Minseok mindenhova magával cipelte a pulóvert, amit Jongdae-től kapott. Mivel legalább hatszor belefért volna, elsősorban takarónak használta. Lassan több időt töltött fekve, a puha anyag ölelésében, mint Sehun, de ezt senki sem kérte rajta számon, hiszen a többieket is szerelmi bánat gyötörte. Egyedül Jongin nézte értetlenül a társai kínlódását, de jól neveltsége okán nem zaklatta őket a kérdéseivel. Múltak az évek, amit csak a soron következő karácsonyok jeleztek, azt leszámítva a napok összefolytak. Minseok nem volt hajlandó ajándékot szállítani Jongdae-nak, ha véletlenül mégis hozzá kerültek volna a neki szánt csomagok, másnak passzolta át azokat. Sokszor esett kísértésbe, és ilyenkor elsétált a házuk előtt abban a reményben, hogy talán egy percre látni fogja, de a ház minden alkalommal elhagyatottnak tűnt. Minseok a visszatérések után azt remélte, évről évre könnyebb lesz, ugyanis Santa Myeon azt hajtogatta, hogy az idő minden sebet begyógyít, de úgy látszott, ő gyógyíthatatlan betegségben szenved. Jongdae csókja megmérgezte, és a szerelem nevezetű méregtől lehet a legnehezebben megtisztítani az emberek – és ezek szerint a manók – lelkét is.

– Hiányzik a kávé – sóhajtott Minseok, és nem tette hozzá, hogy annál csak az a személy hiányzott neki jobban, akinek az ajkairól lecsókolta kedvenc italát utolsó találkozásukkor.

– Hiányzik a csókolózás – kontrázott Baekhyun, de nem nevezte meg az egyetlen személyt, akinek a csókjára vágyott. Sehun hallgatott, aztán ő is csatlakozott az előtte szólókhoz.

– Hiányzik a nevetés – jegyezte meg vágyakozva, miközben tudatosan kizárta az elméjéből azt, aki egyedülálló módon meg tudta nevettetni; a magának való hazudást mesterfokon űzte.

Santa Myeon nem bírta tovább nézni a manói szenvedését. Amikor küldetéssel bízta meg őket, eszébe sem jutott, hogy ilyen következményei lehetnek annak az egy hónapnak. Különösen szerette azt a négy „fiát”, valóban gyermekeiként tekintett rájuk, és azt hitte, jól fognak szórakozni. Semmi esetre sem akarta ilyen állapotban látni őket. Ő már beletörődött a sorsába, de nem hagyhatta, hogy a manóira ilyen sivár jövő várjon. Ráadásul a küldetés nem ért sokat, mert lehet, hogy abban az évben újra hittek a kiválasztottak, de a történtek után jobban utálták a karácsonyt, mint valaha. Nem írtak neki levelet, és ezt nem annak tulajdonította be, hogy felnőttek, hanem annak, hogy végleg elvesztették a hitüket.

– Egy jó ideje harcban állok a karácsony szellemével, de végül sikerült meggyőznöm őt. Mindannyian kívánhattok egyet, azt, amit a legjobban szeretnétek, és azt hiszem, tudom, mire vágytok leginkább. Ha azt kéritek, hogy emberi testben visszatérhessetek a Földre, és ezennel ott is maradjatok, a szellem meg fogja nektek adni.

– Jongin miért nincs itt? – csattant fel Sehun, és egyenesen Santa Myeon szemébe meredt.

– Ő már felhasználta a kívánságát, amikor megmentette Kyungsoo életét…

– Szóval ő nem jöhet velünk? Akkor én sem megyek! – Sehun feldúltan rohant el, Minseok pedig nem tudta, mi tévő legyen. Egyedül Baekhyun száguldott örömittasan a szellem elé, mert minél előbb Chanyeol mellett akart lenni. Minseok is Jongdae mellett akart lenni, de ha a Földön fog élni, akkor Santa Myeon, Jongin és a hazája fog neki hiányozni, úgyhogy a képletet nem lehetett hibátlanul megoldani. Kellett pár perc, amíg elbúcsúzhatott a tájtól, ami örökre az elméjébe vésődött, a többi manótól, és legfőképp a vezetőjétől, akire mindig is barátként tekintett. Egyedül volt, amikor elmormolta a kívánságát, mert Baekhyun valószínűleg már az új otthonukban tartózkodott, Sehun meg biztosan maradni fog.

Alig tért magához, amikor Sehun landolt mögötte, de nem mert hozzászólni, mert a kicsiből sütött a világfájdalom. Ahogy végignézett az öccsein, megállapította, hogy nemcsak az évek múltak, az emberi testükön is változások mentek végbe. Ez nem volt utolsó szempont, mivel elég hülyén nézett volna ki, ha ők megragadtak volna kisfiúnak, miközben a szerelmeik felnőttek. Ezúttal egy másik lakásban értek földet, ami talán még szebb volt, mint a régi, és természetesen Santa Myeon arról is gondoskodott, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. IPhone-ok és tabletek sorakoztak az asztalon, és Minseoknak elszorult a szíve, amiért mindenből csak hármat látott. Sehun fogott egy törölközőt, és letakarta a tükröt, mert túlságosan Jonginra emlékeztette, majd szó nélkül lelépett. Minseok sejtette, hogy először nem a saját kiválasztottjához vezet az útja. Viszont azt hitte, Baekhyun hanyatt-homlok fog Chanyeolhoz rohanni, ennek ellenére a fiú tanácstalanul álldogált mellette.

– Megnézünk egy filmet? – kérdezte Minseok, hogy oldja a feszültséget.

– Igyuk le magunkat! – kiáltotta Baekhyun abban a pillanatban, amikor Minseok megszólalt.

A vége az lett, hogy piás üveggel a kezükben ültek a tévé elé, de a film második felére egyikük sem emlékezett másnap. Minden esetre sikerült ellazulniuk, és egy kis időre megfeledkeztek a veszteségekről, és az idegességről, amit a viszontlátás ébresztett bennük.

Reggel Minseok reszketeg lábakon lépett a kávézóba. Nem volt elég, hogy izgult, még a feje is fájt a másnaposságtól, ezért századjára fogadta meg magában, hogy soha többet nem fog inni. Azt tervezte, hogy leül az egyik asztalhoz, és vár, hátha Jongdae megjelenik délután, de hamar kiszúrta őt az egyik volt kollégája, és a pult mögé rángatta. Minseok nem gondolta, hogy ennyire fognak rá emlékezni, de könnyebben szállt az idő úgy, ha tevékenykedhetett, ezért robot üzemmódra kapcsolt, hogy így terelje el a gondolatait.

– Megérkezett a főnök és a barátnője. Készíts nekik egy vaníliás lattét meg egy forró csokit extra tejszínhabosan, és vidd ki, ötös asztal. – Minseoknak a forró csokiról rögtön Jongdae jutott eszébe, de gyorsan ráparancsolt a szívére, hogy ne verjen olyan hevesen, mert idő előtt fog szívrohamot kapni. Elég szívás lenne, ha feldobná a talpát, mielőtt újra találkozhatna a sráccal. Ráadásul a kollégája a főnököt emlegette, akinek barátnője is van…

– Chen szívem, odanézz! Ez a fiú volt ott a nyolcadikos karácsonyi sulis bulinkon. Az arc memóriám még sosem hagyott cserben. Ó, ha tudnád, mennyit szomorkodott utánad Chen…

– Lily drágám, elhallgatnál végre? – sziszegte Jongdae villámokat szórva a lány felé. Ha Minseoknak nem lettek volna kötélből az idegei, elejtette volna a csészéket, amik vészesen meginogtak a kezében. Mosolyt erőltetve magára a páros elé helyezte az italokat, csak éppen összecserélte azokat. A lány nevetgélve vette el Jongdae-től a lattét, és figyelmen kívül hagyta, hogy a két fiú úgy bámul egymásra, mintha szellemet látnának. Minseok több dolgot nem értett, ezért a kérdéseit sorba rendezte magában, mielőtt teljes mértékben megőrült volna.

1) Miért hívja a lány Chennek a fiút, amikor az ő neve Jongdae. És biztos volt benne, hogy a lányt sem Lilynek hívják igazából, de ennél fontosabb volt a következő kérdés.

2) Hogy vehette meg Jongdae a kávézót? Mondjuk, a szülei elég gazdagok voltak, úgyhogy már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul, de az fájt neki a legjobban.

3) Jongdae miért jött össze azzal a lánnyal, akivel a suli bálon táncolt? De hát mire számított? Négy vagy öt évvel ezelőtt – nem is tudta pontosan felidézni az időpontot – búcsú és magyarázat nélkül elhagyta a fiút… Nem lehetett annyira önző, hogy azt akarta, Jongdae az örökkévalóságig várjon egy olyan valakire, akiről igazából semmit nem tudott. Lily bájos volt, nem egy fennhéjázó plázacica, akiknek az affektálásától Minseok rosszul volt.

Jongdae-nak csak egy kérdése volt: Miért? De ezt ezerszer elismételte magában.

Minseok visszament a helyére, és összeszedte a cuccait. Egy perccel sem fog tovább ezen a helyen maradni! Amikor azonban elviharzott a kijárat felé, Jongdae utána iramodott, és egy sötét sikátor mellé érve berángatta a fiút annak mélyére. Minseok annyira megijedt, hogy biztosra vette, bántani fogja őt. Rossz ötlet volt a Földet választani, nagyon rossz! Egész testében remegett, amikor Jongdae magához húzta, és a szájára tapadt. Abban a pillanatban elpárolgott belőle a félelem, és átadta magát annak a csodálatos íznek, ami az ajkukat borította. Minseok olyan sokat álmodozott erről a pillanatról, bár álmaiban az az édes és felfedező csók kísértett, amit először kapott. Ez most egészen más volt: heves, vad, követelőző, amitől kezdetben megijedt, aztán legalább annyira élvezte, mint az elsőt. Minseok még többet akart, és nem gondolt arra a szegény lányra, akit a fiú miatta hagyott faképnél. Jongdae hirtelen elhúzódott tőle, és akkora pofont adott neki, hogy majdnem a falnak esett. Oké… Ezt megérdemelte… De akkor miért falja Jongdae megint az ajkait? Ezúttal a fiú gyengédebb volt, egyik kezével az arcát simogatta, míg a másikkal a fürtjei között kalandozott. Minseok nem mert semmit csinálni, mert attól félt, megszakítja a varázst, ezért csak szorosan ölelte a fiút, és hagyta, hogy ő irányítsa a csókot. Jongdae nyelve olyan lassan mozgott, amitől Minseok pulzusa még jobban felpörgött, pedig azt hitte, a korábbi szenvedélyes pillanatokat nem lehet felülmúlni. Jongdae hosszúra nyújtotta az együtt töltött időt, de Minseok végig készenlétben állt. A fiú először megcsókolta, aztán megpofozta, amit egy újabb csók követett, ezen elmélet szerint ismét meg fogja pofozni. De nem így történt…

– Miért most? Miért nem jöttél legalább egy kicsit előbb? Pár rohadt hónappal előbb! Lily és én három nap múlva összeházasodunk. Öt évet vártam rád, de ennek most vége. – Jongdae lassú léptekkel indult az utca felé. Vajon azt szeretné, ha utána rohannék, és könyörögnék neki, hogy engem válasszon? De Minseok nem mozdult. Azt kívánta, bárcsak még egy pofont kapott volna, mert az nem okozott akkora fájdalmat neki, mint Jongdae szavai. Amikor a fiú kilépett a sikátorból, a kezén két gyűrű csillant meg. Az egyik minden bizonnyal a jegygyűrűje volt, a másikat viszont Minseoktól kapta. Attól a ténytől, hogy a fiú még mindig hordja a gyűrűjét, Minseok még rosszabbul érezte magát. Tudta, eddig tartott az alkohollal kapcsolatos fogadalma, és ahelyett, hogy hazament volna, betért egy útjába eső pubba.

– Azt akarom, hogy itt dolgozz – közölte ridegen Jongdae, amikor Minseok másnap visszament a telefonjáért, mert persze a legfontosabbat felejtette ott. – Azon a napon, amikor besegítettél, tripla annyi ember tért be a kávézóba. Nem tudom, hogy csinálod, de az üzlet az első. Jót tesz a helynek, ha itt vagy, neked meg jól fog jönni a dupla fizu, amit adok cserébe. – Minseok ellenkezni próbált, de képtelen volt nemet mondani a fiúnak. Gépiesen odasétált a polchoz, ahol találomra keresgélni kezdett, mert nem akart Jongdae szemébe nézni. Mennyire megváltozott… Hol van az az édes kissrác, akinek a mosolya csak igen indokolt pillanatokban fagyott le az arcáról? Ezt én tettem vele. Miattam vált ilyen megkeseredett emberré…

Karácsony napján Minseok a kávézóban ücsörgött. A „zárva” felirat volt olvasható a táblán, de nem is azért volt ott, hogy vendégeket szolgáljon ki. Nem akarta elrontani a testvérei hangulatát, nem mintha az ő házuk táján annyira rendben mentek volna a dolgok. Kényszeres takarításba kezdett, annak reményében, hogy azzal lefoglalja a gondolatait, de még csalódottabb lett, amikor az egyik sarokban megtalálta a gyűrűt, amit Jongdae-nak adott. Biztos mérgében dobta el… Ez azt jelenti, hogy végleg lezárta magában a hozzám fűződő érzelmeit. Lehajolt, felvette a földről a kissé kopott ékszert, és a zsebébe csúsztatta. Megtartja emléknek a pulcsi mellé, ami immár kicsi volt rá, de semmi pénzért nem vált volna meg tőle.

– Én csak… néhány iratért jöttem – mentegetőzött Jongdae a kávézóba lépve. Minseok szerint ez csupán egy indok volt. Jongdae nem válhatott olyan munkamániássá, mint az apja, vagy pont a folytonos lázadás hajszolta végül az általa olyannyira gyűlölt életmód felé? Inkább az történhetett, hogy a nem várt jövő elöl menekülve érkezett ide, hogy egy este erejéig belemerülhessen az emlékek hívogató tengerébe. Vajon a sors direkt terelte őket egy helyre? Vagy tudat alatt nagyon is tisztában voltak vele, hogy hol keressék a másikat, azért kötöttek ki mindketten itt? Minseok úgy érezte, megfullad, ha nem szabadul ki innen. Gyors léptekkel indult a kijárat felé, és meglepetten észlelte, hogy az ajtó be van zárva. Meg akart fordulni, hogy elkérje a kulcsot Jongdae-től, de hátulról karok fonódtak a dereka köré, melyek szorosan tartották. Minseok kétségbeesetten markolászta a kilincset, mintha a gondolatainak erejével ki tudná nyitni a nyílászárót, de nem állt ilyesfajta képességek birtokában.

– Hadd menjek el –motyogta alig hallható hangon, mire Jongdae a tarkójába csókolt.

– Adj nekem egy éjszakát. Csak egyetlen éjszakát… – A fiú szintén halkan beszélt, a szerelme bőre elnyelte a rásuttogott szavakat. Minseok fejében újabb képzavar uralkodott el. Az éjszaka nem egy tárgy, és ő nem rendelkezhet felette. Mégis hogy adhatná oda Jongdae-nak? A kezébe kéne tennie, vagy esetleg… Ezen morfondírozott, amikor Jongdae maga után kezdte húzni, és nem ellenkezett, amikor a szájuk egymásra talált. Valahol az elméje mélyén megjelent az a gondolat, hogy hibát követnek el, pedig ő nem akarta romba dönteni a másik közelgő házasságát. A vágyai azonban legyőzték a józanságát, amiért csakis az emberi testet okolta. Manóként képes lett volna leállni, de az embereket az alantas vágyaik vezérelték, és nem törődtek azzal, hogy a tetteik milyen következményekkel fognak járni. Minseok egy darabig harcolt a lehetetlen ellen, de amikor Jongdae szerelemtől csillogó szemeibe nézett, rájött, hogy a vesztes oldalon áll. A fiú azt tehet vele, amit akar, mert sosem fogja tudni elutasítani őt. Amikor azonban Jongdae gyengéden az asztalra fektette, ismét pánikban tört ki. Az asztal arra való, hogy egyenek rajta… Vagy Jongdae most pont erre készül, és ő lesz a főétel? Az embereknek nagyon furcsa szokásaik vannak, és Minseok hiába igyekezett, még mindig nem értett belőlük egy csomót. De nem mutathatta ki a félelmét, mert egy normális fiú nyilván tudja, mi fog következni, és ha rákérdezne, Jongdae bolondnak nézné.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer a tejszínhabot fogom síkosítónak használni – mosolygott Jongdae, Minseok pedig már meg sem próbálta megérteni a szavait. Egy ideje elvesztette a fonalat, de olyan jól érezte magát, hogy esze ágában sem volt megtalálni. Becsukta a szemét, és hagyta magát az árral sodródni. Megbízott a fiúban, és minél messzebb mentek, annál több kétség szállt el belőle. Miután Jongdae megszabadította a ruháitól, valóban felfalta az összes porcikáját, de ha ilyen élvezetes kajának lenni, akkor szívesen tálalná fel magát önként és dalolva neki minden este. Nem tudta megfogalmazni, Jongdae miket csinál vele, de miután úgy érezte, a mennyeket is megjárta, azt akarta, hogy a fiú ugyanazt élje át, mint ő. Jongdae még mindig tetőtől-talpig fel volt öltözve, amikor Minseok reszketeg lábakon lemászott az asztalról. Kissé hevesen vette le róla az inget, de minél előbb viszonozni szerette volna a kedvességét. Mélyen az emlékezetébe véste a fiú mozdulatait, így könnyedén leutánozta azokat. Végigcsókolta a meztelen testét, azokon a helyeken tovább időzve, ahol Jongdae szaporábban vette a levegőt. Ha lehetséges, minden egyes pillanattal szerelmesebb lett belé, és nem tudta eldönteni, hogy az étel vagy az evő szerepében szeret jobban lenni. Néha elbizonytalanodott, hogy vajon jól csinálja-e, de Jongdae csendbe hatoló nyögései, és az arcán tükröződő öröm eloszlatta a kételyeit. Minseok diadalittasan húzódott el tőle, amikor megérezte a fiú boldogságának bizonyítékát, de Jongdae nem sokáig engedte, hogy pihenjen. Ismét az asztalra fektette őt, de ezúttal hasra, amitől Minseok megint megriadt egy kicsit, mert nem nézhetett a szemébe. Jongdae újfent olyan dolgokat mutatott neki, amiknek a létezéséről sem tudott, de amiket egész életében csinálni akart vele. Csak vele.

Minseok fáradtan, sajgó tagokkal nézte, ahogy Jongdae eltakarította az ámokfutásuk maradványait. Nem elég, hogy az asztalt le kellett tisztogatnia, még néhány poharat is sikerült összetörniük a nagy hevességben. Amikor a fiú végzett, odakuporodott mellé a kis kanapéra, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Minseok attól tartott, reggelre légszomj általi halál áldozatává fog válni. De amint Jongdae a mellkasára hajtotta a fejét, ráébredt, hogy nem bánná, ha így, ilyen boldogan kéne meghalnia. Ha bár csupán pár napot élvezhetett az új életéből, minden perce többet ért számára, mint a hazájában eltelt több száz év együttvéve.

Minseok nem tudott elaludni, és minél többet gondolkodott, annál inkább kitisztult előtte a kép. Megadta Jongdae-nak, amit kért tőle; egy éjszakát, aminek a végén el fognak válni. Tudta, hogy a fiú ugyanúgy szereti, mint ő, ennek ellenére nem lehetnek együtt, hiszen az esküvő a nyakukon van. Jongdae egyetlen éjszakát akart vele tölteni, ezzel tette fel a pontot arra a bizonyos i-re, így zárta le a múltat, ami ez által nem fogja többé kísérteni. Minseok nem bírta volna végigcsinálni a reggeli könnyekben úszó búcsúzkodást, ezért ugyanúgy, mint évekkel korábban, óvatosan lefejtette magáról az alvó fiú féltőn ölelő karjait, és az ujjára húzta a gyűrűt, ami addig a zsebében pihent. Legalább ez az egy hadd maradjon meg neki belőle. Biztosra vette, hogy Jongdae hirtelen felindulásból szabadult meg az ékszertől, és hogy előbb-utóbb megbánná, amit tett. Minseok megkereste a kulcsot, és újra néma búcsút vett a kedvesétől. Utálta, hogy tűnő időnél nekik sosem jut több, de el kellett fogadnia.

Jongdae őrjöngve csapkodta a kávézó falát. Képes lett volna az egész berendezést darabokra zúzni, de tisztelte annyira a helyet, hogy csak a kezét ütötte véresre. Hogy tehette meg ezt vele másodjára? Öt éve szinte beleroppant, amikor a karjaiban aludt el, erre másnap egyedül érte az ébredés. Nem kételkedett Minseok szerelmében, mégsem tudta elviselni, hogy egy szó nélkül lépett le. Éveken át reménykedett, éveken át várta, hogy visszajöjjön, és amikor ez megtörténik, újra eltűnik, mintha csak játszana vele. Egyszerre gyűlölte és szerette őt, egyszerre akart egy jó nagy pofont lekeverni neki, és magához szorítva addig csókolni, amíg csillagokat nem láttak volna a levegőhiánytól. Minseok volt számára a tűz, ami felmelegítette a szívét, lángokba borította a testét, de ő volt a jéghideg víz is, amivel pofán öntötték, hogy végre kirángassák a rózsaszín álmokból. Jó volt vele, rossz volt nélküle, és ezek a hullámvölgyek egyre közelebb hajtották az őrület határához, amitől már csak egy centi választotta el. Egyetlen meggondolatlan lépés, és a szakadék mélyén találja magát, ahonnan nincs visszaút. Amikor bekapcsolta a telefonját, számtalan nem fogadott hívás várta Lilytől és az anyjától. Legszívesebben a mobilt is a falhoz vágta volna, de inkább zsebre tette, és elindult ahhoz a lányhoz, akivel a hátralévő életét le fogja élni. A gyerekei anyjához…

– Chen szívem! Ülj le, beszélnem kell veled. Az esküvő holnap lenne, de lefújtam…

– Tessék? Mégis miért csináltál ilyet? Az anyámék tombolni fognak a dühtől. Lily drágám…

– Már nem vagy gyerek. Nem csinálhatod azt, amit a szüleid elvárnak tőled. Tudom, mostanában lett jobb a viszonyod velük, és ez talán rossz fényt fog vetni a kapcsolatotokra, de ha összeházasodnánk, egész életedben bánnád, te is tudod. Mondd a szemembe, hogy szerelmes vagy belém, hogy nem őt szereted. Szívem, nem haragszom rád, sőt, azt akarom, hogy boldog légy, mert megérdemled. És remélem, én is találok majd egy olyan srácot, akire úgy nézhetek, mint te Minseokra. Azt hitted, nem veszem észre? Már annak idején feltűnt, de azt gondoltam, sikerült elfelejtened őt. Amikor újra találkoztunk vele, ugyanazzal a rajongással néztél rá. Nem akarok az a hárpia lenni, aki megkeseríti az életedet.

– Jaj, annyira szeretlek! Olyan vagy, mintha a húgom lennél, és meg kell ígérned, hogy mindig mellettem leszel. – Jongdae szinte hallotta, amikor a szívéről legördülő szikla földet ért. Imádta a lányt, persze nem szerelemmel, de megviselte volna, ha örökre elváltak volna az útjaik. Álmodni sem mert volna arról, hogy Lily ilyen pozitívan fog hozzáállni a dologhoz, és erőt merített a bátorításából, mert a szüleivel még volt egy le nem játszott köre.

Besietett a kávézóba, de rossz hírek fogadták. Minseok felmondott, aminél még kétségbe ejtőbb volt, hogy nem tudta az elérhetőségeit. Idegesen járkált a környéken, mint egy felbőszült oroszlán, hátha megpillantja őt, és pár óra fagyoskodás után meg is lett az eredménye a hosszú várakozásnak. De milyen eredmény volt az! Minseok egy másik fiúval nevetgélt, aki szemmel láthatóan helyes és megnyerő volt. Jongdae-ra egyszerre szakadt rá az esküvő körüli tevékenységek, a Minseokkal töltött éjszaka, a több évnyi feszültség és a szülei vélhető elutasításának terhe, ezért bombaként robbant a két srác közé, és se híre se hamva nem volt annak a boldog egymásra találásnak, amit a keresése közben maga elé képzelt.

– Szóval ezért hagytál ott? Mással jársz, és én csak egy megszerzendő zsákmány voltam, akit jó buli volt becserkészni az esküvője előtt? Jót nevettetek rajtam, igaz? – Jongdae hevesen gesztikulálva ordítozott az utca közepén, de nem érdekelte sem a hely, sem az, hogy mindenki őket nézi. Úgyis elvesztette a becsületét, amikor egy olyan fiúval feküdt le, aki mással van. A tekintélyére keresztet vethetett, amikor a menyasszonya e miatt lemondta az esküvőjüket. Jongdae magából kikelt monológját Minseok pasija szakította meg, aki a képébe mászott.

– Te megveszekedett barom! Minseok téged szeret a legjobban a világon, de semmi jogod ahhoz, hogy fröcsögj rá, miután megcsaltad vele a jegyesedet, ezzel egy ribanc szintjére süllyesztve őt. Igen, Minseok pasija vagyok, és megtiltom, hogy még egyszer a közelébe gyere! Meg ne próbáld keresni őt, mert gondoskodom arról, hogy ne tudj teljesíteni a nászéjszakádon… – Jongdae vissza akart vágni, nem hagyhatta megtorlás nélkül a monoklit, amitől még napok múlva is sajgott az arca, de Minseok elrángatta a fiút, mielőtt cselekedhetett volna. Ott állt menyasszony, szerelem, és valószínűleg szülők nélkül, de ahelyett, hogy sírásban tört volna ki, bevonult a barátja stúdiójába, hogy dalba fojtsa bánatát. Az éneklés is egy olyan terület volt, amit szívből csinált, mégis csak hobbi szinten űzte. A tény elől, hogy egy olyan lányt fog elvenni, akit testvérként szeret, a munkába menekült, és azt, ami igazán fontos lett volna neki, mélyen eltemette magában Minseok emlékével együtt. Most, hogy beszabadult Chanyeol szentélyébe, órákig ki sem jött onnan, és egy egész albumnyi dal született meg azon az éjszakán, amikor ő halottnak érezte magát.

Minseok alig bírta lenyugtatni Baekhyunt, aki nem tűrte, hogy a bátyát bántják. Minseok gyereknek érezte magát, amikor az öccse szobafogságra kényszerítette őt, nehogy elcsábuljon, és a kávézóban kössön ki. Ha rajta múlt volna, nyílván adott volna Jongdae-nak egy második, harmadik és sokadik esélyt is, úgyhogy jobbnak látta, ha tényleg otthon marad egy darabig. A temérdek időt hasznossá akarta tenni, és a tanulásra fordította, mert nem maradhatott analfabéta egész életére. Sehun türelmes tanárnak bizonyult, bár Minseok eléggé kényelmetlennek találta, hogy a fiatalabb tanítja őt. Cserében Sehunt úszásoktatásban részesítette, még ha azt nem is tartotta olyan fontos tevékenységnek, mint az írást-olvasást.

Unalmában egyre többet látogatott fel az internetre, aminek a használatával kinyílt előtte a világ. Egyik este egy blogra tévedt, aminek a címében a Chen név szerepelt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, ujjai maguktól kattintottak a weblap linkjére. Az oldal olyan volt, mint egy napló, csak ahelyett, hogy Jongdae a fiókja mélyére rejtette volna egy titkos füzetbe írt sorait, közszemlére bocsátotta, hogy mindenki azonosulhasson az érzéseivel. Minseoknak először nem tetszett, hogy ilyen magamutogató módon adta mindenki tudtára a történetüket, azonban mire a bejegyzések végére ért, olyan mértékű émelygés fogta el, hogy legszívesebben a fürdőbe rohant volna, de inkább újra és újra elolvasta a keserves mondatokat, mert azt akarta, hogy ugyanaz a mély fájdalom hatoljon belé, amit Jongdae érzett miatta. Minden poszt egy üzenet volt Minseoknak, amit Jongdae abban a reményben tett közzé, hogy ha a fiú esetleg elolvassa, visszatér hozzá. Minden poszt egy tőrdöfés volt Minseok szívébe, és a szavak még akkor is ott lebegtek a szeme előtt, mikor már rég kikapcsolta a gépet, és álmatlanul fetrengett az ágyában.

„Sokszor megyek el arra a helyre, ahol először találkoztunk. Beugrom a medencébe, és olyan sokáig maradok a víz alatt, amíg nem érzem úgy, hogy kiszakad a tüdőm a légszomjtól, és csak akkor jövök a felszínre, amikor az összes izmom görcsbe rándulva könyörög a levegőért. Tudom, gyerekes, de az első pillanatban azt gondoltam róla, hogy egy angyal, és azt reméltem, hogy ha látja, mit művelek, ismét a segítségemre siet. Egyszer olyan hosszú ideig folytattam ezt az őrült játékot, hogy az úszómesternek kellett kihúznia, és újraélesztenie. Láttam azt a bizonyos fehér fényt, amiről mindenki beszél, de nem féltem. Nem aggódtam azon, hogy mindjárt meghalok, mert akkor is arra vártam, hogy ő megjelenjen, és a szárnyai óvó ölelésébe vonjon. De nem jött el… És azóta nem hiszek a tündérmesékben.”

„Hónapok teltek el azóta, hogy végleg feladtam a reményt. Azért nem jelentkeztem, mert a blognak sem láttam többé értelmét. Ez alatt az idő alatt olyanná váltam, mint a szüleim, és a munkába temetkezve próbáltam felejteni. Eljegyeztem azt a lányt, akivel évek óta járok, de akit sosem szerettem úgy, mint Őt. Nem mondhatom, hogy boldog vagyok, de beletörődtem a sorsomba, és azon az úton haladtam, amit a körülöttem élők helyesnek gondoltak. És amikor már elfogadtam a tényeket, újra felbukkant, hogy ezzel mindent tönkretegyen. Öt év… Öt évet vártam rá, és most, hogy itt van, képes lennék neki megbocsátani, és elfelejteni a számtalan elhullatott könnyet. Az esküvőt lefújtuk, mert Lily támogatná a vele való kapcsolatomat, de Ő már más valaki karjában vigasztalódik. Nekünk ismét csak pár tűnő pillanat jutott…”

Minseok kimászott az ágyból a reménytelen forgolódás után. Ezúttal a kommenteket pásztázta végig, melyeknek úgy érezte, sosem fog a végére érni. Jongdae blogja rendkívül népszerűnek tűnt, őt viszont sok csúnya szóval illették, amiért így elbánt a fiúval. Amikor frissítette az oldalt, észrevette, hogy van egy új bejegyzés, amit kivételesen nem szóban mondott el Jongdae, hanem dal formájában. A könnyei már az első pár sor után záporozni kezdtek a billentyűzetre, a végére pedig már hangosan zokogott, nem törődve azzal, hogy felébresztheti a többieket. Az is szíven ütötte, amikor olvasta a fiú gondolatait, de a hangja volt az, ami által teljesen bele tudta élni magát a szavak mögött megbúvó fájdalomba. Anélkül, hogy belegondolt volna, bepötyögött egy hozzászólást, amit névtelenül osztott meg a nagyvilággal.

„Évekkel ezelőtt megismertem valakit, és annak ellenére, hogy örökre vele akartam maradni, az élet elválasztott minket. Nem saját akaratomból hagytam ott, a körülmények kényszerítettek távozásra. Nem akartam magyarázkodni, mert a búcsúnk nem lett volna kevésbé fájó attól, ha elmondtam volna az okokat. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, és amikor a sok magányosan töltött év után újra találkoztunk, kiderült, hogy elkéstem. Csak annyi ideig lehettem boldog, amíg egy pillangó meglebegteti szivárványszín szárnyát, hogy aztán magával vigye az örömteli pillanataimat. Amikor újra összefutottunk, a testvéremmel látott, de félreértette a helyzetet, és nem tudom, hogy van-e egyáltalán jövőnk, hiszen mindketten követtünk el hibákat, amiken talán sosem fogjuk túltenni magunkat. Én csak annyit tudok, hogy szeretem, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Ha a történetünk itt véget ér, fájni fog, de tudnia kell, hogy nélküle keserű lesz az élet, ahogy a kávé cukor nélkül…”

Jongdae szíve össze-vissza vert, amikor a blogjára írt utolsó üzenetet olvasta. Rengetegen reagáltak a dalára, de szokásától eltérően most nem volt arra ideje, hogy rögtön válaszoljon rájuk. Általában mindenki vette arra a fáradságot, hogy regisztráljon, és ostobábbnál ostobább fantázianeveket találjon ki magának, de nem volt szüksége névre ahhoz, hogy pontosan tudja, ki üzent neki utoljára. Igen, valóban azt hitte, hogy nekik nincs jövőjük, de ez a sztori nem érhet boldogtalan véget. Ha úgy alakulna, mi értelme lett volna a reménynek, a várakozásnak, annak a szerelemnek, ami minden viszontagságot túlélt? Önző módon végig csak magára gondolt, figyelembe se véve azt, hogy Minseok ugyanúgy szenvedhetett a távol töltött idő alatt. Azt gondolta, a szerelme egyoldalú, de a közös éjszakájukon bebizonyosodott, hogy tévedett. Aztán a féltékenység elvakította, nem tudott tisztán gondolkodni, és egyből a legrosszabb következtetést vonta le, amikor a fiút azzal a másikkal látta. A testvére… Persze, ez logikus, mivel Minseok mondta, hogy három öccse is van! Hogy mekkora marha volt! Mielőtt meggondolhatta volna magát, rákattant a „válasz” gombra, ahol csupán egy hely címét adta meg. Nem fűzött hozzá semmit, mert minél előbb oda akart érni, nem bajlódott a fogalmazással, és remélte, hogy Minseok olvasni fog a sorok közt.

– A nevem Kim Jongdae, örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a kezét a zavarodott Minseok felé. Egy étterem bejáratánál álltak, amit Jongdae a kapcsolatainak köszönhetően pillanatok alatt lefoglalt kettejük számára. Mehettek volna a kávézóba is, de valami újat akart. Egy új helyet, egy új kezdetet, nulláról indítani mindent, egyedül a szerelme volt a régi. Mindketten zavarban voltak, mindketten feszengtek, Minseok keze úgy remegett, amikor felemelte a poharat, hogy Jongdae biztosra vette, hogy magára fogja önteni a tartalmát. Bár nem bánta volna, mert akkor legalább lett volna indoka arra, hogy közeledhessen hozzá az ingén keletkezett folt letörlése miatt. Nem igazán tudták, hogy mit mondjanak egymásnak, de a levegőben jól érezhetően ott vibrált a leküzdhetetlen vágy köztük. Minseok az ételt dicsérte, Jongdae minél több fajta bort akart megkóstolni, de nem azért, mert annyira oda lett volna az ízükért, csak a feloldódás reményében ivott. Amikor a kezük néha véletlenszerűen összeért, Jongdae tényleg úgy érezte, mintha először ülnének ilyen közel egymáshoz. Ártatlanul visszahúzódtak, mintha gyerekek lennének, akik félnek megtenni az első lépést, akik még nem tudják, hogy fejezhetnék ki jól az érzelmeiket. Hogy oldja a hangulatot, Jongdae a közelben álldogáló billiárdasztal felé bökött a fejével, és kihívta maga ellen Minseokot. A fiú elég ügyetlennek bizonyult, de ez sok nevetésre adott okot. Kezdtek felszabadulni, természetesebben viselkedtek egymás társaságában, és Jongdae hosszan végigsimított a fiú kezén, amikor megmutatta neki, hogy fogja a dákót.

– Miért bámulnak ennyire azok az emberek? – kérdezte Minseok az ablak felé mutatva.

– Basszus… A követőim mind olvasták a neked szánt üzenetemet, és eljöttek, hogy tanúi lehessenek a találkozásunknak. Ne haragudj, de nem tudtam a számod, meg ilyesmi… – Jongdae bűnbánó tekintetét látva Minseok megszorította a kezét, és a „közönség” felé fordult.

– Ha ilyen sokáig támogattak, megérdemlik, hogy első kézből értesüljenek a hírekről. Mosolyogj! – Megannyi vaku villanását követően az emberek szerencsére beérték ennyivel, és szétszéledtek, hogy a páros hadd fürdőzhessen az egymásra találás mámorító hullámaiban.

– Az anyám arra tanított, hogy ne csókolózzak az első randin. De mivel köztudott, hogy az esetek kilencven százalékában nem hallgatok az ősökre, és mivel notórius szabályszegő vagyok, muszáj ezt is megszegnem – suttogta Jongdae, miután hazakísérte a fiút. Minseok vonakodott egy kicsit, mert úgy tudott csak elszökni otthonról, hogy megkérte Sehunt, vonja el Baekhyun figyelmét, de nem lehetett biztos benne, hogy Sehun figyelem elterelő hadművelete még mindig életben van-e. Nem akarta, hogy ennek a szép estének egy veszekedés vessen véget, de tisztában volt azzal, hogy nem fog hátat fordítani Jongdae-nak, amikor egyre közelebb hajol hozzá. Amint a szájuk összeért, Minseok mindenről megfeledkezett, és úgy kapaszkodott a szerelmébe, mint a falevél az őt tartó ágba vihar idején. Kétségbeesetten szorította magához, mert nem akart ismét a földön landolni, mint azok a levelek, amiket a kegyetlen szél elszakít az őket anyai gondoskodással ölelő fától.

Jongdae képtelen volt aludni. Azelőtt a bánat nem hagyta, hogy álomra hajtsa a fejét, most meg az izgalom. Bárcsak ne kísérte volna haza Minseokot, és egy ugyanolyan éjszakában lett volna részük, mint karácsony estéjén. De nem akarta elsietni a dolgokat; ezúttal mindent tökéletesen akart csinálni. Tudta, hogy Minseok is kívánta őt, de akkor sem akarta elrontani a varázslatot. Ugyanakkor rettegett attól, hogy reggelre a fiú megint kámforrá válik, amit még egyszer nem bírt volna ki. Ezért fél óra sem telt el az elválásuk óta, amikor SMS-t írt neki.

Csodálatos volt a mai este. Holnap reggel érted megyek, és elviszlek valahova, jó?

Nekem is csodálatos volt a vacsi, főleg a szabályszegésed tetszett J Viszont újra a kávézóban akarok dolgozni, ha nem bánod. Ha lejár a műszakom, bárhova szívesen elmegyek veled.

Jongdae-nak nem tetszett az ötlet, hogy Minseok főnöke lesz, mert ez megbélyegezheti a kapcsolatukat. Ugyanazon a szinten akart vele állni, nem akart különbséget köztük se otthon, se a munkahelyen, de ha annyira ezt szeretné, nem fogja megfosztani a vágyaitól. Több órán át tartó hánykolódás után újra a kezébe vette a telefonját. Égtek az ujjai, annyira szerettek volna leírni egy szót, és úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, az egész teste a tűz martalékává lesz. Nem így kéne közölnie vele, hogy néz már ez ki…? De muszáj tudnia! És neki is tudnia kell, hogy Minseok viszonozza-e az érzéseit. Bár ez nyilvánvaló volt, a kis ördög mégsem hagyta őt nyugodni.

Szeretlek! – Egy perc sem telt bele, és jött a válasz, pedig Jongdae azt hitte, a fiú kikapcsolta a mobilját, hogy nyugodtan tudjon aludni. Nagyon izgult, de a választ olvasva fellélegzett.

Én is szeretlek! Nagyon! De most aludj, mert különben nem lesz erőd holnap szabályt szegni.

Minseok nem tartotta igazságosnak, hogy Jongdae random módon betévedt a kávézóba, és ilyenkor órákra magával vitte. Szégyellte magát a kollégái előtt, de Jongdae mindig elhallgattatta azzal, hogy a főnök szava parancs, és furcsa módon a többiek sem ellenezték a kapcsolatukat, sőt, örültek neki, hogy végre boldognak látják a főnöküket. Jongdae még arra is rávette Minseokot, hogy esténként bemásszon az ablakán, mert nem akarta még felrobbantani a bombát a szülei előtt. Amikor Baekhyun tudomást szerzett arról, hogy kibékült Jongdae-val, tajtékzott a dühtől, de mivel sosem látott boldogság tükröződött a testvére arcán, eldöntötte, hogy ad egy utolsó esélyt a srácnak. A szülők esete azonban nem hagyta nyugodni Minseokot. Hallotta, amikor Jongdae megpróbálta felvezetni a dolgokat, amire az anyukája úgy reagált, hogy ha egy férfival élne, nem lehetne unokája…

Így hát Minseok nem várta meg, hogy Jongdae visszajöjjön hozzá, ott távozott, ahol nem sokkal azelőtt érkezett, és mély elhatározással szívében indult a küldetésre, amivel örömet szerezhetett Jongdae anyukájának. Addig rótta az utcákat, amíg el nem ért egy boltig, aminek az ajtaja előtt egy babakocsi árválkodott. Fogta a benne gügyögő babát, és teljes nyugalomban sétált vissza a házhoz. A kicsi nem sírt, és olyan békével árasztotta el Minseokot, aminek a létezéséről nem is tudott. Megértette, hogy Jongdae anyukája miért nem hajlandó lemondani arról, hogy legyen egy unokája, mert az után, hogy a karjaiban tarthatta azt az édes csöppséget, tudatosult benne, hogy neki kell egy ilyen. Azzal tisztában volt, hogy ahhoz, hogy egy ilyen pici lény megszülethessen egy nőre és egy férfira van szükség, de muszáj volt valami megoldást találnia, mert képtelen lett volna még egyszer elválni Jongdae-től, viszont azt sem akarta, hogy összevesszen a szüleivel, akikkel nagy nehezen rendezte a kapcsolatát.

– Úristen! Édesem, a frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy megint… Kié ez a gyerek? Ugye nem ejtettél teherbe valakit? – Jongdae majd’ belehalt a rémületbe, amikor üresen találta a szobáját. Őrült módjára kezdte hívogatni Minseokot, de a fiú nem vette fel. Erre megjelenik egy csecsemővel a kezében, pedig azt állította, hogy ő volt neki az első és az egyetlen…

– Az anyukád… azt mondta… nem akarja, hogy egy fiúval járj, mert akkor nem lehet unokája… Én… gondoltam, hozok neki egyet, és akkor elfogadja majd a kapcsolatunkat. – Jongdae néha úgy érezte, hogy Minseok olyan, mint Tarzan, aki nem emberek közt nőtt fel. De különösképpen nem foglalkoztatta a fiú különcsége; felőle aztán a Pókember meg a Macskanő zabigyereke is lehetett volna, az iránta táplált érzései megváltoztathatatlanok voltak. Az pedig egyenesen meghatotta, hogy milyen gyengédséggel tartja a babát. Jó apa lenne belőle, és az is lesz, csak nem ezé a babáé. Autóba vágódtak, hogy minél előbb a tett helyszínére érjenek, és Jongdae megkérte a párját, hogy maradjon a kocsiban, amíg ő elintézi az ügyet. Minseok szemébe könnyeket csalt, amikor meg kellett válnia a melegséget árasztó kis csomagtól. Úgy érezte, mintha egy olyan valakit téptek volna ki a karjaiból, aki hozzátartozott. Amikor azonban meglátta a pánikoló nőt, aki minden bizonnyal a kicsi anyja volt, rémesen érezte magát. Megint olyat művelt, amit egy épeszű ember sem követett volna el, és ez megint azt mutatta, hogy nem erre a világra való. Itt ugyanolyan buta volt, mint évekkel ezelőtt, és attól félt, hogy sosem fogja megtanulni az itteni helyes viselkedést. Vissza kéne mennie oda, ahol mindent az irányítása alatt tarthat? Nem valószínű, hogy ez lehetséges, mellesleg jobban szerette Jongdae-t annál, hogy még egyszer cserbenhagyja őt. És Santa Myeont sem árulhatta el azzal, hogy kudarcot vall, amikor neki köszönheti azt, hogy itt lehet. Nem tudta, Jongdae mit mondhatott a nőnek, de mosolyogva integetett neki, amikor elment.

– Kicsim, nézz rám! Lehet gyerekünk majd egyszer. Valamikor a jövőben… De egy jó darabig még kettesben akarok lenni veled. Most pedig… hazamegyünk, és beszélünk anyámmal. – Mielőtt Minseok ellenkezhetett volna, Jongdae a szájára tapasztotta az övét, így egy újabb részleges amnéziát idézve elő a fiúban. Amikor Jongdae így csókolta, Minseok még a nevét is elfelejtette, emellett pedig elhitte mindazt, amit a szerelme ígért neki.

– Én félek Baekhyuntól, muszáj megismernem a családodat? – nyafogott Jongdae útban a rettegett hely felé. Ő ült a volán mögött, úgyhogy simán megtehette volna, hogy irányt vált.

– Nem félelmetesebb az anyádnál. Különben is, kezeld úgy, mint egy kutyát. Ha nem adsz rá okot, akkor nem fog támadni. Ha megsimogatják, csóválja a farkát, ha felidegesítik, harap.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy simogassam Baekhyunt, azért hogy csóválja a farkát? Elég beteges vágyaid vannak, te! – Minseok nevetve a barátja karjára csapott, mert már egyáltalán nem aggódott a kettejük találkozása miatt. Főleg azért, mert ígért pár dolgot Baekhyunnak a jó viselkedése fejében, és pontosan tudta, hogy az öccse mindent megtenne néhány videojátékért és édességért. Annak is örült, hogy Jongdae anyukája nem fogadta olyan rosszul a bejelentésüket, mint amire számított. Az apjának egyelőre nem mondták el, de ő amúgy is keveset tartózkodott otthon, úgyhogy nehéz lett volna vele leülni. Jongdae anyukája emlékezett Minseokra, hiszen pont azért kezdett közeledni a fiához, mert lelkiismeret-furdalást generáltak benne az akkor még ismeretlen srác szavai. Nem akart még egyszer olyan rossz viszonyba kerülni az egyetlen gyermekével, ezenkívül szimpatikusnak találta a választottját. Sokkal rosszabb lett volna, ha egy öregedő, pénzes pasas mellett kötött volna ki.

– Na és hol van a negyedik testvéretek? – kérdezte Jongdae teli szájjal. Ó, basszus, Minseok elfelejtette figyelmeztetni, hogy lehetőleg kerüljék ezt a témát.

– Ő a szüleinkkel maradt vidéken – válaszolt Sehun rezzenéstelen arccal, de Minseok tudta, hogy számára véget ért a buli. Baek és Jongdae szerencsére megtalálták a közös hangot, ami a karaoke imádatában nyilvánult meg. Versenyt hirdettek, Minseoknak és Sehunnak kellett pontozni az előadásukat. Ha véletlenül valamelyikük hamiskás hangot eresztett ki a torkán, a másik rögtön rommá oltotta, de a vérszívás inkább civakodásnak tűnt, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Minseok örült, hogy a rossz indítás ellenére ilyen jól kijönnek, már csak Sehun miatt aggódott, aki magába burkolózva gubbasztott mellette. Magához húzta, és meglepetésére a fiú nem lökte el, ezért még szorosabban fonta köré a karjait.

– Nem vagy féltékeny, dalos pacsirta? Amíg itt énekelgetsz, lecsapják a pasidat a kezedről – élcelődött Baekhyun, mert nagyon nem volt ínyére, hogy vesztésre állt, és azt hitte, ezzel kizökkentheti Jongdae-t a koncentrálásból. De a fiú a füle botját sem mozdította, mivel abban a tudatban élt, hogy Sehunt és a barátját valóban vérkötelék fűzi össze, de egyébként is biztos volt Minseok szerelmében és hűségében. Baekhyun a földhöz vágta a mikrofont, amikor veszített, és durcásan követelte a visszavágót, mert szerinte nem voltak tiszták a körülmények.

– Könnyű úgy nyerni, hogy a pasid a szavazók között van! Legközelebb elhívom Chanyeolt, sőt, a nővérét meg az anyukáját is, és akkor biztos lesz a győzelmem!

– Te ismered Chanyeolt? Park Chanyeolt? Ő az egyik legjobb barátom.

– Nem csak ismeri, sokkal több van köztük annál. Bár mostanában nincsenek túl jóban – jegyezte meg Sehun, mert úgy gondolta, ha ő a padlóra került, Baekhyunnak is ott a helye.

– Hé… figyelj… Szívesen átadom neked a győzelmemet, ha ettől megint jókedved lesz – mondta Jongdae, amikor észrevette a gyülekező felhőket Baekhyun szemében.

– Nem volt rossz este – konstatálta Minseok, amikor kikísérte a barátját. – Ne aggódj miattuk, csak szerelmi bánatban szenvednek. De hiszek abban, hogy hamarosan ők is olyan boldogok lesznek, mint én. – Jongdae addig kérlelte, hogy Minseok végül igent mondott, és vele ment, pedig nem az volt az eredeti terv. A barátjának már nem kellett úgy besurrannia a házba, mint egy tolvajnak, az anyja régi, kedves ismerősként üdvözölte őt. De Jongdae hamar változtatni szándékozott ezen. Szüksége volt egy saját kis fészekre, amit megoszthat Minseokkal, hiszen mindig erről álmodozott. Fiatalok voltak még, de egyetlen percet sem akart elszalasztani.

– Kicsim… azt akarom, hogy énekelj! Mármint, hogy foglalkozz komolyabban az énekléssel. Csodás hangod van, amit az egész világnak meg kell ismernie – suttogta Minseok a kedvese ajkaira. Egyszerűen mindent imádott, amit Jongdae a szájával csinált, persze ezek közül csak az éneklésen volt hajlandó osztozni másokkal. Nem engedhette, hogy elpazarolja a tehetségét.

– Egy feltétellel. Te leszel a vokalistám!

– Mi? Én? De hát én nem tudok énekelni…

– Dehogyisnem! Énekelsz a zuhany alatt, kávékészítés közben, csak észre sem veszed, annyira természetesen jön. Kellesz nekem, és nem csak az ágyban – kuncogott a fiú, mire Minseok teljesen elpirult. De amint Jongdae egyre messzebb sodorta őt a néha nyomasztó valóságtól, azt a jövőt látta maga előtt, amibe csak akkor tudott belefeledkezni, amikor a fiú teljesen elvette az eszét. Látta magukat egy óriási színpadon, ahol ezrek kiabálták a nevüket. És látta Jongdae anyukáját az első sorban, akinek egy imádni való baba tapsikolt a karjaiban. Ez mind valóra válhat, ha nem fél a beteljesülésétől, és Minseok azon az éjszakán Jongdae karjaiban ébredt rá arra, hogy amíg ő mellette van, soha, semmitől nem fog félni.