált, és megjegyezte magában, hogy ez legalább annyira jó, mint Kyungsoo főztje, és hogy ezután attól függetlenül fog adni puszikat neki, hogy a nénikéje bejön aznap vagy sem.

Egy este Kyungsoo rosszul lett, és Jonginon sosem tapasztalt pánik lett úrrá. Kirohant a kórteremből, hogy hívjon egy orvost, de nagy igyekezetében elfelejtette vinni a mankóit, így elesett a folyosón, mielőtt célba érhetett volna. Szerencsére a kiabálását meghallották, és egy szempillantás alatt Kyungsoo segítségére siettek. Jonginnak fájt a lába, de nem tudott a saját nyomorával foglalkozni, mert letaglózta a kiválasztottjából áradó gyötrelem. Erős fájdalomcsillapítókat adtak be a fiúnak, aki mély álomba merült azok hatására, Jongin viszont nem merte lehunyni a szemét. Rettegett attól, hogy mire felébredne, Kyungsoo már nem lenne mellette, és azt ő sem élte volna túl. Keserves könnyeket hullatott az arcára, miközben végigpuszilgatta azt, majd a fejét a nyakába fúrva próbált megfeledkezni a gépek szüntelen csipogásáról. Lassan egy terv kezdett kirajzolódni lelki szemei előtt, bár nem lehetett biztos benne, hogy sikerülni fog végrehajtania. Megszorította a fiú kezét, és erősen koncentrálni kezdett. A manók nem tudták irányítani azt, hogy hova akarnak menni, tehát önszántukból nem térhettek vissza SM Townba, csak ha Santa Myeon szólította őket. Jongin mégis bízott abban, hogy a szeretete elég erős lesz ahhoz, hogy átjussanak a hazájába. Pár percnyi kínlódás után már éppen fel akarta adni, amikor megérezte az ismerős, émelyítő érzést, ami mindig akkor kerítette hatalmába, amikor az utazás megkezdődött. A landolás után pontosan tudta, hogy hol van, de nem merte kinyitni a szemét, mert attól félt, hogy egyedül neki sikerült átjutnia. A következő pillanatban viszont meleg ujjakat érzett az övéibe fonódni, így nem kételkedett tovább a dolog sikerességében.

– Mi történt? – kérdezte kómásan Kyungsoo, aki azt hitte, álmodik, amikor körülnézett.

– Ez az én otthonom. Ha csak meséltem volna róla neked, nem hitted volna el, hogy ilyen hely valóban létezhet, ezért úgy gondoltam, elhozlak ide. Látod azokat a kis lényeket? Ők manók, és én is az vagyok, csak kaptam egy küldetést, amihez egy emberi test is párosult. – Jongin kényszeresen a fejéhez kapott, hogy ellenőrizze, nem változott-e manóvá, ahogy a hazájába ért, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor szépen ívelt füleket talált a hegyesen meredezők helyett. Valamiért nem akarta, hogy a fiú ne azt a szép arcot lássa, ami saját magának is annyira tetszett a tükör előtt álldogálva.

Kyungsoo-nak beletelt egy kis időbe, mire felfogta a dolgokat, de hamarosan úgy belejött a játszásba, mintha itt született volna. Jongin nem tartott vele, amikor megmászta a végtelenbe nyúló mézeskalács hegyet, vagy amikor megdézsmálta az örökké termő csokifa termését, vagy amikor századjára csúszott le a szörpöt fröcskölő csúszdán. Csak nézte őt, és a piros szörpről, amiben ő is annyit pancsolt annak idején, minduntalan a vér jutott eszébe, ami elszomorította. Kyungsoo meg fog halni, és ő nem tehet semmit, hogy ezt megakadályozza. Kezdetben azt gondolta, képes lesz végigcsinálni ezt az egészet, és hogy az a feladata, hogy felvidítsa a fiú utolsó napjait. De rá kellett ébrednie, hogy nem tudja szó nélkül végignézni, ahogy a kiválasztottja meghal. Meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy megváltoztassa a sorsát. Lehet, hogy más manó beletörődne, és fellélegezne, amikor véget érne a küldetése, és visszatérhetne a megszokott hétköznapokhoz, de Jongint nem abból a fából faragták. Kyungsoo biztosan azt hiszi, hogy azért hozta ide, hogy jól kiszórakozza magát még utoljára, és először valóban ez vezérelte, aztán minden más színt kapott. Jongin szerette az állandóságot, de amikor a szeme elé tárult a táj, amit már több száz éve látott, rájött, hogy egy másik állandóságnak sokkal jobban örülne. Talán az emberek erre mondanák azt, hogy felnőtt, ugyanis már nem hozták lázba a mézeskalács hegy csúcsai, sem ez az örök körforgásban lévő vidámpark, amit az otthonának mondanak.

Santa Myeon szúrós szemmel nézett rá, amikor vázolta az ötletét, de nem tiltotta meg neki, hogy véghezvigye. Így hát Jongin térdre esett a pusztaság közepén, és hívta a karácsony szellemét, hogy másodjára is megszegje a szabályokat. A történelem során soha nem volt olyan, hogy egy manó magával hozott volna egy embert a Földről, olyan meg végképp nem fordult elő, hogy egy ekkora kaliberű dolgot kértek volna a szellemtől.

– Könyörögve kérlek, szellem, hogy gyógyítsd meg az én Kyungsoo-mat. Sosem tettem semmi kihágást, nem hibáztam, mindennel meg voltam elégedve, és mindig azon voltam, hogy a legtökéletesebb szolgálód legyek, ezért merek ezzel a kéréssel hozzád fordulni. Tudom, nem szabadna ilyet tennem, és esküszöm, soha többé nem nyitom kérésre a számat, csak ezt az egyet teljesítsd. Kyungsoo csak akkor hinne újra a karácsonyban, ha meggyógyulna, ellenkező esetben elbukom a küldetést. Tudom, egyedül kellett volna elérnem, hogy higgyen, de kérlek… – Jongin még percekig könyörgött, és már azt sem tudta, ismétli-e magát, vagy sikerül újabb gondolatokat kipréselnie magából, amivel hathatna a szellemre. A karácsony szellemét senki nem láthatta, beszélni is csak Santa Myeonnal beszélt olykor, ezért nem tudhatta, hogy figyel-e rá egyáltalán.

– Meggyógyultam, meggyógyultam! Lehet, hogy nem hiszed el, de már nem fáj semmim! – Kyungsoo Jongin nyakába vetette magát, és a manó tudta, hogy a fiú igazat mond. Ahogy azelőtt a fájdalmát, most egészségtől kicsattanó auráját érezte. A karácsony szelleme csodát tett, és ő készen állt arra, hogy az örökkévalóságon át vezekeljen ezért.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jongin nevetve, amikor Kyungsoo puszilgatni kezdte őt.

– Én már meggyógyultam, neked viszont még mindig be van gipszelve a lábad, úgyhogy szükséged van a gyógy puszikra. – Miután kihancúrozták magukat, kimerülten terültek el a földön, és Jongin szorosan magához ölelte a fiút, hogy óvja a hazájában uralkodó hidegtől. – Ugye velem jössz? – suttogta Kyungsoo, mielőtt legyőzte volna a fáradtság.

– Hát persze – válaszolta Jongin, és csak akkor engedte útjára a könnyeit, miután a fiú szemei lecsukódtak.

Jongin álmosan pislogott, amikor felébredt. Nem értette, hogy aludhatott el, hiszen amikor le szokott heveredni Sehun mellé, sosem nyomja el az álom. Sehunt keresve körbenézett, de sehol sem látta. Kisvártatva megpillantotta a testvéreit, akik éppen akkor tértek vissza a küldetésükről. Milyen kár, hogy ő nem mehetett velük, bár az arckifejezésükből ítélve, lehet, hogy jobban járt… Majd jól kifaggatja őket, hogy milyen volt emberi bőrbe bújni, és elmondja, hogy mennyire hiányoztak neki. Ők hárman ugyanis kaptak egy küldetést idén, amíg a többi manó, Jongint is beleértve, a szokásoshoz híven láthatatlanul szállították ki az ajándékokat. Mögötte unalmas napok álltak, de a többieknek biztos lesz mit mesélniük. Már alig várta, hogy hallhassa a történeteiket. Jongin csak azt nem értette, miért aludt el azután, hogy visszatért az ajándékozásból. És miért kísérti az az álom… Az az álom, ami annyira valóságosnak hatott, és az a fiú, akit mindennél jobban meg akart ismerni… 

– Mi a franc volt ez? – Ez volt Baekhyun első mondata, amikor megérkezett SM Townba. Ezt a kérdését számtalan másik követte, és rendkívül dühítette, hogy csak a töredékükre kapott elfogadható választ. Kezdetekben úgy érezte, kívülálló, hogy megzavarta azt a nagy idillt, amibe csöppent, és hogy sosem lesz képes beilleszkedni. Másnak érezte magát, és tudta, hogy a többiek is másnak tartják, amiért egy percre sem volt képes leállni. Titkon attól félt, hogy Santa Myeon meg fogja őt unni, és száműzi egy sokkal rosszabb helyre, de nem tehetett arról, hogy ilyennek teremtették. Sokszor azt gondolta magáról, hogy valami hiba csúszott a számításba, amikor „összerakták”, hiszen Minseok annyira különbözött tőle. Sosem vallotta volna be, de kisebbségi komplexusa volt, és folyton az motoszkált a fejében, hogy ennek nem lesz jó vége, előbb-utóbb túl fognak adni rajta, hiszen kinek lett volna szüksége egy hibás termékre? Változtathatott volna a viselkedésén, de azzal még unalmasabbá váltak volna az amúgy is szürke hétköznapok, ezért a karácsony szellemének kezébe adta sorsát.

Jongin érkezése még világosabbá tette számára, hogy vele van a baj. Egyrészt, szeretett volna olyan jólelkű, és mindenkinek segítő manó lenni, mint az újonc, másrészt, bosszantotta, hogy nincs senki, akivel szórakozni tudna. Minseokot néha sikerült bűnbe csábítania, és igazán remélte, hogy a kisöccsükkel sem lesz másképp, bár elég korlátoltnak tűnt ezen a téren. Szó szerint viszketni kezdett a tenyere, amikor Jongin odament Santa Myeonhoz, és mézes-mázosan felajánlotta neki a szolgálatait. Arról nem is beszélve, mekkora sokkot kapott, amikor fény derült Jongin virgács megsemmisítő hadműveletére. Minden erejével azon volt, hogy megóvjon néhányat belőlük, mert a világ virgács nélkül olyan lenne, mint SM Town nélküle: halál unalmas és kiszámítható. De sajnos Jongin elég jónak bizonyult a virgácsok elkobzásával kapcsolatban. Több trükköt is kifejlesztett erre az alkalomra, de Baekhyun azt utálta a legjobban, amikor azt mondta neki: „Nézd, érkezett egy új manó, és pontosan olyan, mint te!” Baekhyun rögtön odakapta a fejét, amerre Jongin mutogatott, a következő pillanatban pedig már egyetlen virgács sem volt a tulajdonában. Haragudott magára, hogy ezt rendre elhitte, de hát annyira szeretett volna találkozni egy hozzá hasonló manóval.

Amikor megismerte Sehunt, felcsillant a szeme, mert azt hitte, benne lelki társra lelt, de csalódnia kellett. Sehun is más volt, mint a többiek, de sajnálatos módon tőle is különbözött.

Egy valaki volt, akivel egynek érezte magát. Valaki, aki sosem okozott neki csalódást, de az a személy nem a manók népes táborát bővítette, és ez gyakran szomorúsággal járta át a szívét.

1992 karácsonyán több száz évnyi ajándékszállítás után a manók ismét lelátogattak a Földre. Baekhyun szokásához híven rosszaságon törte a fejét, amikor egy takaros ház küszöbét átlépte. Az ott lakó kislány egy hercegnő Barbie-ra vágyott, de Baekhyun egy GI Joe katonát csempészett a fájuk alá. Izgatottan várta, hogy a kislány miként fog kiakadni, hogy fog panaszosan sírni a mamájának, de ezúttal meglepetés érte. A kislány elmosolyodott, és gyors léptekkel bement az egyik szobába. Baekhyun kíváncsi volt, mit csinál a figurával, ezért lábujjhegyen utána osont. A szoba jó meleg volt, és barátságos színek uralták, ezért rögtön megtetszett neki a kis helyiség. Nem is vette észre a közepén ringatózó bölcsőt, csak a kislány kedvesen gügyögő szavai ütötték meg a fülét. Amikor a gyerek elhagyta a szobát, Baekhyun közelebb merészkedett az alacsony fekhelyhez, és szemügyre vette, mi található benne. Egy kisbaba volt, amit addig még sosem látott. Csak azoknak a gyerekeknek tudtak ajándékot vinni, akik levelet írtak Santa Myeonnak, és mivel a kisbabák még nem voltak képesek írni, nem szerepeltek a listán. Baekhyunt megbabonázta az a pici lény, aki egy magasságú lehetett vele, ellentétben azokkal a gyerekekkel, akiket addig látott. Megijedt, amikor a baba hadonászni kezdett a katonával, amit a nővére adott a kezébe, és másik játékot választott neki. Kivett a csomagok közül egy bolyhos plüss mackót, és nem érdekelte, hogy azt másnak kéne adnia. Amikor a baba kezébe helyezte a kis medvét, esküdni mert volna, hogy a pici látta őt, és érzékelte, amikor megsimogatta. Nem akarta ott hagyni, nem akart visszamenni a hazájába… Vele akart maradni, hogy vigyázhasson rá, hogy megóvja őt a nővérétől, aki miatt majdnem megsérült. De a manók nem tehettek semmit. Nem ők irányították, hova akarnak utazni, amikor eljött az idő, Santa Myeon magához rendelte őket, és az ő ereje felett nem tudtak uralkodni. Baekhyun nem tehetett mást, mint várta a következő karácsonyt, amire már gondosan felkészült. Újra mackót akart adni a kicsinek, de ezúttal alapos válogatás eredményeként lelt rá a szerinte megfelelő darabra. Manó szíve hevesebben kezdett verni, amikor végignézte, milyen örömmel szorítja magához a játékot a gyermek. Az utolsó pillanatig mellette volt, és számára érthetetlen módon fájdalom töltötte el, amikor az egyik percben még a baba kacagását hallgatta, a másikban pedig a havas pusztán landolt. Sosem érezte úgy, hogy SM Town a hazája lenne, de ezek után még borúsabb gondolatok gyötörték, ha eszébe jutott, hogy itt kell sínylődnie az örökkévalóságon át.

Baekhyun megváltozott. Sokszor hallgatott az emlékeibe mélyedve, és már nem azt tartotta fontosnak az ajándékozás során, hogy minél több csomagot cseréljen össze. Hagyta, hogy a többiek végezzék a munkát, amiben neki is ki kellett volna vennie a részét, és minden idejét a gyermek mellett töltötte.

Teltek az évek, és a gyermek egyre csak nőtt. Baekhyun nem értette, hogy miért lesz mindig nagyobb, amikor ő ugyanolyan pici, mint az első napon, amikor világra jött. Hosszúra nyúlt estéken át faggatta Santa Myeont, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok a Földön, és a főnöke szívesen válaszolgatott neki, mert addig legalább a nosztalgia édes érzetébe merülhetett. Minél nagyobb lett, a gyermek listáján annál cifrább kívánságok jelentek meg, amiket Baekhyun szó nélkül teljesített, de a soron következő macit egyszer sem felejtette el.

Mérges volt, amikor Santa Myeon bejelentette azt a küldetés mizériát, mert a feladatra kellett koncentrálnia, ahelyett, hogy a fiú nyomában lehetett volna. Egy egész hónapot maradhatott a Földön, ráadásul emberi testben, mégis valamilyen agyament dologgal kellett foglalkoznia, ami teljesen hidegen hagyta. Háborgását tetézte, hogy Santa Myeon azt mondta neki, meg kell szerettetnie a zenét a kiválasztottjával, és mindezt úgy, hogy neki kell megtanítania zongorázni. Mégis hogy lenne ez kivitelezhető, amikor életében nem látott még zongorát, nemhogy játszani tudott volna rajta! Mégis követte vezetője utasítását, miszerint figyelje a jeleket maga körül, és engedte, hogy a lábai egy iskolába vigyék, azon belül is egy elhagyatott terembe, aminek a közepén egy poros tárgy árválkodott. Ez egy zongora… Baekhyun egyszerűen tudta, hogy a fekete és fehér billentyűk egy olyan hangszerhez tartoznak, amit keresett, és már a látványától izgalomba jött. Amikor megszólaltatta az első hangot, egy ősi érzés kerítette hatalmába, mintha valami láthatatlan erő azt súgta volna neki, hogy erre született. Ujjai életre keltek, és olyan sebesen száguldoztak a hangszeren, mintha születésétől fogva naponta több órát gyakorolt volna. Nem híres zeneszerzők műveit játszotta, és kottára sem volt szüksége. A fejében egyre több dallam és melódia kavargott, amit nem győzött az ujjaiba vezetni. Teljesen belefeledkezett a komponálásba, átadta magát annak a csodának, amihez hasonlót még sosem tapasztalt. Eggyé akart válni a zenével, és általa kifejezni, hogy mennyire hálás azért, amiért részesülhetett benne, még ha csak egy tűnő ideig is.

Amikor úgy döntött, haza kéne mennie, mert a többiek aggódni fognak érte, ha túl sokáig marad távol, egy alakot fedezett fel az ajtóban, aki őt bámulta. A szíve nagyot dobbant, amikor a fiú szemébe nézett, aki titokban hallgatta játékát. Ő Chanyeol… Bár egy év alatt még nagyobbra nőtt, és az öltözködése is elég furán hatott, Baekhyun biztos volt benne, hogy az a fiú áll előtte, akit évekkel ezelőtt még a karjában tartott. Akinek látta az első lépéseit, hallotta első szavait, és aki az ő plüss mackóját szorongatta, amikor könnyek mardosták a szemét. Abban szintén biztos volt, hogy Chanyeol az ő kiválasztottja, pedig ebben reménykedni sem mert. Azt hitte, Santa Myeon haragszik rá a folytonos kihágásai miatt, erre a legszebb ajándékot adja neki, amiről valaha álmodhatott: egy teljes hónapot Chanyeollal úgy, hogy tényleg látja, tényleg hallja őt. Már nemcsak egyoldalú lesz a kapcsolatuk, a fiú is tudomást szerez a létezéséről, és Baekhyunnak annyi mondanivalója volt a számára. Chanyeol azonban ahelyett, hogy bemutatkozott volna neki, sarkon fordult, és meg sem állt a kapuig.

Baekhyun kínkeserves napokat élt át, mert az idő telt, ő viszont nem tudott hatni Chanyeolra. Minden alkalommal ugyanaz a jelenet játszódott végig köztük: Baekhyun nagy beleéléssel zongorázott, ami odavonzotta Chanyeolt, de aki csak addig maradt ott, amíg Baekhyun fel nem fedezte, hogy ott tartózkodik. Baekhyun nem tudta, mi tévő legyen. Üljön be valamelyik órára, és tegyen úgy, mintha egy lenne a diákok közül? De mi arra a garancia, hogy akkor Chanyeol számba venné őt? Elhatározta, hogy nem engedi, hogy a fiú szó nélkül faképnél hagyja a következő találkozáskor. Chanyeol a szokásos menetrend szerint megfordult, amint Baekhyun ránézett, de ezúttal követte őt. Chanyeol megmagyarázhatatlan módon úgy futott, mintha az ördög kergetné, ezért Baekhyun attól félt, hogy szem elől fogja veszíteni. Annak ellenére, hogy emberi bőrbe bújhatott, az ő teste még mindig kisebb volt, mint a másiké, ahogy a lábai is rövidebbek voltak, így nehéz volt tartania a lépést. Az egyik lépcsőfokot el is hibázta, minek következtében vészesen megingott, majd elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett. Szerencsére nem állt magasabban, amikor elesett, de így is jó pár lépcsőfokot gurult, és a végén fájdalmasan nyekkent. Hallott autóbalesetekről, golyó okozta sebekről, amik nyilván jobban fájtak, de neki még ez is sok volt, hiszen manó élete során védve volt az ilyesfajta érzetektől. Felfokozottan érzékelte a lábába nyilalló kínt, amitől sírni támadt kedve.

– Jézusom, ne haragudj! Ez miattam történt! – A fiú, akit üldözött, visszarohant, és a karjába vette. A hangja is mélyült egy év alatt, gondolta Baekhyun, miközben képtelen volt levenni róla a szemét. Évekkel ezelőtt ő cirógatta gyengéden az arcát, ő takargatta be este, amikor kimerült a nagy játszás után… Hihetetlen volt számára, hogy most Chanyeol néz rá gyengédséggel a szemében, és a fájdalom, ami addig gyötörte, egy-kettőre semmivé foszlott érintése nyomán. Amikor azonban lepillantott, észrevette, hogy egy vékony csíkban vér folydogál a térdéből, amitől felfordult a gyomra. Sosem látott még vért, a test, amiben volt, mégis reagált a szörnyű látványra. A szájára tapasztotta a kezét, és lehunyta a szemét, hátha attól jobb lesz, de nem bírta visszatartani az öklendezést. Kibontakozott Chanyeol öleléséből, és fájó kezére nézett, amit csúnya horzsolások tarkítottak. Iszonyú szánalmasnak érezte magát, és szégyellte, hogy Chanyeol ilyen állapotban látja. Könnyek lepték el az arcát, de nem a fájdalom, hanem a megsemmisítő érzés miatt, és fel akart állni, hogy minél messzebb kerüljön tőle. A lábai azonban elárulták, és rongybabaként csuklott volna össze, ha Chanyeol nem kapta volna el. – Hazaviszlek, és ellátom a sebeid – közölte a kiválasztottja, és ellentmondást nem tűrve elindult az otthona felé. Végig lassan haladt, másodpercenként ellenőrizve, hogy Baekhyun nem túl sápadt-e, nem sántít-e nagyon, és ez a kedvesség valamiért még több könnycseppet csalt a manó szemébe. Chanyeol közben végigbeszélte az utat. Baekhyunt igazán érdekelte a mondanivalója, de az, hogy olyan közel lehetett a fiúhoz, megnehezítette a koncentrálást, ezért remélte, hogy lesz még alkalma hallani a történeteit.

Amikor belépett a házba, megannyi ismerős dolog fogadta. Pontosan ismerte Chanyeol szobájának minden szegletét, egy valódi térkép vésődött a fejébe az évek során. Otthonosan mozgott a falak közt, ami fel is tűnt a másik fiúnak, de nem tette szóvá. Chanyeol lefertőtlenítette a sebeket, ami borzasztóan csípett, de Baekhyun egy hang nélkül tűrte, mert nem akart még nagyobb lúzer szerepében tetszelegni. Aztán a fiú forró teát hozott neki, és amíg várta, hogy visszaérjen, meghatottan nézett végig a mackó seregen, ami Chanyeol ágyát borította. Pontosan emlékezett a korcsolyázó jegesmedvére, amit a negyedik karácsonyra adott neki, az ásítozó koalára, amit két évvel később kapott, vagy a vastag bundájú kövér macira, amit éppen tavaly csempészett a fájuk alá. Chanyeol magáénak tudhatta a legmenőbb videojátékokat, a legklasszabb sport felszereléseket, ezért megtehette volna, hogy figyelmen kívül hagyja a plüssállatokat, hiszen már nagyfiú volt, és az, hogy ilyen féltőn óvta őket, boldogsággal töltötte el Baekhyunt. Mintha így egy kis darab belőle mindig a fiúval lett volna.

– Öööööö, hát… biztosan elég gáznak tartod, hogy tizennégy éves korom ellenére plüssökkel alszom, de valamiért annyira kötődöm hozzájuk. Ha szomorú vagyok, rögtön a szobámba rohanok, és a mackók közé vetem magam… Elég ciki, ugye? – Baekhyun el akarta mondani, hogy egyáltalán nem tartja cikinek a dolgot, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Minden igyekezetével azon volt, hogy biztosítsa Chanyeolt arról, hogy mennyire örül annak, hogy ennyire megbecsüli az ajándékait, és hogy megköszönje, amiért segített neki a zakózása után, de egy szót sem bírt kinyögni. Ő, akinek alap járaton be sem állt a szája, ő, aki nem értette azokat, akik keveset beszélnek, most ott ült megkukulva, ráadásul annak a fiúnak a társaságában, akivel időtlen idők óta meg akart ismerkedni. Chanyeol megkérdezte tőle, hogy hallja-e, amit mond, mire bólintott. Később az után érdeklődött, hogy néma-e, Baekhyun pedig bőszen megrázta a fejét. Akkor Chanyeol egy papírt helyezett elé, ami miatt Baekhyun ismét megsemmisülve érezte magát. Nem tudott sem beszélni, sem írni, és ez annyira frusztrálta, hogy lecsapta a bögréjét az asztalkára, leszaladt a lépcsőkön, és meg sem állt hazáig.

– A rohadt életbe! Ti el tudjátok ezt hinni? Nem tudtam megszólalni, értitek?

– Milyen szerencsés az a gyerek, amiért nem kellett hallania az örökös locsogásodat. Cserélnék vele legalább egy napra – kuncogott Sehun, akinek érdekes módon a Földön jobb kedve volt. Baekhyun fel-alá járkált a lakásukban, és arra várt, hogy Minseok adjon magyarázatot a történtekre, de ő is tanácstalanul ingatta a fejét. Igazság szerint Baekhyun azt hitte, hogy a karácsony szelleme örökre megfosztotta a hangjától, mivel már ő is unta a szájmenését, de amint belépett átmeneti otthonukba, csak úgy ömlöttek belőle a szavak.

Másnap Baekhyun elment Chanyeol iskolájába, mert a zongorázással akarta levezetni a feszültségét. Annyira fel volt dúlva, hogy számításba sem vette, hogy a fiú az órái után ugyanúgy belopózhat hallgatni őt, mint eddig, sőt, ezúttal nem rohant el, amikor észrevette, hanem mosolyogva mellélépett. Baekhyun azt akarta kérdezni tőle, hogy lenne-e kedve zongorázni tanulni, de a hangja ismét cserbenhagyta.

– Engem nem zavar, hogy nem tudsz beszélni. Fantasztikusan játszol, tudtad? Nem igazán érdekel a komolyzene, de… ahogy te játszol, az egyszerűen lenyűgöz. Megtanítanál valami könnyűre? – Baekhyun nem ismerte a kottát, nem tudta, hogy nevezik a hangokat, az ujjai maguktól tévedtek arra a billentyűre, amelyikre kellett. Ezt mégis hogy magyarázhatná el, főleg úgy, hogy beszélni sem tud? Homlok ráncolva meredt maga elé, majd azt mutatta Chanyeolnak, hogy helyezze a kezét az övére. Amikor ez megtörtént, visszavonulót akart fújni, mert a fiú érintése teljesen megbénította. Az ujjai ügyetlenné váltak, a szíve pedig hangosabban dörömbölt a zongoránál. Egyik része el akart távolodni Chanyeoltól, mert akkor meg tudta volna mutatni neki a zsenialitását, másik része azonban azt szerette volna, hogy örökké ebben a pózban maradjanak. Kicsit összeszedte magát, és végre sikerült jobb teljesítményt nyújtania. Öröm volt Chanyeolt tanítani, mert nagyon fogékony volt. Kérdés nélkül leutánozta, amit a tanára lejátszott, és ha vétett is hibát, nem kellett rá felhívni a figyelmét, rögtön korrigálta magát.

Baekhyun a napok múlásával kezdett beletörődni abba, hogy nem tud másképp kommunikálni a fiúval csak mutogatás útján. Néha úgy érezte, nem is bánja, mert Chanyeol szintén rengeteget tudott beszélni, ő pedig szerette hallgatni. Ha nem lett volna némaságba kényszerítve, biztosan párszor a szavába vágott volna, így viszont zavartalanul tudhatott meg minél több részletet a fiú életéből, amivel sosem tudott betelni. A délutánok először csak zongorázással teltek, majd Chanyeol elhívta őt magukhoz, és órákon át mesélt neki. Bemutatta az anyukáját és a nővérét, akiknél kedvesebb nőkkel Baekhyun soha nem találkozott, és ha lehetett volna anyukája, akkor Park asszonyt szerette volna annak. Minden alkalommal finomságokkal halmozta el őt, Yoora pedig a gyerekkorukból idézett fel emlékeket, amit Baekhyun imádott, mert ő csak karácsony napján láthatta Chanyeolt, a többi napon a távolinál is távolabb volt tőle. Baekhyun kezdett megfeledkezni a határidőről, ami a visszatérését jelezte, és egyre inkább családként tekintett Parkékra. Egyedül azt furcsállta, hogy Chanyeol apukáját sosem látta, pedig egy évvel ezelőtt még kacagva Play Statiönozött a fiával. Most viszont már vele játszott, és Baekhyun először életében hagyta, hogy valaki más nyerjen helyette. A PS-ben ugyanolyan zseninek számított, mint a zongorázás terén, de erről Chanyeolnak nem kellett tudnia. Baekhyunt elbűvölte, amikor Chanyeol játékosa a kapuba talált, mert a fiú magából kikelve kurjongatott, még az anyukájának is elújságolta, olyan büszke volt magára, de az volt a legjobb, amikor nagy örömében Baekhyun nyakába ugrott. Volt egy-két nap, amikor Chanyeol köddé vált, és Baekhyunnak fogalma sem volt arról, hogy ilyenkor merre járhat. Azokban az órákban elhagyatottnak érezte magát, és nem tudta, mihez kezdjen; annyira a fiú hatása alá került, hogy nélküle semmit nem értek a Földön töltött pillanatok. Ráadásul Sehunon kívül a többiek sem gyakran tartózkodtak otthon, ő meg bele volt bolondulva a minél véresebb filmekbe, amikből Baekhyun egy fél percre sem volt kíváncsi.

– Tudod, hogy mit szokás a fagyöngy alatt csinálni? – kérdezte Chanyeol egy hideg estén, amikor hazakísérte Baekhyunt. A manó úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna a válaszon, végül megrázta a fejét. – Hát csókolózni. Itt most nincs fagyöngy, de… én simán ide tudok képzelni egy csomót… – Chanyeol mosolyogva az égre nézett, mintha tényleg látná azt a valamit, majd kérdőn Baekhyunra pillantott. A manó félénken bólintott, bár nem tudta, mire helyesel, de úgy vélte, Chanyeol nem akarhat neki semmi rosszat. A fiú közelebb lépett hozzá, és hideg kezét az arcára helyezte. Baekhyun olyan zavarba jött, amikor meglátta Chanyeol ragyogó szemeit pár centire az övétől, hogy inkább becsukta a sajátját. Ajkak érintését érezte az arcán, amik meglepően melegnek hatottak, és amik egyre közelebb araszoltak a szájához. Amikor az ajkak az övéhez értek, megint lebénult, de most teljes testét uralma alá vonta a mozdulatlanság. Chanyeol nem húzódott vissza, apró puszikat hintett a szájára, és abban reménykedett, hogy a fiú felenged, de az továbbra is bábuvá meredve állt.

– Mi a franc volt ez? – kiáltotta Baekhyun levegő után kapkodva.

– Ha tudtam volna, hogy ezzel szóra bírlak, már rég megtettem volna – vigyorgott Chanyeol, és a karjába vonta a fiút. Nem akarta újra lerohanni, csak szorosan ölelte, hogy ne fázzon.

– Ezt… nem szabad… – suttogta Baekhyun remegő hangon, és könnyekben tört ki.

– Azért mert fiú vagyok, ugye? – kérdezte Chanyeol csalódottan. Baekhyun a mellkasába fúrta a fejét, és magában átkozódott, amiért nem tud értelmes választ adni a másiknak. Nem, azért mert én manó vagyok, és az eredeti formámban biztos nem tetszenék neked. Mellesleg nemsokára el kell húznom innen, és soha többé nem találkozhatunk… Baekhyun halálra rémült, amikor egy fülsüketítő zaj kirántotta az önsajnálatból. A következő percben Chanyeol a földre rántotta, és egész testében ránehezedett. Baekhyun arra gondolt, hogy ha manó formájában telepedett volna rá a fiú, már nem is élne, de így sem volt kellemesnek mondható a pozíció. Közben folyamatos durranó hangokat hallott, és amikor jobban összpontosított, rájött, hogy ezt szokta hallani Sehun kedvenc filmjeiben. Lőnek! Atyaég, sorozatlövést adnak le! Chanyeol azért feküdt rám, mert a saját testével akar megvédeni… De ha ő meghal…

Egy kéz durván talpra rántotta őket, és egy pisztoly csövével találták szembe magukat. Santa Myeon azt mondta, óvakodjunk azoktól az emberektől, akiknek fegyverük van…

– Engedd el! Neki nincs semmi köze ehhez az egészhez! – Chanyeol hangja ridegen és érzelemmentesen csengett, amitől Baekhyun megijedt, mert annyira távol állt a fiú valódi énjétől. A fegyveres férfi mögött még többen sorakoztak fel, és mindannyian fenyegetően néztek rájuk. A vezér gonoszkás vigyorra húzta a száját, és úgy tűnt, senkit sem fog elengedni. Chanyeol egy mozdulattal kiütötte a pisztolyt a férfi kezéből, és ráfogta, miközben Baekhyunhoz intézte szavait: – Tűnj el innen! És ne keress többet! Mire vársz, fuss már!

Chanyeol hangja elcsuklott a mondat végén, ezért meglökte a manót, hogy így adjon nyomatékot a mondanivalójának. Baekhyun majdnem elesett, mivel a döbbenettől mozdulni sem bírt, ráadásul esze ágában sem volt otthagyni Chanyeolt a veszély kellős közepén. Farkasszemet nézett a fiúval, aki ezúttal könyörgőn szólt hozzá, nem parancsolóan: – Engem nem fognak bántani, de ha itt maradsz, bajba kerülök. Kérlek… kérlek, menj el… – Baekhyun szíve darabokra tört, de engedelmeskedett a kétségbeesett fiú kérésének. Amikor hazaért, lerogyott a nappali közepén, és átadta magát a kínzó bánatnak, aminek ellenállt, amíg az utcákon téblábolt. A többiek riadtan gyűltek köré, mert még sosem látták ilyen sebezhetőnek, és még Sehun is aggodalmasan nyúlt a keze után. Baekhyun semmit sem mondott, társai pont ezért tudták, hogy nagy a baj. Amikor a kicsik szeme már majd’ leragadt, Minseok ágyba parancsolta őket, de ő a testvérével maradt. Baekhyun a bátyja vállára hajtotta a fejét, és amikor végre megszólalt, nem az ijesztő, hanem az édes emlékekkel kezdte.

– Chanyeol megcsókolt – mondta álmodozva, mire Minseok izmai görcsbe rándultak.

– Az… az mit jelent? – Baekhyun elmondta, hogy a kiválasztottja a szájára nyomta az övét, ami csodálatos volt, de ettől függetlenül azt nem tudták, hogy mi a dolog jelentősége. Baekhyun berontott az öccsei szobájába, és kirángatta Sehunt az ágyból, mert szüksége volt rá, hogy kiderítse, mit csinált vele Chanyeol. Sehun volt az egyetlen közülük, aki olvasni tudott, de olyan kómás volt, hogy fél órába telt, amíg valamennyire össze tudta szedni magát.

– Csókolózni azok szoktak, akik szerelmesek egymásba… Na jó, és mi az a szerelem? – nyafogott Sehun, aki valójában tudta a választ a sok filmből, amit naponta megnézett, de a fáradtságtól nem fogott az agya. Baekhyun nem nyugodott meg, addig kutatott, amíg minden világossá nem vált számára. Egyszer csak azt vette észre, hogy Minseok teljesen elfehéredik, majd hanyatt-homlok a fürdőszobába rohan, aminek az ajtaját magára zárja. Biztosan undorodik attól, hogy egy fiúval csókolóztam. Vagy… – Hyung! Téged is meg akart csókolni a kiválasztottad? – Semmi válasz. Nem elég, hogy ő ki van borulva, sikerült a legnyugodtabb, legmegfontoltabb testvérét is kiakasztania… Bravó!

Másnap Baekhyun dühös billentyűcsapkodásra lett figyelmes, amikor a zongoraterem felé tartott. Muszáj volt odamennie, ki akarta magából adni a feszültséget, és arra az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha belemerül a zene felszabadító hullámaiba. Azt hitte, Chanyeol messzire el fogja kerülni a helyiséget, ehhez képest ott ült a hangszer előtt, és teljes erejéből püfölte szegényt. Baekhyun mögé lépett, és hátulról átölelve a kezére simította az övét. Most az ő keze volt felül, hogy gyengéd simogatással megpróbálja lenyugtatni a fiú háborgó lelkét.

– Nézz rám, Chanyeol! Itt sincs fagyöngy, de… a fantáziám határtalan… – Baekhyun letérdelt a fiú elé, és az arcára simította a kezét, ahogy ő tette előző nap. Lassan kezdte kóstolgatni az ajkait, és most, hogy olvasás szintjén mindent tudott a csókolózás művészetéről, készen állt arra, hogy a gyakorlatban is végigcsinálja. Mert biztos volt benne, hogy szerelmes a fiúba.

– Apám elhagyott minket tavaly karácsony másnapján – kezdte halkan Chanyeol, miközben Baekhyun tincseit csavargatta az ágyán fekve. – Kifordultam önmagamból, és odacsapódtam egy bandához, akiknek mindenféle kétes ügyletei vannak. Amikor megismertelek, ki akartam szállni, de nem hagyják… Azért mondtam, hogy ne találkozzunk többet, mert nem akarom, hogy bajod essen. – Baekhyun biztosította a fiút, hogy tud magára vigyázni, és megkérte, hogy ne lökje el magától. Chanyeol beleegyezett, bár jobban féltette a barátját, mint saját magát. Amióta először hallotta zongorázni, a srác magához bilincselte. Nem zavarta, amíg nem beszélt, de a hangja ugyanolyan letaglózón hatott rá, főleg amikor néha énekelt a játéka mellé. Baekhyun lett az utolsó mentsvára, a kéz, amibe belekapaszkodhatott, amikor már majdnem a bánat tengerének fenekére süllyedt. Borzalmasan hiányzott neki az apja, mivel addig elválaszthatatlanok voltak. Nem értette, mi történt egyik napról a másikra, de nem érdekelték a válaszok, és többé az apja sem érdekelte. Baekhyun boldogságot csempészett az életébe, amiért örökre hálás lesz neki, és azt is tudta, hogy ő nem lesz olyan, mint az apja. Annak ellenére, hogy még csak tizennégy volt, egész életét Baekhyun oldalán képzelte el.

Baekhyun másnap felkereste Chanyeol apját, és elmondta neki, mibe keveredett a fia. A férfi megrendült a hallottakon, és azon nyomban cselekedett. Elment a bandához, megfenyegette őket, sőt, a vezér lábába lőtt figyelmeztetésképpen. Baekhyun megrémült, de valami azt súgta neki, hogy szükség volt erre a lépésre, mert ennek hatására akkora félelem jelent meg a gaztevők szemében, ami Chanyeol szabadon engedéséről árulkodott.

– Hiszel már a karácsonyban? – kérdezte Baekhyun, és csak a kérdés idejére volt hajlandó felfüggeszteni a csókolózást. Ketten voltak az egész házban, mert Park asszony ételt osztogatott a szegényeknek, Yoora pedig elment az apjához, ami miatt Chanyeol teljesen kiakadt. De Baekhyun mindent fagyöngybe borított, és közölte Chanyeollal, hogy ezért kénytelen lesz a ház összes pontján csókokkal elhalmozni őt. Chanyeol azt hitte, bele fog pusztulni az apja hiányába karácsonykor, de végül a legboldogabb ünnepet könyvelhette el.

– Én benned hiszek. És mivel te a karácsonyom része vagy, igen, hiszek a karácsonyban! Kicsi manóm… – Baekhyun összerezzent a megszólítás hallatán. Nem jöhetett rá a titkomra!

– Miért neveztél így? – kérdezte szégyenlősen, és nem mert a barátja szemébe nézni.

– Ha nem tetszik, macikámnak is hívhatlak. Úgyis olyan vagy, mint egy ölelgetnivaló plüss mackó. – Chanyeol a földre birkózta őt, és addig csatáztak, amíg kimerülten el nem aludtak egymás karjaiban a fa alatt. Mielőtt elaludt volna, Baekhyun eldöntötte, hogy nem fog hazatérni. Mindig is kilógott a sorból, sosem találta a helyét a szülőföldjén, és SM Townban amúgy is több száz manó élt. Kinek hiányozna pont ő? És az ajándékokat is ki tudják szállítani nélküle. Zongorázni akart, Chanyeol mellett lenni egész évben, finomságokkal teletömni a hasát… Mindent akart, amit a Földön eddig megtapasztalt, és azt is, amit még nem. Otthon burkoltan elbúcsúzott a testvéreitől; Sehun nem is bírta túl sokáig a nagy ölelgetést, mert ők voltak az egyedüliek, akik hiányozni fognak neki az új életében.

– Mi a franc volt ez? – nyöszörögte Baekhyun a levegőt markolászva. Már nem forró karok ölelték, a hideg havon feküdt, ami fagyosabbnak hatott, mint valaha. Nem érezte Chanyeol illatát, sem az anyukája főztjének aromáit. Nem akarta kinyitni a szemét, de anélkül is tudta, hol van, hogy körülnézett volna. Hogy lehetett annyira ostoba, hogy azt hitte, ő dönthet a sorsa felett? Ha lett volna beleszólása, már rég a Föld mellett döntött volna, de ő egy szolga volt. Egy szolga, akit még a halál sem szabadíthat fel, mert örök időkig arra lett kárhoztatva, hogy annak a csodás egy hónapnak az emlék morzsáin éljen, amivel megajándékozták? Ajándék? Mégis miféle ajándék ez? Hirtelen irigység fogta el, hiszen azok a manók jobban jártak, akiket nem küldtek le a Földre emberi testben. Baekhyun egyszeriben mindent meggyűlölt maga körül, pedig a gyűlölet tiltott fogalom volt SM Townban. Gyűlölte a fehér színt, ami végeláthatatlanul uralta a tájat, azt, hogy nincsenek fájdalomcsillapítók vagy altatók vagy alkohol, amivel napokra kiüthetné magát, hogy a testvérei szemében is könnyeket lát… De a legjobban Santa Myeont gyűlölte, aki csak azért, mert ő sem lehetett boldog, a manóit is végtelen magányra és szomorúságra kényszerítette.

Santa Myeon fejét vakargatva nézett végig a díszes kis társaságon, amit maga elé hívatott. Nem tudta eldönteni, hogy a jelöltek, akiket kiválasztott, valóban megfelelő alanyok lesznek-e annak a fontos küldetésnek az elvégzésére, amit kiosztott számukra. Egy csepp féltékenységet érzett, hiszen ezek a kölykök eljuthatnak arra a helyre, ahol ő már nagyon rég nem járt, és ahova több száz év távlatában is vágyott. Egy idő után beletörődött a sorsába, rájött, hogy nem változtathat a helyzetén, de most, hogy közeleg a többiek utazásának időpontja, felszakadtak régi sebei.

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy kisfiú, akinek jó élete volt, mégsem becsülte meg azt. Folyton rosszaságokon járt az esze, azt élvezte, ha kigúnyolhatott másokat, és nem törődött azzal, amikor könnycseppek jelentek meg az „áldozatai” szemében. Utálta a karácsonyt, legszívesebben akkor is végigszívatott volna mindenkit, és nagyon mérges volt, hogy azon a napon vissza kellett fognia magát. Nem várta az ajándékokat, nem énekelt karácsonyi dalokat a testvéreivel, és fintorgott, amikor az anyukája feltálalta az ünnepi vacsorát. Végig ott forrongott benne a düh, amiért a négy fal között kellett lennie, és jó kisfiúnak kellett tettetnie magát.

Eljött azonban az az idő, amikor a karácsony szelleme nem tűrhette tovább, amit az a szemtelen gyerek művelt, ezért úgy gondolta, megleckézteti őt. Be akarta neki bizonyítani, hogy a karácsony igenis egy fontos dolog, ezért elvitte magával egy olyan helyre, ahol addig még egy ember sem járt. A fiú nagyon megijedt, és könyörgött, hogy engedje vissza őt a Földre, de a szellem nem foglalkozott vele. Elhatározta, hogy kinevezi őt egy olyan valakivé, aki szebbé teheti a gyerekek számára ezt az ünnepet. Halhatatlan erővel ruházta fel, hogy örökké az emberek szolgálatában álljon, ami először tetszett a fiúnak, de később ráébredt, hogy ez inkább átoknak fogható fel, mint áldásnak. Utálta a magányosan töltött napokat, a sok havat, ami véget nem érően borította be a tájat, a szellemet, aki csak akkor bukkant fel, ha régi énjéhez hasonlatosan gúnyolódni akart rajta…

Az emberi időszámítást nézve talán száz év is eltelhetett, amikor a karácsony szelleme elkezdte sajnálni Santa Myeont. Abban az esztendőben  neki is adott egy ajándékot, ami nagyon meglepte, hiszen mindenre számított, csak kedves gesztusra nem.

Azt a napot jól az emlékezetébe véste Santa Myeon. Épp a hófödte hegycsúcsot bámulta, miközben a régi időket idézte fel magában, mert hát mi mást tehetett volna? Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a semmiből a lába elé pottyant egy kicsi lény, amiről az jutott eszébe, hogy úgy néz ki, mint egy manó, amit a mesékből ismert. Apró volt, hegyes fülei az ég felé meredeztek, és még az elmaradhatatlan sipka sem hiányzott a fejéről. A manó álmosan pislogott körbe, látszott rajta, hogy nem érti, mi történik. Félénken lépkedett a ropogós hóban, és óvatossággal szemében fürkészte a fölé magasodó alakot. Santa Myeon biztosra vette, hogy nem tud beszélni, mégis tett egy próbát, és örömmel fogadta, amikor a kis lény visszaválaszolt neki. A szívét melegség járta át, mert ez azt jelentette, hogy vége az egyedül átvészelt, némaságba burkolózott napoknak, és bár nem szívesen tette, de köszönetet mondott a szellemnek a legszebb ajándékért, amiről álmodni sem mert.

Santa Myeon úgy érezte magát, mint egy keresztapa, meg akarta óvni a jövevényt, jó életet akart biztosítani neki, és természetesen név nélkül sem hagyhatta őt. A kis manó a Minseok nevet kapta, mert emlékeztette egy fiúra az iskolájából, akit így hívtak, és akivel szintén rosszul bánt. Megfogadta, hogy jóváteszi a bűneit, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy az ő manója legyen a legboldogabb a világon.

Néhány év múlva azonban még nagyobb meglepetés érte. Egy újabb manó landolt a lábai előtt, de ő teljesen más volt, mint Minseok. Ahogy földet ért, rögtön kérdezősködni kezdett, be sem állt a szája, ami azóta sem változott. Igazság szerint Santa Myeont idegesítette az új manó érkezése, mert nagyon jól érezte magát Minseok társaságában. Megvolt a napi rutinjuk, ami csendes beszélgetésből, kis hó csatázásból, és sok éneklésből állt. Igen, mert felfedezték, hogy mindketten imádják a zenét, és boldogan hódoltak a szenvedélyüknek nap, mint nap. Az újonc viszont tett arról, hogy minden megváltozzon nyugodt életükben. Egyfolytában mondta a magáét, és nem érdekelte, hogy senkit nem izgat a mondanivalója. A másik kettő már abba is belefáradt, hogy végignézték a pörgését, mert egy percre sem állt le, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, ami elromlott, és ezért kikapcsolni már nem lehetett. Az új manót Minseok nevezte el Baekhyunnak; nem mintha hallgatott volna a nevére, vagy a szép szóra.

Baekhyun Minseoknak is sok fejfájást okozott örökös csínytevéseivel. Egyik legkedveltebb szórakozása az volt, hogy amikor eljöttek az ünnepek, és nekik le kellett szállítaniuk az ajándékokat a Földre, összecserélte a játékokat, és a fiúknak csilli-villi Barbie babákat, a lányoknak meg ultra modern kis autókat szervírozott. Jót mulatott, amikor a fiúk szörnyülködve vágták a falhoz a babákat, a lányok pedig sírva rohantak az anyukájukhoz magyarázatért, akik össze-vissza dadogtak, ami szintén vicces volt. Minseok azon igyekezett, hogy minél több elcserélt ajándékot a helyes címre juttasson, de néha kifutott az időből, és ilyenkor nagy lelkiismeret-furdalás gyötörte. A verseny azonban az ő ereibe is adrenalint pumpált, és a végén kihívta Baekhyunt egy párbajra. Ha ő nyer, akkor Baekhyun egy teljes napig nem szólalhat meg, aminél nagyobb büntetést még a karácsony szelleme sem találhatott volna ki számára. Ha Baekhyun győz, akkor Minseok vele tart a randalírozásban egy este erejéig. Hol egyik, hol másik manó vesztett, de Baekhyunt jobban megviselték a szótlanságba kényszerített napok. Minseok rájött, hogy néha élvezi, ha rosszalkodhat kicsit, ezért nem bánta, ha többször volt a vesztes oldalon.

Kis idő múlva megérkezett Jongin, akit nem sokkal később Sehun követett. A két manó tűz és víz volt, bár Sehun mindenkitől különbözött. Morcos volt, sosem hagyta el egy nevetés sem a száját; a törpék közt a Morgó névvel illették volna. Lusta is volt, úgyhogy nem sok hasznát látták a többiek, amikor beköszöntött a karácsony, bár Baekhyun gonoszkodásait gyakran támogatta. Sokat aludt, pedig a manóknak valójában nem is lett volna szükségük a pihenésre, de úgy tűnt, ő mindenben elüt az elődjeitől. Alig beszélt, Baekhyun ezt a tulajdonságát értette a legkevésbé. A manók rengeteget játszottak, amibe olykor Santa Myeon is beszállt, de Sehun a legtávolabbi pontra menekült a móka helyszínétől.

Jongin minden percben az idősebbek kívánságait leste. Ő volt az első, aki jelentkezett, ha valakinek segítségre volt szüksége, bájával levette a lábáról testvéreit, és boldogság fogta el, ha másokat boldognak látott. Épp ezért eltörölte a virgács fogalmát. Nem érdekelte, hogy vannak rossz gyerekek, fogta a virgácsokat, és tűzbe hajította őket, amint a Földre ért. A gazdagabb gyerekek listáján több ajándék is szerepelt, és azokból nyúlt le párat. Nem jogos a kiakadása annak a kölyöknek, aki négy játék helyett csak hármat kap! Elbűvölve nézte az ablaküvegre tapadva, amikor a rosszcsontok megszeppenve álldogáltak a fenyőfa előtt attól félve, hogy számukra semmi nincs alatta. Mindent beragyogott a mosolyuk, amikor felfedezték az odacsempészett csomagot, és akkor is örömmel fogadták, ha nem pont arra a játékszerre vágytak. Jongint továbbá az általa szállított ajándékok is lenyűgözték, így miután a gyerekek álomra hajtották a fejüket, ő órákig játszott a piros kis mozdonnyal vagy az ugató, bukfencező kiskutyával. Egyszer majdnem lekéste a visszaindulást, annyira ámulatba ejtette egy DVD, amin szédítő tánclépéseket kellett leutánozni.

– Ez egy komoly küldetés, úgyhogy kérlek, Baekhyun, ne csinálj belőle viccet, Sehun, te pedig próbálj meg pozitívan állni hozzá – kezdte Santa Myeon felvezetni a dolgot. – El kell érnetek, hogy az a négy fiú, akiket kijelöltem számotokra, újra higgyen a karácsony csodájában. Készüljetek fel, problémás kölykök, de bízom bennetek. Eddig minden alkalommal, amikor lelátogattatok a Földre, láthatatlanul jelentetek meg, most azonban az ott tartózkodásotok idejére emberi bőrbe fogtok bújni. Beszélgetnetek kell velük, hatni rájuk, és minderre egy hónap áll a rendelkezésetekre. Amint elmúlik a karácsony, vissza kell jönnötök ide, és ott folytatni az életeteket, ahol abbahagytátok. Ha karácsony napján a kiválasztottak továbbra sem hisznek, a következő évben nem vihetünk senkinek ajándékot, ami ahhoz fog vezetni, hogy mindenki el fogja veszíteni az ünnepekbe vetett hitét, a mi létezésünk pedig feleslegessé fog válni. Ne riadjatok vissza semmitől a siker érdekében, és ti is higgyetek!

***

Minseok ledermedve állt „főnöke” szavait hallva. Félt szembe nézni a kihívással, ugyanakkor nem mutathatta ki ezt, mert ő volt a legidősebb, akire felnéztek a többiek. Mivel Santa Myeon nem tart velük, ő fogja irányítani őket a Földre érve, bátorságot önt majd beléjük, ha kilátástalannak látják a helyzetet. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy megküzdjön a feladattal, de nem okozhatott csalódást a vezetőjének. Tudta, hogy benne bízik meg a legjobban, és azt akarta, hogy ez továbbra se változzon. Így hát nagy levegőt vett, elmosolyodott, és kiadta a parancsot, hogy induljanak el. Baekhyun kérdései azonban záporozni kezdtek, és úgy tűnt, egy tapodtat sem hajlandó megmoccanni, amíg nem kap válaszokat. „Honnan fogjuk tudni, hogy melyik embert kell megtérítenünk? Miből fogunk megélni? Hiszen az emberek esznek és isznak, az ételt és italt viszont meg kell venni, ahhoz pedig pénz kell…” Santa Myeon csak annyit felelt, hogy ha a Földre érnek, minden világossá fog válni számukra, de ez a válasz Minseokot sem nyugtatta meg. Nem bánta, hogy kapott egy ilyen küldetést, de örült volna annak, ha pontosan fel lett volna vázolva a terv részletről részletre. Amíg Baekhyun méltatlankodott, Minseok végigmérte a többieket. Jonginon izgatottságot vélt felfedezni, és tudta, ha rajta múlna, már ott lenne egy házban valamilyen játékkal a kezében. Sehun nem kezdett morogni, de dühös vonallá préselt ajka mindent elárult. Minseok azon töprengett, vajon miért nem választott valaki mást Sehun helyett a főnök, hiszen az utóbbi időben legalább száz másik manó érkezett kis otthonukba, amit Baekhyun SM Townnak nevezett el még az elején vezetőjük nevének kezdőbetűi miatt.

Szokás szerint becsukták a szemüket induláskor, és arra vártak, hogy Santa Myeon megérintse őket. Amikor kinyitották a szemüket, már nem a havas tájat látták maguk körül, hanem egy gondosan berendezett lakást. Azt hitték, valaki másnak az otthonába érkeztek, de Minseok rájött, hogy ez az övék lett a küldetés idejére. Eddig láthatatlanul léphettek csak át ebbe a világba, de ezúttal más volt a helyzet. Minseok megtapogatta a fejét, és érezte, hogy a hegyes fülek eltűntek róla, és hogy az arca sokkal nagyobb lett, mint azelőtt volt. Épp azon elmélkedett, hogy nézhet ki, amikor Jongin óbégatására lett figyelmes.

– Nézzétek, itt lakik valaki! Ez a ház mégsem üres! Az a fiú engem bámul az üveg túl oldaláról. És… ez szórakozik velem! Ugyanazt csinálja, amit én! Minseok hyung, mondd meg neki, hogy hagyja abba, mert megijeszt, és hogy tűnjön el, mert ez a mi lakásunk!

– Jongin-ah, az a tükörképed – közölte Baekhyun olyan lenéző stílusban, mintha ő lenne a világ legokosabb embere, vagyis manója. Jongin közelebb lépett a tükörhöz, és tüzetesebben megvizsgálta a látottakat. Mosolygott, kacsintott, és egy perc alatt elszállt korábbi haragja.

– Ez én volnék? Milyen szép vagyok! Mindig tudtam, hogy én vagyok a főnök kedvence!

– Fogd már be! Különben is, mire jó ez a tárgy? Az embereknek annyi idejük van, hogy saját magukat bámulják? Micsoda önimádó népség! – háborgott Sehun, de azért odaállt Jongin mögé, hogy ő is szemügyre vegye a testet, amit kapott. Nem mondott semmit, de az önelégült arckifejezéséből Minseok arra következtetett, hogy tetszik neki, amit lát. Baekhyunt nem izgatta a dolog, a konyhában ügyködött valamivel, mert állítása szerint rögtön megéhezett, ahogy belekerült az emberi testbe. Amikor a kicsik végre abbahagyták saját maguk mustrálását, és más elfoglaltság után néztek, Minseok odalépett a tükörhöz, és félve belenézett. Mégis honnan kéne tudnia, hogy az emberek közt szépnek számít-e az az arc, amivel ő rendelkezik? A manók olyan egyformák voltak, szinte csak a hangjukról meg a viselkedésükről lehetett megkülönböztetni őket, és Minseok manóként sosem gondolt arra, hogy vajon jól néz-e ki. Ezenkívül az emberi testtel nagyon sok gond volt: etetni kellett meg itatni, a haját be kellett lőni minden reggel, le kellett zuhanyozni, fel kellett öltözni, és minden nap más ruhába… Minseok próbálta betartani a követelményeket, és figyelmeztetni a többieket, ha valamelyikük el akarta sunnyogni az egyik tevékenységet.

Legjobban a meleg takaró alatt szeretett összegömbölyödni, amíg hallgatta, hogy Baekhyun veszekszik a számítógéppel, mert elvesztett ellene egy csatát valamilyen játékban, vagy hogy a kicsik azon marakodnak, hogy mit nézzenek a tévében. Sehun folyton horrorfilmet akart, Jongin meg a Született feleségek maratoni sugárzására esküdött. Minseokot sem a filmek, sem a játék nem érdekelte; elbűvölte a puha takaróból áradó melegség, ami körbefogta, és azon elmélkedett, vajon mikor fog találkozni a kiválasztottjával. Szeretett aludni, pedig manó léte során egyszer sem hunyta le a szemét, de az álmok olykor ijesztő hatást gyakoroltak rá.

Egy nap, amikor a várost járta, lába egy olyan épület felé vitte, aminek az udvarán sok gyerek játszott. Amikor megszólalt a csengő, mind beözönlöttek az épületbe, és Minseok követte őket, mintha ő is a diákok közé tartozott volna. Körbejárta a folyosókat, bekukkantott a termekbe, mégsem érezte úgy, hogy egy-egy helyen több időt kéne eltöltenie. Egyre lejjebb haladt a lépcsőkön, míg végül megérkezett arra a szintre, ahol párás levegő áramlott az orrába. A gőz a tüdejére ereszkedett, amitől nehezebben tudott lélegezni, mégsem fordult vissza. Megpillantott egy vízzel teli dolgot, ami hasonlított a kádra, amiben minden este megfürdött, csak sokkal nagyobb volt annál, és jóval több víz volt benne. Aztán annak a valaminek a közepén észrevett egy fiút, aki az életéért küzdve kapálózott, hogy a felszínen tudjon maradni. Minseok a fejéhez kapott, mert eszébe jutottak a rémálmok, amik itt tartózkodása óta gyötörték. Aztán arra gondolt, hogy ez biztosan egy jel. Ez a fiú az ő kiválasztottja! Őt kell meggyőznie arról, hogy higgyen a karácsonyban, különben rosszra fordulnak a dolgok. De ha ez a fiú megfullad, nem fogja tudni teljesíteni a küldetését. A szíve azt súgta, vesse magát a vízbe, és mentse ki a fiút, de hatalmas pánik uralkodott el rajta. SM Townban nem volt víz, illetve volt, de örökös jég borította a felszínét. Minseok nem tudta, mit jelent az úszás, és azon rágódott, hogy ha az a fiú ott vergődik, akkor ő mi alapján nem tenné ugyanezt, ha utána ugrana. Kétségbeesetten nézett körül, de rajta kívül senki sem volt a helyiségben. Lehunyta hát a szemét, visszatartotta a lélegzetét, és ugrott… Automatikusan le akarta tenni a lábát, de a víz túlságosan mély volt, ezért nem volt más választása, ha el szeretett volna jutni a fiúig, úsznia kellett. És láss csodát, sikerült! Sosem tanulta, sosem nézte még tévében sem, hogyan kell ezt csinálni, a karja és a lába mégis magától kezdett tempózni, és egyre közelebb vitte a célhoz. Odaérve megragadta a fiú karját, és kirángatta a partra. Lefektette a nedves csempére, és aggodalmasan nézegette. Mi van, ha már későn érkezett? Honnan tudja, hogy még él-e? Közelebb hajolt hozzá, és a fülét a szájához tartotta. Hallotta, hogy lélegzik, ezért óriási megkönnyebbülés söpört végig rajta, és visszatérhetett az arca tanulmányozásához. Az első szó, ami beugrott neki róla, hogy szép, pedig nem is tudta, hogy mit jelent a szépség fogalma. Azt akarta, hogy a fiú nyissa ki a szemét, mert látnia kellett a tekintetét. Hallani akarta a hangját, a nevetését…

– Te egy angyal vagy? – Minseok ugrott egyet, amikor felhangzott a kérdés. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú felébredt. A hangja is szép, gondolta, és mélyen a szemébe nézett. Nem tudta pontosan, hogy mit jelent az angyal szó, de azt kívánta, bárcsak angyal lehetne, mert azok biztosan sokkal szebbek, mint a manók. – Hé, miért vágsz ilyen riadt fejet? Én fulladtam meg majdnem. A nevem Kim Jongdae, hát a tiéd?– Az én nevem Kim Minseok… – felelte. Mivel nem volt vezetékneve, ugyanazt mondta, amit a fiú, hiszen nem ismert másikat. Jongdae szája varázslatos mosolyra görbült, és kifejezte az örömét, amiért a megmentője ugyanazzal a vezetéknévvel rendelkezik, mint ő.

– Gyere el velem a közeli kávézóba. Meghívlak, hogy így köszönjem meg, amit értem tettél.

Attól a naptól fogva a kávézó lett Minseok kedvenc helye. Amint átlépte a küszöbét, ámulatba ejtették az illatok, a hangulat, a légkör, és a kávé, amit hasra ütés szerűen rendelt az itallapról.

– Nem lesz az egy kicsit erős ilyen fiatalon? Én csak forró csokit szoktam inni, de ahogy gondolod – mondta Jongdae, és belekortyolt a tejszínhabos csodába, ami előtte gőzölgött. Fiatal… Ezen a szón Minseoknak mosolyognia kellett. A test, amit kapott, lehet, hogy egyidős volt a fiúéval, de ő valójában az idei karácsonykor fogja betölteni a háromszázkilencvenhetet. Megtudta, hogy Jongdae nem kiváló tanuló, de a rossz kategóriába sem sorolható, hogy tizennégy éves múlt, de minél előbb felnőtt akar lenni, hogy nagy népszerűségnek örvend az iskolában, mert mindenki vele akar barátkozni, hogy rendre nyeri meg az énekversenyeket, de amikor az úszásra kerül a sor, bepánikol, és ezen szeretett volna változtatni ma. Az is kiderült, hogy Jongdae minden nap ebbe a kávézóba tér be, hogy elfogyasszon egy forró csokit, és hogy megírja a leckéjét, mert valamiért nem volt kedve korán hazamenni. És Minseok részben ezért, részben azért, mert nagy hatást gyakorolt rá a kávézó, másnap jelentkezett pincérnek, és mivel munkaerőhiány volt, szó nélkül felvették.

Kezdetekben meggyűlt a baja a különböző sütik nevével, mert amikor valaki a fekete erdőt emlegette, ő homlok ráncolva nézett ki az ablakon, mivel nem rémlett neki, hogy egy erdő helyezkedne el a közelben. A lúdlábnál rémképek villantak fel előtte, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy szegény libát megfosszon az egyik végtagjától. Szerencsére gyorsan rájött a nevek turpisságára, és hamarosan ő lett a legkedveltebb felszolgáló a környéken.

Jongdae meglepődött, amikor a pult mögött látta a fiút, de amikor ő készítette el a forró csokiját, sokkal finomabbnak találta az összes korábban elfogyasztott italnál. Direkt lassan írta meg a leckéjét, mert meg akarta várni, hogy a fiú befejezze a műszakját, és leüljön mellé, hogy egy kicsit beszélgetni tudjanak. Néha lopva felpillantott a füzetéből, és percekig nézte, ahogy Minseok szól egy kedves szót minden vendéghez, ami érthetetlen okokból rosszul esett neki. Azt akarta, hogy Minseok csak vele beszélgessen, ugyanakkor elbűvölte, hogy a fiú ilyen közvetlen és készséges minden arra járóhoz. Szerette a belőle áradó kávé illatot, ami kókuszos tusfürdő aromával keveredett, szerette azt a földöntúli örömet, ami elterült az arcán, akárhányszor a kávéjába kortyolt, de legjobban a bögrétől átforrósodott ujjait imádta, amik gyakran megtelepedtek az ő átfagyott kezén. Eltelt egy hét, kettő, és azon kapta magát, hogy minden idejét a kávézóban tölti. Korábban is gyakran járt oda, de egy óra után összeszedelőzködött, és találkozott valahol a barátaival, vagy énekelni ment, vagy nézte, ahogy a lány, aki már régóta tetszik neki, megpróbál minél több labdát kosárra dobni.

– Várod már a karácsonyt? – tette fel az ominózus kérdést Minseok egy borongós napon. Jongdae felvonta a szemöldökét, és kibámult az ablakon, miközben morcosan válaszolt.

– Nem. A karácsonyt utálom a legjobban a világon, és tudod, miért? A szüleim az év minden napján rohadt elfoglaltak. Utazgatnak, tárgyalásokra járnak, shoppingolni… minden fontosabb nálam. Karácsonykor azonban otthon vannak, és úgy tesznek, mintha egy nagy boldog család lennénk. Azt hiszik, ha egy csomó ajándékkal halmoznak el, akkor mindent elfelejtek és megbocsátok nekik. Mivel számukra a pénz jelent mindent, azt gondolják, hogy ez nálam is bejön, de tévednek. – Minseoknak nem voltak szülei, de tudta, hogy szomorú lenne, ha Santa Myeon vagy a testvérei elhanyagolnák őt. Összefacsarodott a szíve, amikor látta a keserűséget Jongdae arcán, amin addig csak vidámság tükröződött. Arra gondolt, ha ő lenne Jongdae apukája, ami simán lehetne, sőt, az ük-ük-ükapja is, akkor mindent megadna, hogy rengeteg időt tölthessen vele. Nem tudta, mit mondhatna, mivel varázsolhatna újabb mosolyt a fiú arcára, így hozott neki még egy forró csokit, amit nem engedett kifizetni, ahogy a többit sem. Elhatározta, hogy tesz valamit az ügy érdekében. El fogja érni, hogy Jongdae szülei megváltozzanak, mert a fiúnak ez lenne a legszebb ajándék.

– Aranyos vagy – jegyezte meg Jongdae, amikor elé rakta a bögrét.

– Te meg… édes… – csúszott ki Minseok száján az első szó, ami a nyelvére szökött. Minseok szerette a kávét, de csak úgy, ha jó sok cukrot tett bele, és a cukorról mindig Jongdae jutott eszébe, mert a felbukkanása ugyanúgy megédesítette az életét, mint a cukor a keserű kávét. Jongdae felnevetett, és Minseok büszke volt magára, amiért sikerült visszahoznia a jókedvét.

– A forró csokinál csak egy jobb dolog van: a forró csók. Te csókolóztál már?

– Persze! – vágta rá Minseok habozás nélkül, holott azt sem tudta, miről van szó. Kényelmetlenül érezte magát, mert a manók közt ő volt a legokosabb, ő terelgette a fiatalabbakat, de az emberek világában butának érezte magát. Jongdae olyan ügyes és eszes srác volt, nem akarta, hogy ostobának tartsa őt, ezért egy laza mosoly kúszott az arcára, és mindent tudó pillantásokat lövellt a másik felé. Jongdae csodálattal tekintett vissza rá, úgyhogy nem bánta meg, hogy füllentett, mert mindent megadott volna azért, hogy örökké így nézze őt. Sosem hazudott még háromszázkilencvenhét év alatt, és jól meghúzta Baekhyun fülét, amikor rajta kapta, hogy átverni készült Santa Myeont. De most az egyszer megengedhette magának. Bár úgy érezte, Jongdae miatt a csillagokat is lehazudná az égről, ha azzal boldoggá tehetné. A szíve táján valami furcsa, szúró érzést tapasztalt, amikor arra gondolt, hogy két hét múlva itt kell hagynia őt, és ezt a kedves helyet, ami annyira hozzánőtt.

– Komolyan, csókolóztál? Én még soha! Mesélj róla, légyszi! Milyen volt?

– Mi lenne, ha megmutatnám? Elmondás alapján nem lehet olyan hitelesen átadni. Csináljuk együtt! – Minseok úgy gondolta, kivágja magát, mivel semmit sem tudott volna mondani a dologról. Azt hitte, Jongdae majd örülni fog neki, hogy vele akarja csinálni, hiszen ha olyan jó, ahogy mondta, biztos át akarja élni, nem csak ódákat hallani róla. A fiú azonban olyan szemeket meresztett rá, amitől bátorsága inába szállt. Valami rosszat mondott? Nem volt elég a karácsony felemlegetése, most ezzel is rossz pontokat szerzett… Elpárolgott belőle a magabiztosság, a nagymenő srác látszata, amit addig megjátszott, és visszatért a szegény kis manó, aki semmit sem tud erről a világról. Hiába tűnt úgy, hogy beilleszkedett, ez a pár nap nem pótolhatta az éveket, melyeket messze innen töltött. Jongdae lekicsinylő pillantása miatt legszívesebben SM Townig rohant volna, de jobb híján beérte a konyhával is. A bögre nagy hévvel csattant a mosogatóban, amit kényszeresen tisztítani kezdett. Elmosott mindent: a tisztán csillogó poharaktól kezdve, a fényesen ragyogó tányérokig. Nem akart visszamenni Jongdae-hez, nem akarta még egyszer azt a tekintetet látni. Szívesen visszapörgette volna az időt arra a pontra, amikor még minden rendben volt, de ilyen erő nem állt a birtokában.

Minseok azt feltételezte, Jongdae soha többé nem fog eljönni a kávézóba, ezzel szemben a fiú másnap a szokott időben megjelent, és olyan fesztelenül cseverészett, mintha mi sem történt volna. Elhívta Minseokot a sulijukban rendezett bálra, amit elfogadott, de csak azért, mert nem akarta megint elszomorítani Jongdae-t. Úgy látszott, a fiú elfelejtette az előző napi incidenst, Minseok viszont képtelen volt úgy viselkedni, mint azelőtt. A külvilág felé azt mutatta, minden rendben van, de attól kezdve kényelmetlenül érezte magát, és folyton azon idegeskedett, nehogy valami butaságot mondjon. Inkább hagyta, hogy Jongdae beszéljen, ő meg bólogatott, és néha egy-egy „igen”-t megengedett magának.

De a legjobban a bál napján pánikolt. Nem tetszett neki a saját viselkedése, mert rá nem volt jellemző a hisztérikus kifakadás. Nagyon nem. Elkapta Baekhyun duma mániáját, és össze-vissza csacsogott, azt remélve, hogy attól lenyugszik. Az sem segített a helyzeten, hogy Jongin azt tanácsolta, vegyen fel zakót meg fekete nadrágot, míg Sehun arról akarta meggyőzni, hogy egy sima farmert és pólót válasszon. Végül arra jutott, hogy ötvözi a két stílust: farmerbe bújt Sehun véleményének eleget téve, de felülre egy elegáns inget vett Jongin kívánsága szerint. Hagyta, hogy a kicsik beállítsák a haját, bár utána nem mert a tükörbe nézni. Nem mintha sok lehetősége lett volna rá, mert azt a helyet Jongin kibérelte személyes, egyben kedvenc terének. Hányinger kínozta, amikor megcélozta az iskola tornatermében megrendezett eseményt, és kivételesen inkább lett volna manó formájában, mert őket soha sem gyötörte láz, vagy olyan alantas dolgok, mint a hányinger.

Jongdae csillogó szemekkel hagyta ott a kis társaságot, aki közrefogta, és azonnal Minseok mellett termett. Elterjesztette a buliban, hogy Minseok milyen isteni kávét tud csinálni, így a fiatalok csak azt itták nem törődve a megannyi alkohollal, amit a menő csávók becsempésztek. Ennek köszönhetően Minseok kezdett ellazulni, olyan jól esett neki, hogy mindenki bizalmát elnyerte, és hogy a népszerűsége annak ellenére az egekig csapott, hogy csupán fél órája ismerték. De ha mélyen a szívébe nézett, nem zavarta volna, ha senki nem foglalkozott volna vele, mert neki csak Jongdae véleménye volt fontos.

Nem értette, miért érzi megint azt a szúró fájdalmat a bordáinál, amikor Jongdae felkért egy lányt táncolni, és hogy miért szuggerálja őt egyfolytában, hogy nézzen rá. Amikor Jongdae valóban ránézett a lány feje fölött, elkapta róla a tekintetét, és beszaladt a mosdóba, mert azt gyanította, pír lepi el az arcát. Rossz ötletnek tartotta, hogy eljött, de illetlenség lett volna ezek után elmenni. Amikor visszasomfordált a tornaterembe, Jongdae keze még mindig a lány derekán volt, ő pedig a kávékészítésbe menekült. Felfedezett egy sojus üveget, amit valaki el akart rejteni, és a szájához emelte. Egyáltalán nem tetszett neki az íze, a kávé közelében sem járt, valami megmagyarázhatatlan ok mégis arra sarkallta, hogy egyre többet és többet igyon belőle. Elméjét lassan ködbe burkolta az alkohol, aminek a fátylán keresztül egy emlékfoszlány kezdett derengeni az agya mélyéről. Santa Myeon figyelmeztette őket, hogy óvakodjanak azoktól az emberektől, akiknek fegyverük van, a kutyáktól, amik harapósnak tűnnek, és az alkoholtól, mert ha berúgnak, ki tudja, miket fognak elfecsegni, amivel bajba sodorhatják magukat és a társaikat. De késő volt már, mert amikor Minseok lenézett az üvegre, amit görcsösen markolászott, ráébredt, hogy az teljesen kiürült.

– Minseok! Jézusom, jól vagy? – Jongdae szó nélkül ott hagyta a lányt, akivel táncolt, amikor meglátta, hogy barátja ájultan esik össze. Ha őszinte akart lenni magához, hálával tartozott Minseoknak, mert percek óta azon járt az esze, hogy szabadulhatna el. Fogalma sem volt róla, miért nem tölti el boldogsággal az a tudat, hogy a karjaiban tarthatja azt a lányt, akire ötödikes kora óta vágyott, vagy hogy miért les percenként Minseok felé. Elege volt a hangos zenéből, inkább a kis kávézójuk karosszékében ücsörgött volna Minseokkal az általa készített forró csokit szürcsölgetve. Halálra rémült, amikor a fiú olyan élettelenül feküdt az ölében, mint egy baba, de ki is használta a lopott időt, hogy gyönyörködhessen szemet kápráztató vonásaiban. Vajon Minseok is így bámulta őt, miután kihúzta a vízből? Gyakran gondolt arra, hogy Minseok nem e világi lény, mert egy férfi nem lehet olyan szép, mint ő, és továbbra is egy angyalhoz hasonlította. Egy csodálatos angyalhoz, aki megmentette. De nem azzal, hogy kihúzta a suli medencéjéből, hanem a szimpla létezésével, hiszen mióta megismerte, már nem sírva hajtotta álomra a fejét, amiatt, hogy a szülei számba se veszik, hogy van egy fiuk.

– Jo… Jongdae… El kell mondanom neked valamit. Hazudtam neked. Én sosem szoktam hazudni, és nagyon bánt, hogy pont téged csaptalak be. Szóval… én sosem csókolóztam.

Eljött a karácsony, és Minseok idegesen toporgott a kávézó körül. Be volt zárva, de nem akart hazamenni. Kudarcot vallott, és ezt nem merte a testvérei szemébe mondani. Ők biztos mindannyian teljesítették a küldetést, milyen szégyen lesz, amikor kiderül, hogy pont ő bukott el. Ő, aki a legidősebb és a legbölcsebb, ő, akiben Santa Myeon a legjobban megbízott. Nem sikerült elérnie, hogy Jongdae szülei többet törődjenek a fiukkal; feleslegesen tanult meg e-mailezni, mert figyelembe se vették az üzeneteit. Hiábavaló volt a cégnél tett látogatása, mert Jongdae apja páros lábbal rúgta ki, mielőtt meghallgatta volna. Az anyjával sikerült beszélnie, és a nő többször igenlően bólintott, a társalgásuk végén mégis azt olvasta le az arcáról, hogy nem ért el a szívéig. Csupán az időt vesztegette, azt az időt, amit Jongdae-val tölthetett volna. Igazság szerint a dolgok rosszabbra fordultak, mert eddig legalább karácsonykor otthon voltak a szülők, de idén fogták magukat, és leléptek wellnesselni. Minseok torkát valami ismeretlen érzés facsarta, a szemeiben pedig nedves cseppek jelentek meg. Nagyot ugrott, amikor egy puha kéz letörölte az arcán végigszántó könnyeket, aztán maga felé fordította őt.

– Miért nem vagy a családoddal? – kérdezte Jongdae gyengéd hangon.

– Mert rám sem kíváncsiak a szüleim – szipogta Minseok. Hazudott. Már megint hazudott neki, de mit számít ez már? Holnap úgyis el kell hagynia a Földet, és Jongdae nem láthatja többé. A fiú halványan elmosolyodott, és megfogta a kezét. Maga után húzta, és Minseok követte őt, bár tudta, nem lenne szabad ezt tennie. – Nem vettem neked semmilyen ajándékot – vallotta be szemlesütve, amikor Jongdae egy pihe-puha pulcsit nyomott a kezébe. A fiú nem mondott semmit, csak a konyhába osont, hogy nem sokkal később egy gőzölgő bögrével térhessen vissza. Minseok érezte, hogy valami nincs rendben, amikor belekortyolt a kávéba.

– Megbolondítottam egy kis sojuval – árulta el Jongdae, mire rögtön az asztalra akarta csapni a bögrét. Végül meggondolta magát, mert Jongdae olyan szép szemeket meresztett rá, és olyan aranyosan kérlelte, hogy most ő igyon az általa készített italból. Meg hát mégsem egy egész üveget fog ezúttal felhajtani, úgyhogy csak nem lehet baj belőle. – Minnie… - suttogta Jongdae azt a becenevet, amit nemrégiben aggatott rá, és amit Minseok imádott, legfőképpen az ő szájából, az ő hangján. – Szeretném veled kipróbálni… a csókolózást…

Minseok körül legalább ötször sebesen megfordult a világ. Immáron tudta, mit jelent a csók kifejezés, mert Baekhyun minden áldott nap arról beszélt, mióta megcsókolta őt kiválasztottja. Minseok nem akart úgy járni, mint Baekhyun, mert nála a csók függőséget okozott. Addig is sokat beszélt, de legalább mindig másról, azóta viszont csak ez az egy tevékenység lebegett a szeme előtt. Ő józan akart maradni, a fontos dolgokra koncentrálni, nem akarta, hogy elérje egy olyan betegség, amire nincs gyógyír. Ezenkívül azzal is tisztában volt, hogy ha Jongdae megcsókolja, még jobban fog kötődni hozzá, és ezt nem engedhette. Ő ki fogja bírni a nélküle elszenvedett évek nyomorát, muszáj kibírnia, de mi lesz Jongdae-val? Egy olyan valakit kell megcsókolnia, akivel utána járhat, akit bemutathat a szüleinek (bár azok valószínűleg nem lesznek kíváncsiak rá). Egy embert kell választania, aki mindig mellette lesz, aki nem más fajhoz tartozik, és akinek nem kell elhagynia egy röpke hónap után.

– Sajnálom, én… – kezdte Minseok reszketeg hangon, de nem tudta befejezni. Egész testében megremegett, amikor a fiú közelebb csúszott hozzá a nappalijuk kanapéján, és egyik kezét lazán átvetette a vállán. Jongdae próbált magabiztosnak tűnni, de belül ugyanúgy félt, ahogy a kis manó. Minseok esze azt diktálta, hogy pattanjon fel, és fusson, ahogy a lába bírja, de amint Jongdae ábrándos szemeibe nézett, minden értelem kiszállt belőle. A fiú még fiatalabbnak tűnt attól a mosolytól, ami az arcát uralta, ezért Minseoknak ismét eszébe jutott a kora. Amit most készült csinálni, ebben a világban igen csúnya szóval illetik, és bűncselekménynek számít. Minseok szeme automatikusan lecsukódott, és a továbbiakat Jongdae-ra bízta. A szíve úgy zakatolt, mintha lefutott volna egy fél maratont, annyira izgult, hogy mikor fogja a fiú ajka megérinteni az övét. És amikor megtörtént, úgy érezte, érdemes volt világra jönnie. Nem az tette azzá, aki, hogy ajándékokat hordozott a kölyköknek világszerte, nem is az, hogy Santa Myeon bizalmát élvezte, de az sem, amikor a testvéreivel mókázott. Jongdae csókja tette őt Minseokká, egy szerelmes fiúvá manó testbe zárva. Jongdae ajkainak forró csoki íze volt, ami keveredett az ő kávéjának aromájával, aminél finomabbat álmodni sem mert volna. Ezek után értelmét vesztette minden forró ital, amit megivott és elkészített. Megbánta, hogy nem tette ezt meg már az első napon, mert akkor több ideje lett volna élvezni, ugyanakkor tudta, hogy egész további életét sóvárogva fogja leélni egy olyan dolog után, amit egyetlen egyszer kaphatott meg, de amiért megéri szenvedni az örökkévalóságon át.

Jongdae a vállán aludt el, szorosan magához ölelve őt, de Minseok egy percre sem engedte lecsukódni a szemeit. Magába akart vésni minden pillanatot, minden érzetet, hogy legyen mire emlékeznie. Reggel gyengéden a párnára fektette a fiú fejét, és egy utolsó lágy csókot lehelt a szájára. Jongdae ujjai görcsösen kapaszkodtak belé, de néhány elsuttogott vigasztaló szó után, a fiú visszaaludt, abban a reményben, hogy Minseok csak kávét megy csinálni. Minseok nem tudott írni, pedig szeretett volna egy búcsú üzenetet hagyni a fiúnak. Szavakba akarta önteni az érzéseit, hagyni egy emléket, hogy Jongdae-nak legyen mit olvasgatnia, ha majd elfogja a bánat. Amikor a kávézóba szerelmespárok tértek be, megtanították neki, hogy tejszínhabbal rajzoljon egy szívecskét a kávéjuk tetejére, és elmagyarázták, hogy az a szeretet szimbóluma. Minseok fogott egy mélyvörös színben pompázó filctollat, és egy papír kellős közepére véste az egyetlen jelet, amivel ki tudta fejezni, hogy mit érez. A szív mellé helyezte azt a gyűrűt, amit a megérkezésük után vett magának, mert annyira megtetszett neki, most mégis megszabadult tőle, hiszen manó ujjára úgysem lett volna jó. De leginkább az vezérelte tetteit, hogy ő is akart valamit adni Jongdae-nak. Magához szorította a tőle kapott pulóvert, még egy pillantást vetett rá, majd lábai vészes tempóba kezdtek, mert ha nem rohant volna el, képtelen lett volna itt hagyni az alvó szépséget. Könnyes szemmel rohant a társai után, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy erősnek kell lennie. Bátorságot kell öntenie a többiekbe, mert ő Minseok… Minseok a legidősebb, legbölcsebb, de semmiképpen sem a legszerelmesebb a világon…