Sehun sokkal jobban érezte magát a Földön, mint a hazájában. Értékelte, hogy új dolgokat ismerhet meg, amik közelebb álltak hozzá, mint az SM Townra jellemző habos-babos, rózsaszín ködbe burkolt létezés. Nagy örömét lelte a számítógépekben, mert azok nem beszéltek vissza, nem cseszegették, ha nem volt kedve valamihez, és tetszett neki, hogy talált egy területet, ahol ő bizonyult a legjobbnak. Az otthonában nem ért sokat, mert nem rendelkezett a tipikus manó tulajdonságokkal, itt viszont nagy tekintélyben volt része. Sosem gondolta volna, hogy a bátyjai hozzá fognak szaladni, ha segítségre van szükségük, amire a neten lehet megoldást találni, amihez ugyebár csak ő értett. Büszkeséggel töltötte el, amikor Minseok vállon veregette, vagy amikor Baekhyun dicsérő szavakkal illette, amiket jól elraktározott magában. Tudta, ha letelik az egy hónap, a megbecsülése megint a nullával lesz egyenlő, úgyhogy ki kellett használnia az időt. Úgy érezte, hatalmat kapott azzal, hogy egyedül ő ért a gépekhez, ő tud írni és olvasni, mert a zongora és úszástudással a többiek maximum a kiválasztottjaiknak tudtak segíteni, ő viszont a testvéreinek, és számára ez volt a legfontosabb. Lehet, hogy ők azt gondolták a viselkedése miatt, hogy nem szereti egyiküket sem, pedig nála jobban senki sem ragaszkodott hozzájuk. Amikor SM Townban azt hitték, lustálkodik, mindig őket figyelte, ezért kívülről ismerte az összes reakciójukat, gondolatukat. Baekhyun egy pillantásából tudta, hogy mindjárt hisztizni fog, Minseok mozdulatai elárulták, hogy mikor van benne a játékban, és mikor szeretne visszavonulni, hogy nyugodtan beszélgethessen Santa Myeonnal, és Jongin… Hát róla tudott a legtöbbet, vagyis mindent.

Amikor Jongin balesetet szenvedett, Sehun először az életében haragudott rá igazán, mert ezzel megzavarta békés napjait a laptop előtt. Mehetett be a kórházba, ami elég nyomasztó hely volt, és ápolhatta őt ahelyett, hogy a hatodik filmet töltötte volna le aznapra. Amikor azonban Jongin a kórház falai között rálelt a kiválasztottjára, Sehun kis világa összeomlani látszott. Nem tudott nyugodtan végignézni egy filmet popcornt majszolgatva, mert folyton azon kattogott, hogy vajon mit csinálhatnak azok ketten… Rájött, hogy a filmek csak úgy voltak érdekfeszítőek, ha meg tudta vitatni Jonginnal az eseményeket, hogy az interneten való böngészést az tette élvezetessé, hogy közben Jongin mellette ült, és a tincseivel játszott.

Vissza kellett tartania a feltörő kárörvendést, amikor Jongin felhívta, és megkérte, nézze meg, mit jelent a leukémia. Ő rögtön a félig üres poharat látta maga előtt, ami azt jelképezte, hogy Kyungsoo-nak már nincs sok ideje hátra, Jongin viszont a félig telit, miszerint nem mindenki hal meg, aki leukémiában szenved. Sehun nem akarta őt untatni a statisztikával, ami azt sugallta, hogy jóval kevesebb esélye van a srácnak a túlélésre, mint az ellenkezőjére, ezért le akarta tenni a telefont. Jongin megkérdezte tőle, vele mi újság, amin Sehun kicsit meglepődött. Szóval érdekli még, hogy mi van velem? Mesélt a bátyjaikról, aztán rövidre fogva a beszélgetést, bontotta a vonalat, mert úgy vélte, Jongint nem érdekelné a legutóbbi film sztorija, amit látott. De másról nem tudott volna beszélni, mivel vele nem történt semmi.

Sehun rákapott a futásra, mert a folytonos gép előtt üléstől fájni kezdett a háta. Nem volt oda a sportokért, de belátta, hogy nem fetrenghet egész nap a lakásban, muszáj egy kicsit átmozgatnia a végtagjait. Ráadásul feldobta az edzések hangulatát az MP3 lejátszó, amit Minseok az első kávézós fizetéséből vett neki. Sehun még soha, semminek nem örült annyira, mint ennek az ajándéknak, mert ebből kiderült számára, hogy Minseoknak is fontos, amit őszintén szólva remélni sem mert. Rászolgált arra, hogy kivívja a többiek ellenszenvét, de az, hogy Minseok rá költötte a fizetését, azt bizonyította, hogy Sehun szeretete nem egyoldalú.

A futás hamarosan egyik kedvenc tevékenységévé vált. Élvezte, ahogy a hideg esti szél a hajába kapott, a táj látványát, ami elsuhant mellette, a házak ablakaiból kiszűrődő fényt és a fülében dübörgő zenét, ami egyre nagyobb tempóra sarkallta. SM Townban úgy érezte, csak létezik, itt viszont teljes mértékben élhetett. A csípős levegő, az izomláz a lábában, a néha elakadó lélegzete és sebesen dobogó szíve mind arra szolgáltak bizonyítékul, hogy tele van élettel, és létezése során először mondhatta el azt, hogy jól érzi magát a bőrében. Mindennek örült, még akkor is, ha a végén dögfáradtan, és csupa izzadtan esett be az ajtón.

Egyik este valami világos kupacot pillantott meg a szeme sarkából az út szélén, amit nem tartott odaillőnek. Lefékezett, kihúzta a füldugót a füléből, és leguggolt a szőrcsomó mellé. Először fenntartásokkal vizsgálgatta az állatot, mert rossz emlékek jutottak eszébe, de a kutyus olyan szomorú szemekkel nézett rá, hogy képtelenség lett volna neki ellenállni. Lehet, hogy Sehun keménynek született, de volt az a pillanat, amikor az ő szíve is pocsolyává olvadt. Észrevette, hogy van egy seb a kutyus lábán, talán egy másik eb támadhatta meg, vagy beakadt valahova, mindenesetre sehol sem találta a gazdáját, ezért a karjaiba vette, és haza állított vele. Baekhyun rögtön tüsszögésben tört ki, és közölte, hogy vagy ő megy, vagy a kutya, mert belehal az allergiába, mire Sehun rávágta, hogy a kutyát választja. Baekhyun természetesen nem ment el, csak sértődötten magára csapta a szobája ajtaját. Minseok aggodalmasan figyelte, ahogy Sehun kezelésbe vette a kutya sérülését, és hogy már most mennyire kötődik hozzá. Nem akarta elszomorítani a kicsit, hiszen mióta Jongin kórházban volt, Sehun először bújhatott oda valakihez, és Minseok tudta, hogy az öccsének mennyire szüksége van erre. De mivel ő volt a legidősebb, nem hagyhatta, hogy Sehun álomvilágba ringassa magát. Akkor nem szólt semmit, de másnap reggelinél komoly hangra váltott.

– Mi lesz a kutyával, amikor visszamegyünk? Nem vihetjük magunkkal, és szerintem, egyikötöknek sem fog jót tenni, ha túlságosan megszeretitek egymást. – Sehun tudta, hogy a testvérének igaza van, de nem volt hajlandó most ezen agyalni. Lesz még ideje kitalálni a legkézenfekvőbb megoldást. Sehun ismét ellazulva tudott filmet nézni, mert a kutyus ott feküdt az ölében, aki akkora szeretettel nézett rá, amire sok ember nem képes. Sehun arra gondolt, hogy mennyivel aranyosabb, mint a macska, amit Jongin megmentett… Nem hiszem el, hogy mindenről ő jut az eszembe! – morgolódott, majd sikerült legalább egy fél órára mellőznie a gondolatai közül azt a bizonyos személyt. Ez pedig rekordidőnek számított nála.

Sehunnak nem jutott eszébe semmilyen frappáns kutyanév, ezért értelemszerűen csak Kutyusnak szólította az állatot. Kutyus akkor is vele volt, amikor az interneten való szörfözés közben rábukkant egy oldalra, ahol egy fiú lenyűgözően táncolt. Kutyus izgatottan felvakkantott, és sebes farok csóválásba kezdett, amit Sehun annak tulajdonított be, hogy biztos neki is tetszik a fiú produkciója. Sehun szájtátva tapadt a képernyőre, és irigyen figyelte az utánozhatatlannak tűnő mozdulatokat. Eddig még csak Jongint látta táncolni, és sokszor kedve lett volna vele ropni, de Sehun manó léte során megvont magától minden örömforrást, így a tánc is kimaradt az életéből. Tessék, már megint eszembe jutott az az áruló… A táncos lábú előadása alatt egy hirdetés volt látható, amelyben az állt, hogy iskola után szívesen oktat fiatalokat egy kis pénz kereseti lehetőség reményében. Sehun késztetést érzett arra, hogy felhívja a megadott számot, de nem akart szemtelen lenni. Minseok vett neki egy zene lejátszót, de a kávézóban nem keresett sokat. Baekhyun rájött, hogy a zongorázás nemcsak arra szolgál jó célt, hogy a kiválasztottját tanítsa, hanem egy kis zsebpénzre is szert tehet általa néhány rögtönzött fellépés alkalmával, de a fizetésük kellett Jongin kórházi számláira, ezért Sehun bezárta az oldalt, és elindult az esti futásra.

Mióta a kutyus vele tartott, még jobban élvezte ezeket az alkalmakat, és gyakran versenyt futottak, amit természetesen rendre a kis állat nyert meg. Hirtelen a kutyus gyorsabb tempóra kapcsolt. Sehun azt hitte, feltámadt benne a harci szellem, ezért ő is gyorsított, hogy legalább úgy tűnjön, hogy van némi esélye a győzelemre. Annyira belelovallta magát, hogy nem vette észre, hogy egyenesen egy másik személy felé tart. Amikor ráeszmélt, már késő lett volna irányt váltani, így teljes erőből szerencsétlen „áldozatába” csapódott. Mindketten elterültek a földön, és a kutya aggodalmasan szaladgált hol az egyik, hol a másik fiúhoz.

– Vivi… el sem hiszem, hogy végre megtaláltalak… – nyöszörögte a fiú, akinek a kutya boldogan simult a karjába. Sehun fájdalomtól eltorzult arccal tapogatta a végtagjait, és a sérülések miatt természetesen megint Jongin arca jelent meg előtte. Amikor kezdett kijózanodni a sokkhatás alól, csalódottan fedezte fel, hogy az ő kutyája valaki mást választott. Engem senki sem választ… Mindenki talál jobbat nálam… – Te mentetted meg Vivit? Pár napja vesztettem el, és azóta teljesen kivagyok. Azt hittem… – A fiú hangja elcsuklott, és könnyek jelentek meg a szemében. Szóval ez a fiú a kutyus igazi gazdája. Vivi mintha megérezte volna Sehun baljós gondolatait, odakocogott hozzá, és ugyanolyan kedvesen dörgölte az arcának a fejét, mint a fiúénak. Sehunnak ismét leesett az álla, amikor jobban szemügyre vette a srácot, ugyanis az ő hirdetését látta nem sokkal korábban. – Mivel hálálhatnám meg, hogy vigyáztál a kicsikémre? – kérdezte a fiú, miközben feltápászkodott.

– Hadd lássam néha. Tudod… nagyon megszerettem őt – felelte Sehun szemlesütve. A fiú mosolyogva közölte, hogy ennek semmi akadálya, és megadta a címet, ahol Sehun keresheti őt délutánonként. A manó még mindig a földön ült, és elkeseredetten nézte végig, ahogy a srác magával vitte a kutyát. Se Jongin, se Kutyus… Most már tényleg magányossá vált.

– Ne szomorkodj már! Nézd a jó oldalát. A kutyus nem fog gazda nélkül maradni, amikor elmegyünk – próbálta Minseok vigasztalni az öccsét. – Amúgy… mi van, ha az a fiú a kiválasztottad? Azt mondtad, rábukkantál az interneten, aztán meg fél órával később belebotlottál… Nekem ez több mint fura. – Sehun erre nem is gondolt, mert igazság szerint minden foglalkoztatta a Földön, csak a küldetés kérdése nem. Egy percig sem zavartatta magát amiatt, hogy már csak ő nincs tisztában azzal, kit kéne jobb észre térítenie, és nem is volt kedve ezzel foglalkozni. De Minseok hyungnak igaza lehetett. Mivel figyelmen kívül hagyta az első jelet, a sors kénytelen volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, hogy végre kinyíljon a szeme. Bár ha a bátyja nem világosította volna fel, neki még ez sem lett volna elég. Fel sem merült benne, hogy talán Vivi a kulcs a kiválasztottjához. Nem véletlenül talált rá azon az estén, és az sem volt véletlen, hogy ma a kutya elvezette őt a gazdájához.

Másnap Sehun nem azért jelent meg a megbeszéltnél korábban a megadott címen, mert kicsit is érdekelte volna a kiválasztott baromság, kizárólag Vivit akarta látni. Zavarban volt, mivel be sem mutatkoztak egymásnak, így nem tudta a fiú nevét, de szerencsére az is rajta állt a papíron. Zhang Yixing… Milyen fura név! Ahogy belépett a táncteremnek tűnő helyiségbe, Sehun le sem tudta venni a szemét a fiúról, aki ezer százalékon pörgött. Percek teltek bele, mire ráeszmélt, hogy nincs egyedül, és széles mosollyal vágtatott oda Sehunhoz. Megölelte, amitől a manó émelyegni kezdett, mert nem volt hozzászokva az ilyen heves érzelem kinyilvánításhoz, főleg idegenek részéről nem. Kétségbeesetten kezdett hátrálni, amit a fiú félreértett. Letörölte magáról az izzadságot, és bocsánatkérően nézett Sehunra.

– Uhh, ne haragudj, szakad rólam a víz! Kivinnéd Vivit, amíg befejezem a próbát? – Sehun egyik fele szívesen továbbnézte volna a gyakorlást, a másik fele azonban megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a sráctól, amíg távol van. Egy kiadós séta után kénytelen volt visszavinni Vivit, mert látta rajta, hogy fázik a nagy hidegben, és ő is egy meleg szobára vágyott. Yixing még mindig táncolt, ő pedig leült a földre, és próbált a Vivivel való játékra összpontosítani, de néha fel-felpillantott a fiúra, és olyankor hosszabb ideig rajta felejtette a tekintetét. – Mit nézel ennyire? Csak nem Justin Timberlake áll a hátam mögött? – Yixing olyan meglepett fejet vágott, mintha tényleg azt hinné, hogy az énekes tartózkodik velük egy helyiségben, mire Sehunnak halvány mosolyra húzódott a szája. – Áh, már nincs itt! Biztos rájött, hogy jobban táncolok nála, és ezért szégyenében még köszönni sem volt képes.

Amikor Yxing kiszórakozta magát, leheveredett a padlóra, és egészen véletlenül a feje pont Sehun combján telepedett meg. A manó nem értette, hogy lehet valaki ilyen közvetlen, amikor alig ismerik egymást, és pont vele, aki nem bírta az érintkezést. Jongin legalább diszkrétebben csinálta. Na, nem mintha most rá kéne gondolnia… Yixing mindenféléről fecsegett neki: Elmesélte, Vivi hogy került hozzá, hogy milyen napja volt a suliban, mire Sehun csak egy hümmögést eresztett meg. – Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdezte Yixing pajkosan, és a mosolyából látszott, hogy nem rossz szándékkal tette fel a kérdést.

– És te mindig ilyen… fura vagy? – Yixing arca egy pillanat erejéig elkomorult, de hamarosan nyoma sem volt a szemében bujkáló bánatnak. – Nagyon jól táncolsz – jegyezte meg Sehun, mivel semmi más nem jutott az eszébe, amit megoszthatott volna a fiúval.

– Nem akarsz véletlenül tanulni néhány lépést? Meg akarom neked hálálni, hogy vigyáztál Vivire. – Sehun röviden elmagyarázta, hogy nincs rá pénzük, mert egyedül él a testvéreivel, akiknek fontosabb dolgokra kell fordítaniuk a fizetésüket. Yixing azt mondta neki, hogy ne is törődjön vele, úgysem fogadta volna el tőle a pénzt, mivel megmentette a kiskutyája életét.

Hazaérve Sehunt rögtön kérdésekkel bombázták, mert kíváncsiak voltak arra, hogy bebizonyosodott-e, hogy Yixing a kiválasztottja. Sehun megvakarta a tarkóját, és mélyen magába nézett, de semmi olyat nem talált, ami igazolta volna Minseok gyanúját. Nem érezte azt az erős vonzást, amiről a többiek beszéltek, nem érzett késztetést arra, hogy minden áron megóvja a fiút, egyedül azt tudta, hogy csodálja őt a tehetsége miatt, de úgy gondolta, ennek semmi köze a küldetéshez. Minseok továbbra is azt állította, hogy nem lehet véletlen, hogy felé sodorta a sors, ezért jó lenne, ha Sehun egy kicsit megerőltetné magát.

Sehun az éjszaka közepén a mobilja csörgésére ébredt, és elsőre majdnem szívrohamot kapott, mert azt hitte, Jonginnal történt valami. De amikor felvette, Yixing csicsergett a vonal túlsó oldalán.

– Vivi egész este nyüszített, szerintem, utánad sír. Nem jönnél át, hogy megvigasztald?

– De hát én csak egy kisfiú vagyok, nem mászkálhatok egyedül az utcán ilyen későn. Amúgy meg, honnan a fenéből tudod te a telefonszámomat? Nem hinném, hogy megadtam volna…

– Amíg kimentél a mosdóba, megcsörgettem magamat a telódról. Mondd meg a címed, és érted megy a sofőrünk. – Sehun egyik sokkból a másikba esett. Ez a rafinált gyerek ilyen könnyen túl járt az eszén, és mi az, hogy sofőrje van? Esze ágában sem volt megmondani neki, hol lakik, de akkor meghallotta Vivi keserves vonyítását, és a szíve egy-kettőre meglágyult. Azt hitte, Yixing csak kitalálta ezt a mesét, hogy úgy csalja magához, de ez esetben tényleg nem volt maradása. A testvérei már aludtak, ezért üzenetet akart nekik hagyni, de azt nem tudták volna elolvasni, úgyhogy majd a hangpostájukra beszél.

Gyönyörű autó jött érte, jól fésült, öltönyös vezetővel, amitől rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Nem egy filmben látott már olyat, hogy egy gyerek beszállt egy hasonló autóba, aminek a vége semmi esetre sem lett happy end. De ahogy a hatalmas házba lépett, Vivi rögtön odarohant hozzá, nyomában a kócos, pizsamába bújt Yixinggel. A ruha nagy volt rá, mindenhol lógott rajta, ráadásul rózsaszín volt, amit Sehun igen érdekesnek talált egy fiún. Arra is rájött, hogy ő nem hozott magával semmi kényelmeset, de Yixing mintha a gondolataiban olvasott volna, már rohant is, hogy egy hasonló színben pompázó darabbal térjen vissza. Sehun húzta a száját, de ha nem akart farmerben lefeküdni, akkor kénytelen volt elfogadni a lányos cuccot. Rá kellett parancsolnia Yixingre, hogy menjen ki, amíg átöltözik, mert különben a fiú nem zavartatta volna magát, és végignézte volna a vetkőzős számát, ami kicsit sem tetszett Sehunnak. Aztán a fiú közölte, hogy aludhat a hálószobában Vivivel, ő majd a kanapéra fekszik, úgyhogy Sehun már be is vackolta magát a csuda kényelmes paplan alá. Percek múlva elnyomta az álom,, és sokkal jobban aludt, mint a saját ágyában.

– Te meg mi a francot keresel itt? – háborgott Sehun, amikor reggel karok ölelését érezte maga körül. Este úgy aludt el, hogy Vivi bújt hozzá, erre ébredéskor Yixing csimpaszkodik rá, mint egy kis majom. Lejjebb pillantva látta, hogy Vivi a lábuknál nyúlt ki, de ettől még nem érezte jobban magát. Az ágy legtávolabbi pontjára menekülve várta a választ.

– Ne… ne haragudj, én alvajáró vagyok. Biztos megint mászkáltam éjszaka, és mivel ez az én ágyam, az ösztöneim idevezettek. Hadd engeszteljelek ki. Sétáltasd meg Vivit, addig én készítek egy isteni reggelit. – A kutyusnak nem volt sok kedve sétálni, de Sehun magával rángatta, mert ismét levegőre volt szüksége. Yixing valóban isteni kaját rittyentett össze, és miután jól belaktak, végigvezette őt a házon, amit inkább villának kellett volna nevezni. A szülei Kína és Korea közt ingáztak, és most éppen nem voltak itthon, ilyenkor a dada vigyázott Yixingre, aki valamiért nagyon örült annak, hogy Sehunt a fiú mellett látja.

Sehun továbbra sem tudta, hogy Yixing-e a kiválasztottja, mindenesetre egyre több időt töltött vele. A fiú szinte minden este felhívta, és ő minden este átment, annak ellenére, hogy tudta, reggel úgy fog ébredni, hogy Yixing majdnem agyon nyomja őt. Az első táncóra előtt aggódott amiatt, hogy azon a téren nem lesz olyan tehetséges, mint az informatikában, és valóban nem tudta robot módjára leutánozni a figurákat, amiket Yixing mutatott neki, de a fiú nagyon türelmes volt, és az órák előre haladtával Sehun egyre magabiztosabban mozgott a parketten. Nem is bánta, hogy nem ráz ki a kisujjából minden lépést, mert élvezte a lépcsőfokokat, amiket meg kellett másznia a sikerig. És volt egy dolog, amit még a táncnál is jobban szeretett: Yixing folyton megnevettette őt. Először csak egy mosolyt sikerült kicsikarnia belőle, de a tánc alatt néha direkt bénázott, mert tudta, hogy ezzel felvidíthatja Sehunt. Yixing imádta azt a kicsit idétlennek tűnő nevetést, ami minden alkalommal elhagyta a tanítványa száját, amikor ügyetlennek tettette magát, ezért egyre többet játszotta el a szerencsétlenkedő tanár bácsit. Sehun fiatalabb volt nála, de gyönyörű arca, titokzatos viselkedése, és visszafogottsága levette őt a lábáról. Sehun egy rejtvény volt számára, és Yixing egyik kedvenc elfoglaltsága a rejtvényfejtés volt. Már alig várta, hogy a végén milyen eredményt fog kapni, de legbelül érezte, bármit tudjon meg a fiúról, semmi nem tántoríthatja el. Sehun sokkal több volt számára szimpla tanítványnál, de nem akarta elsietni a dolgokat.

– Melyik tetszik neked? A lány vagy a fiú? – kérdezte Yixing a moziban ülve, mert nem bírt tovább kétségek közt élni. Sehun a képernyőre meredt, és igazából egyik szereplő sem tetszett neki. Ha ilyesmiről volt szó, egyből Jongin szépséges vonásai jelentek meg előtte, de erről nem fog Yixingnek mesélni. –  Nyugodtan elmondhatod, ha a srác jön be, én is meleg vagyok.

Sehun hazaérve rögtön a gép elé ült, közben a testvéreit is maga köré hívta, hátha a segítségére lesznek. Minseok aggódva törte a fejét a kérdésen, de csak tippjei voltak.

– Megtapogattad őt?

– Mi? Minek tapogatnám meg? Fogdos ő engem éppen eleget, sajnos.

– Úgy értem, a homlokát. Ha azt mondta, meleg, lehet, hogy arra gondolt, hogy lázas.

– Egy beteg embernek nem lenne annyi energiája, mint neki. Nem hiszem, hogy az.

– Lehet, hogy azt jelenti, hogy forróvérű. – szólt közbe Baekhyun. – Chanyeol azt mondta, hogy a nővére olyan forróvérű, hogy ha elmegy egy buliba, ő a diszkó királynő.

– Akkor Yixing is egy diszkó királynő lenne? Ezt inkább el tudom róla képzelni, mint a betegséget. – Sehun beírta a „meleg” szót a Google keresőjébe, ami mindenfélét kidobott. Többek között két csókolózó fiút, aminek láttán Baekhyunnak felcsillant a szeme.

– Ez az! Akik csókolóznak, azok mind melegek! – közölte diadalittasan a tényeket.

– Akkor én nem vagyok meleg, mert én soha, senkit nem fogok megcsókolni – nyugtázta Sehun, és mint aki jól végezte dolgát, kikapcsolta a gépet, és bevonult a szobájába.

Yixing egyre merészebb lett a táncpróbákon. Már nemcsak azon volt a hangsúly, hogy Sehun leutánozza őt, néha a csípőjénél fogva magához rántotta, és olyankor annyira közel kerültek egymáshoz, mintha egy test mozgott volna kettő helyett. Sehun azt hitte, ez így helyes, hogy a mozdulatsor a koreográfia részét képezi, bár továbbra is zavarta a fiú közelsége. A tánc miatt azonban képes volt átlépni a korlátain, és közben az agyát kikapcsolva csak a zene által okozott boldogságra koncentrált.

– Hé, esküszöm, fel foglak jelenteni szexuális zaklatásért, ha ilyeneket csinálsz! – kiáltott Sehun, amikor Yixing rácsapott a fenekére, mielőtt zuhanyozni mentek volna. Nem igazán tudta, mit jelent ez a kifejezés, de az egyik sorozatban hallotta, amikor a főnök fogdosta a titkárnőjét. Yixing csak nevetett, és nem hagyta abba a hátsója fixírozását.

– Én foglak beperelni azért, amiért túl jó a segged! – Sehun komolyan elgondolkodott azon, hogy melyikük nyerne, ha bíróság elé vinnék az ügyet. De mivel a filmekből azt is megtanulta, hogy egy tárgyalás hónapokig elhúzódhat, nem lett volna ideje a per lebonyolítására. Pedig Yixingre igazán ráfért volna egy kis börtön, ott megnevelték volna.

– Öltözz már fel! – korholta Sehun a fiút, amikor az egy szál törölközőben libegett ki a fürdőből. Yixing egy mozdulattal ledobta magáról az anyagot, és úgy sétált a ruháihoz. – Te tényleg pedofil vagy! Egy szatír! – nyavalygott Sehun kezét szorosan a szemére tapasztva.

– Nem lehetek pedofil, mert még én is kiskorú vagyok. Amúgy meg… te sokkal idősebbnek tűnsz a korodnál. Amikor a szemedbe nézek, úgy érzem, egy aggastyán néz vissza rám.

– Szólíthatsz nagypapinak, de akkor szót is kell fogadnod nekem! És különben sem tehetek róla, hogy érettebb vagyok egyeseknél, akik tizenöt éves koruk ellenére úgy viselkednek, mint az óvodások. – De Yixinget semmivel sem lehetett megbántani, vidáman eredt Vivi nyomába.

– Srácok, kérlek, cseréljetek velem! Én kikészülök ettől a perverztől! Baekhyun-ah, kössünk egy üzletet. Most, hogy Jongin kórházban van, megszerzem tőle az összes virgácsot, és neked adom, ha megszabadítasz ettől a félőrülttől. Te szeretsz csókolózni, és le merem fogadni, hogy Yixing is. Ha Chanyeol nem ér rá, nyomulhatnál vele…

– Mit képzelsz te rólam? Csak azért, mert nagy szám van, az nem jelenti azt, hogy bárki használhatja. A virgácsos része kecsegtető ajánlat, és mondhatnám, hogy át fogom gondolni a dolgot, de jelenleg jobb szórakozásom is akad a gyerekes bohóckodásnál. – Baekhyun először magából kikelve hadonászott mérgében, aztán a mondandója második felét úgy adta elő, mint egy üzletember, aki nem ér rá arra, hogy semmiségekre fecsérelje az idejét. Sehun annak ellenére, hogy nem alakult jól számára a beszélgetés, felnevetett a testvére arckifejezését látva. Pont ebben a pillanatban lépett be Jongin a lakásba. Eldobta a mankóját, és egyenesen Sehun kitárt karjaiba szaladt. De a manó nem érezhette sokáig a másikból áradó melegséget, mert a többiek is köréjük gyűltek, és mindegyikük Jongint akarta.

– Úristen, lehetséges, hogy a szemem is megsérült, nemcsak a lábam? Esküdni mernék rá, hogy úgy láttam az előbb, Sehun nevetett. Vagy ez csupán egy földbéli hasonmása? Annyira rossz volt, hogy nem bírtatok vele, és inkább az itt élő klónját választottátok helyette?

– A kiválasztottja teszi őt ilyen boldoggá, nem igaz, Sehunie? – csavarta meg az orrát Minseok. A manók nagyon belelkesültek, hogy újra itthon látják Jongint, és Baekhyun már szaladt is a telefonjáért, hogy megmutassa neki legújabb közös szerzeményét Chanyeollal, Minseok pedig cappuccinót ment készíteni neki. Sehun nem akart semmit megmutatni, semmit adni Jonginnak, csak együtt akart lenni vele, és végre kiönteni a szívét, amire régóta vágyott.

– Csak egy kis időre ugrottam be, aztán megyek vissza Kyungsoo-hoz – kezdte Jongin, és ezzel mindent elrontott. Sehun azt hitte, végre megjött az esze, de akkor kénytelen lesz felébreszteni. Ha magától nem nyílik ki Jongin szeme, majd ő tesz arról, hogy lásson.

– Hiányzol… Én egy kicsit sem hiányoztam neked? Nézd, Jongin, pár nap, és visszamegyünk SM Townba. Miért nem jössz velem, és bulizzuk át együtt a hátralévő időt? Bejárhatnánk a várost, szórakozhatnánk, ahelyett, hogy egy haldokló mellett dekkolsz. Miért csinálod ezt? Egyrészt, úgysem láthatod többet, miután visszamegyünk, másrészt, az a kölyök úgyis meg fog halni. Mi ketten boldogok lehetnénk. Azelőtt nem érdekelt az ilyesmi, de te vagy az egyetlen, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Értsd már meg, vele nincs jövőd, de velem lehetne. Egész SM Town ránk irigykedne, mert mi ott lennénk egymásnak… Ne mondd azt, hogy én nem vagyok fontos neked! Oké… szóval az a másik fontosabb… Esetleg te akarod tartani a gyászbeszédet a temetésén? – Sehun nem érzékelte a pofont, ami az arcán csattant, csak látta, hogy Jongin keze meglendül, és a fülében még sokáig visszhangzott az ütés hangja. Soha nem emelt rá kezet senki, és Jongin lett volna az utolsó, akire gondolni mert volna, hogy egyszer megteszi, de mélyen legbelül tudta, hogy megérdemelte. Elvetette a sulykot, és már késő volt a megbánásra. Amikor Minseok mosolyogva belépett a nappaliba egy gőzölgő bögrével a kezében, nyomában az izgatott Baekhyunnal, Jonginnak már nyoma sem volt, és Sehun nem akart magyarázkodni. Épp most veszítette el az egyetlent, aki a legfontosabb volt.

Sehun nem hezitált, amikor Yixing hívása szakította ki a melankóliából. Remélte, hogy a fiú pozitív kisugárzása elfeledteti vele a délutánt, és nem várta meg, hogy a sofőr érte menjen, futva tette meg a nem kis távot. Az ajtón belépve azt hitte, Yixing álarcos bálba készül, mert nem tudta hova tenni azt a maskarát, amit magára öltött. Yixing a kezébe nyomott egy másik jelmezt, és felszólította, hogy vegye fel, mert ők fognak ajándékokat osztogatni a sulijában.

– Mégis mi ez? – morgott Sehun, amikor magára erőltette a szűk, fekete ruhát.

– Honnan csöppentél te ide, egy másik bolygóról? Ez a Mikulás, az meg a Krampusz jelmez. Ne aggódj, te leszel a világ legdögösebb krampusza – kuncogott Yixing, és úgy tett, mintha megvizsgálná, minden ruhadarab jól áll-e Sehunon, de természetesen csak az idomait akarta stírölni. Sehun kivételesen nem akadt ki ezen, mert azon gondolkozott, miért illetik más néven Santa Myeont a Földön, arról nem is beszélve, hogy milyen elképzelésük van a kinézetéről. Szóval az emberek úgy tartják, hogy Santa Myeon egy túlsúlyos, öreg, nagy szakállú valaki… Ha tudnák, hogy mekkorát tévednek. Sehun úgy vélte, hogy ha ismernék őt, sokkal inkább hasonlítanák egy divatos popsztárhoz, mint ahhoz a valamihez, aminek Yixing beöltözött. És mi a frász az a krampusz? Csak nem a manókat gondolják egy ilyen visszataszító lénynek? Sehun lefényképezte magukat, mert mindenképp meg akarta mutatni a testvéreinek ezt a szentségtörést. Az iskolában viszont nagyon jól érezte magát. Yixing olyan gyengéden bánt a kisgyerekekkel, ahogy Vivivel is szokott, és Sehun napokon át képes lett volna elnézni, ahogy minden gyerkőcöt megajándékoz egy angyali mosollyal. Először bántotta az önérzetét, hogy rá félelemmel teli tekintettel merednek a kicsik, aztán kihasználta a jelmez előnyeit, és direkt ijesztgette őket, hogy utána többször is tanúja lehessen, ahogy Yixing megvigasztalja a csöppségeket. Egy ponton úgy érezte, hogy ha több ideje lenne a Földön, akkor talán…

– Inkább neked kellett volna felvenned a Télapó jelmezt. Túlságosan szexi vagy, és eltereled a figyelmemet… – Na tessék! Miért kell mindig elrontania a dolgokat? Javíthatatlan a srác!

– Minden tanítványodnak ilyeneket mondasz? – próbálta a sértődöttet játszani Sehun.

– Csak azoknak, akik ilyen cukik. És valljuk be, nálad jobb példánnyal még nem találkoztam. – Sehun vitára nyitotta a száját, de egy kéz, ami lesújtott Yixingre, belé fojtotta a szót.

– Mi van veled, te kis nyomi? Azt hiszed, nem ismerünk meg, ha álruhába bújsz? Milyen szánalmas vagy! – A kölyök lerántotta a sapkát és a szakállat Yixingről, mire az összes kisgyerek szája sírásra görbült. Sehun sajnálta őket, de amikor meglátta Yixing szemében is a könnyeket, sosem érzett düh kúszott az ereibe. A fiú elrohant, ő pedig egy jókorát behúzott a hülye gyereknek, aki megríkatta az ő optimista kis energiabombáját. Santa Myeon azt mondta, semmiképpen se kerüljenek verekedésbe, amit végül is betartott, mert miután eltörte az idióta orrát, továbbállt, és nem folytatta. Mérges volt magára, amiért nem tudta megvédeni a kiválasztottját, de Yixinget is hibáztatta, mert ha ő nem tereli el a figyelmét, időben észlelte volna a gaztettet. Látta, hogy a fiú a mosdóba iszkolt, ezért utána ment, és dörömbölni kezdett a fülke ajtaján, ahova bezárkózott. A fiú kiabálni kezdett, amiből Sehun egy szót sem értett.

– Megtennéd, hogy abbahagyod a kínai hablatyolást, mert abból egy büdös szót sem fogok fel! – Sehunnak bele kellett törődnie, hogy annyira nem zseni, hogy a világ összes nyelvét ismerje, és meg kellett várnia, amíg Yixing annyira lenyugszik, hogy beengedje magához.

– Azok a kölykök folyton piszkálnak. Azért, mert kínai vagyok, azért, mert táncolok focizás helyett, azért, mert… meleg vagyok… – Sehunnak megszakadt a szíve, amikor Yixinget sírni látta. Azt, hogy a fiú szemeiben ekkora fájdalmat lásson, legalább olyan lehetetlennek tartotta, mint az éjféli napsütést vagy a nyári hóesést. Yixing a lehajtott vécétetőn gubbasztott, Sehun pedig elé guggolt, és mindkét kezét megszorította, majd halálosan komolyan szólalt meg:

– Azok a kölykök mind virgácsot érdemelnek. – Yixing eszelős kacagásban tört ki, pedig Sehun nem viccnek szánta. Fel fogja kutatni azt a manót, aki megajándékozná őket, és közli vele, hogy ne merészeljen átadni egyetlen egy csomagot sem a nyavalyásoknak.

Yixing sosem érezte magát otthon karácsonykor. Egyik évben Kínában ünnepeltek, a másikban Koreában, és néha még Japánban is, ezért egyik országot sem tudta igazán otthonának nevezni. Idén az egész családja Kínába utazott, de ő azt kérte, hadd maradjon itt. Szenteste nem hiányoztak neki a szülei, mert először életében érezte úgy, hogy otthonra lelt. Sehunéknál akart ünnepelni, mert elege volt abból a nagy házból, és nem bánta meg, hogy a kicsi, de barátságos lakást választotta. Sehun testvérei nem voltak otthon, pedig Yixing szívesen megismerte volna őket, de talán jobb is volt így, kettesben vele, illetve Vivivel kiegészülve. A kutya feje a térdén nyugodott, Sehuné pedig a vállán, amit a legszebb ajándéknak tartott. Egy hónapja álmodni sem mert volna arról, hogy a fiú ilyen közel fog kerülni hozzá, és bár továbbra is hárította a próbálkozásait, ha kitartó lesz, egyszer sikerülhet áthatolnia a jégpáncélon, amit Sehun a szíve köré vont számára érthetetlen okokból.

– Tudod, hogy miattad hiszek újra a karácsonyban? – Sehun döbbenten pislogott Yixingre, mert fogalma sem volt arról, hogy a fiú elvesztette a hitét. Annyira nem nézte ki belőle, hogy ne szeresse ezt az ünnepet, hogy rá sem kérdezett, hogy mi a véleménye erről a témáról. – pár éve karácsony napján karamboloztunk. Szerencsére senki nem halt meg, de olyan sérülést szereztem, ami miatt nem lehet belőlem profi táncos. Eldöntöttem, hogy nem adom fel, és legalább nálam kisebbeknek megtanítom azt, amit én addig tanultam, de senki sem akar egy sérült ember tanítványa lenni. Nem azért akartam ezt az egészet, mert pénzre volt szükségem, hiszen a szüleim kő gazdagok, csak azt akartam érezni, hogy vagyok valaki. Te vagy az egyetlen tanítványom, és ez adta vissza a hitemet, egyben az önbizalmamat is. Többet segítettél a jelenléteddel, mint az a rakás pszichológus, akikhez elrángattak az elmúlt évek alatt. – Sehun a dicsérő szavak hallatán egyre kellemetlenebbül érezte magát. A testvérei vért izzadtak, mire sikerült elérniük, hogy a kiválasztottjuk újra higgyen, ő meg a kisujját sem mozdította meg, Yixing mégis  úgy állítja be, mint egy szentet. Pedig Sehun még le is akarta cserélni őt… Hogy terelje a témát, mert nem szerette, ha fényezik, más vizekre evezett.

– Nem tetszik a neved, nem hozzád való. Egy menő táncosnak egy menő név kell, a tiéd meg olyan komolyan hangzik. Egy táncoshoz méltó művésznév kell neked. Mint mondjuk a Lay.

– Lay? Szerinted ez menőbb? Csak három betű egymás után hányva – háborgott a fiú, de titkon imádta a becenevet, amit Sehuntól kapott, mert ettől még közelebb érezte magához.

– Mondd el, mit szeretnél legjobban ajándékba – unszolta Sehun, mert elhatározta, hogy jövőre megadja a fiúnak, bármit kér, mert boldognak akarja őt látni. Tudta, hogy szomorú lesz, ha elmegy, mivel ő volt az egyetlen tanítványa, és ezért kárpótolni akarta.

– Téged! Tudom, ezen a karácsonyon már nem kaphatlak meg, mert nem írtam bele a Télapónak szánt levélbe, de ha jövőre kívánságba foglalom, akkor randiznál velem? Na jó… két év múlva? Három? Oké… értem, csak barátok… – Sehun fejcsóválva nézte a srácot, és megint megjegyezte magában, hogy javíthatatlan. Ezt a vágyát mégis hogy tudná teljesíteni?

Sehun elsőként érkezett a találkozási pontra. Nem hisztériázott, mint Baekhyun, mert tudta, hogy ha tombolna, a dolgok akkor sem változnának meg. Nem szomorkodott, mint Minseok, mert minden érzelmét a Földön hagyta. Alig várta, hogy SM Townban legyenek, mert ott egyikük sem fog szenvedni. De sajnos tévedett. Ott voltak az emlékek, amik nem szűnő szúrást generáltak a mellkasában. SM Townban csak addig nem létezett a fájdalom fogalma, amíg nem tapasztaltak meg valami olyat, ami miatt érdemes lett volna bánkódni. Sehun nem értette, hogy Jongin miért nem sír, amikor ő volt a legérzékenyebb közülük, de Santa Myeon magához hívta Baekhyunnal és Minseokkal együtt, és magyarázatot adott a fel nem tett kérdésre. A karácsony szelleme kitörölte Jongin emlékeit, mert attól félt, összeroppanna a történtek súlya alatt, így maximum álom formájában élheti meg a Földön töltött időt. Itt volt a visszatérhetetlen alkalom, a tiszta lap, melynek segítségével Sehun újrakezdhette volna Jongin oldalán. Hiszen ezt akarta, nem? Jongin nem emlékszik Kyungsoo-ra, ezért csak oda kéne mennie hozzá, meghódítania, és ők lehetnének az egyetlen álompár a hazájukban. Ezzel csak egy gond volt. Sehun emlékeit nem törölték, pedig mindent megadott volna azért, hogy felejtsen.